Fülszöveg:
A nő teste egyszer már összetört, egyszer már táncolt a halállal, mégis az életet hívja minden túlzó mozdulatával, gesztusával. Mocskos szájú, tequilát vedel, szeret nyíltan beszélni a szexről, politikai tüntetésekre jár. A festés számára menedék, ablak önmagára, az őt körülvevő világra.
A férfi teste mázsás, feltűnő, egyszerre csúnya és mégis elbűvölő. Kielégíthetetlen, végzetes csábító, harsány, nagy étvágyú ember, aki nem tud és nem is akar korlátot szabni a vágyainak. Húsz évvel idősebb a nőnél. A festés számára tanítás, hatalmas freskóin marxista üzenetek harsognak.
Frida Kahlo és Diego Rivera. Két utolérhetetlen mexikói művész, két rendkívül erős egyéniség, az aprócska baba és a varangyképű óriás, akik szenvedélyesen, vad indulattal szerették egymást huszonöt viharos éven keresztül. Szenvedélyük egyszerre volt pusztító és inspiráló, felszabadító és megbéklyózó.
Szerintem:
Nem ez a legjobb regény/életrajz, amit a festőnőről olvastam. Az Ikonikus nők sorozatban a róla készült regény jobban megfogott, abból egészebb képet kaptam Kahlo életéről.
Ugyanakkor, ez a regény roppant jól
meg van írva. Nem tudom, az eredeti is ilyen, vagy sokat köszönhet a fordítónak, de valami fantasztikus, ahogy szavakkal visszaadja azt a világot, amilyennek Kahlo festészetét is érzem. Vizuális, színes, élénk, még a buja jelzőt is simán rá merem nyomni. Most nem egyszer azon kaptam magam, hogy nem is a cselekmény és a történet kedvéért olvasok, hanem egyszerűen élveztem, ahogy egymásra épülnek a szavak, mondatok és amilyen hatás ezzel fel van építve.
Ha a cselekményt nézem, akkor már vannak problémáim. De ez nem az író hibája, egyszerűen Kahlo és Rivera élt olyan életet, hogy néha égnek állt a hajam is. Eleve, nem tudom felfogni, hogy két ilyen – már bocsánat, képek és önarcképek után ez a szubjektív véleményem – ronda ember hogyan bírhatott ilyen szexepillel. Rivera viselkedése, a külleme taszító, hogy a fenébe lógtak fürtökben róla a jobbnál jobb nők? Kahlo pedig halmozottan rossz helyzetben volt: már a balesete előtt sem volt egy szépség, utána meg össze is tört, sebhelyes volt, állandó mozgás problémákkal. De neki sem okozott gondot, hogy akár férfi, akár női szeretőt találjon. Néha érzékeltem, hogy Berest próbálkozik a belső vonzerejük megragadásával, de ez nekem most nem volt meg.
De ezen túl is, eszméletlen botrányos ügyek voltak köröttük. Egy szappanoperát meg lehetne tölteni azzal, hogyan éltek, kiket szerettek vagy használtak, a karrierjük alakulásával. Vagy éppen a körülöttük levő felhajtással. Ebben a korban, ilyen környezetben ez annyira extrém, hogy egyszerűen nehezen dolgozom fel. Ha később élnek, a Kahlo – Rivera házaspár simán celebpár lenne.
Viszont, szerettem a festészetre rákapcsolt jeleneteket és leírásokat. Több híres kép alkotása, hatása és bemutatása a lapokon van. Ha azt nem is tudtam átérezni a kötetből, hogy mitől volt a személyük, szexualitásuk olyan vonzó, a festészeti zsenijüket meg tudta ragadni a kötet. Az is ötletes, ahogy egymás mellé van téve Kahlo és Rivera nagyon más világa. A monumentális, politikai üzenettel teli és az apró, személyes, belső, nőies.
A regény a két festő közös történetére koncentrál, egymás közti viszonyuk a középpont, de azért szépen felépül körötte az életrajz is. Honnan, hova jutottak és megkerülhetetlenek egymás történetében.
Ez a regény hatásos. Nem tetszett mindig, nem szerettem a hősei viselkedését és ügyeit. Máskor le se tudtam tenni, annyira megfogott egy-egy eseménysor, festmény vagy szín. (A fejezetek színeket viselnek színként. Nagyobb egységként egy-egy szín egy-egy korszakot is felölel, szintén nagyon jó ötlet.) De, amit ki akarok ebből hozni, hogy ha éppen utáltam is, vagy nagyon szerettem is, de nem tudtam közömbös lenni.
Extrém nő, extrém páros, extrém élet. Azt még kitalálom, hogy tegyem magamban helyre, hogy mennyire jó a könyv, de helyenként mennyire taszítanak a benne megírtak.
Idézet:
Nem könnyű a zuhanás, ha királynő volt az ember.
