Fülszöveg: 

1760-ban ​Zsófia, az utolsó bécsi boszorkány lánya szomorúan fogadja a Habsburg-trónörökös, József főherceg közelgő házasságának hírét. A lány évek óta titokban rajong Mária Terézia elsőszülött fiáért, és az esküvő napján úgy érzi, valamivel fel kell hívnia magára a főrangú ifjú figyelmét. Ám ehelyett egy másik fiatalember szeme akad meg rajta; a daliás Kolosy Károly, a királynő magyar királyi testőrségének tagja még párbajozik is érte…

Zsófia története egy szerelmi dráma súlyos következményei miatt Párizsban folytatódik, ahol az ő és a családja sorsa akarata ellenére is összekapcsolódik a Habsburgokéval – József császár után Marie Antoinette-ével is. A francia forradalom kitörése előtti években a királyi udvar látszólag fényűző élete mögött rejtett tragédiák sora húzódik meg, amelyekről csak az uralkodók bizalmasai tudhatnak. Közöttük van Zsófia is, aki hiába is próbálna kívülálló maradni, az egyre baljósabb események őt is magukkal sodorják, és hamarosan már a saját és a családtagjai életéért kell küzdenie.

Szerintem: 

Eddig ezen a köteten háborogtam leginkább. Eddig sem tetszett mindig, amit

Fábián Janka ezen család nőtagjai szerelmi életébe beírt, de most értem el a mélypontot.

Ahogy sejtettem, ebben derül ki, mégis hogyan lett a Kalapos Király Zsófia ikreinek édesapja. Pont egy olyan szerelmi sokszöggel, ami különben is bosszantana. A lánynak mindig is volt valami romantikus ábrándja a trónörökösről, bár elképzelni nem tudom, mi vonzót talált benne ennyire. Majd lett egy udvarlója, aki sokkal inkább elképzelhető társ lett volna neki. De akadtak elég nagy bonyodalmak – a lány nem igazán kötelezte el magát Károly mellett, aki szeretőt tartott, aki terhes lett és… Szóval, annyira szappanoperás kavarások, hogy nehezemre esett átrágni magam rajta.

Azt hittem, az talán segít, hogy Zsófia végül Párizsban köt ki, ahol Marie Antoinette világa éli virágkorát. De itt sem tud kilépni a kötet, a szereplők a Habsburg-vonzalomból. Ez a család - legalábbis a nem forradalmárnak álló fiú kivételével – védelmezi a Habsburgokat végig, noha akkor még a leszármazottak nem is tudják, hogy a királyné tulajdonképpen a nagynénjük. Azt még inkább fájlaltam, hogy Pierre véletlenül megöli a mostohaapját, Károlyt. De ez nem elég, Zsófia és Károly fia, Henri odaveszik a Habsburg-család védelmében, tiszta feleslegesen. Ha az egyik iker esik el, azt igazságosabbnak éreztem volna. Károly vérvonala simán véget ért.

Bár Felícia most sokkal kevesebb szerepet kap, inkább csak leveleznek a lányával, így sem feledhetők a régi történetek. Nem szerettem, hogy olyan sok minden megismétlődik. Mintha egyik generáció képtelen lenne tanulni a másik hibáiból, és nekik is ugyanazokat a vétségeket kellene elszenvedni. A leglátványosabb példa a mástól született gyerek, akinek a nevelőapja nem is tudja, ki a biológiai apa. Bár Károly legalább tudja, hogy az ikrek nem tőle vannak. De akadnak még ilyen rokon vonások, amik nem estek jól.

Már emlegettem a levelezést. Ebbe tette át a szerző a vajákosságot is, mert Zsófia nem tanulta ezt el az anyjától, és így kér tanácsokat, vagy éppen az anyja mesél neki esetekről benne. Ennek sincs már olyan ereje, mint korábban, amikor Felícia mellett jártuk a betegeket és a kórházat. Majd az unoka inkább viszi tovább a szakmát, de az is inkább úgy van benne, hogy majd ezzel akar foglalkozni, kitanulni.

Maga az a sok levél… nem szeretem a levélregényeket. Túl elbeszélő, dagályos, a cselekményt is lassítja. Lehetne stilisztikailag a stílusát nézegetni, értékelni a más ízeit, a műviességét, de egyszerűen ezt a formát nem szeretem.

Talán azért, mert annyira nem szerettem a döntéseiket, a szereplőket sem szívleltem. Tudnám úgy is nézni, hogy a hibákkal emberibbek. Nem hősök, hanem jobb-rosszabb emberek, akik időnként elgyengülnek és rosszul döntenek. Csak – pont olyasmikben, amiért egy szereplőt nem tudok tolerálni.
Nyomorult Henri volt az egyetlen, akit egészen bűntelennek éreztem, erre az lett a sorsa, ami.

A kötet különben szépen összeköti a másik két kötetben megjelenő idősíkokat. Minden hézagot kitölt a cselekményben és tényleg egésszé teszi a trilógiát. Megvan benne a szerkesztettség, az odafigyelés.

A történelmi vonal is ki van dolgozva és működik. Mária Terézia után a leánya is méltó megemlékezést kap, ha talán szimpatizálóbbak is vele a szereplők, mint ami jól esett volna. A lényeg inkább az legyen, hogy itt nem csak a korstílus miatt kellett a történelmi színtér. Valóban mesél a korról, történelmi személyekről.

Érzem, hogy többre is becsülhetném, de a szerelmi szálak miatt most nagyon nem megy. Azon sokkal többször húztam fel magam, mint különben szórakoztam a regényen.