Fülszöveg: 

Azt gondolod, ezek biztos nem igaz történetek. És még ha azok is, te soha nem kerülnél ilyen helyzetbe. Ugye? Tévedsz! Nagyon is valódi, durva sztorik, amik veled és a barátaiddal is megtörténhetnek, de mindig van kiút.Szexting, pedofília, drinking challenge, játékfüggőség, molesztálás, függés a közösségi hálótól, happy slapping, blue whale, titkok és diszkrimináció.
Tíz történet a nápolyi rendőr-írónő tollából olyan fiatalokról, akik csapdába estek…

Szerintem: 

Egymást látásból ismerő, problémás kamaszok összefűzött történetei. Az alapötlet tetszett, a kivitel annyira nem. Pont az egymás mellé rendelés, ami kissé borzolja az idegeim.

Novellás kötetként és

nem füzérként nekem jobban működött volna. Annyira feleslegesnek érzem, hogy pl. az első történet főszereplője, Elena egy másik történetben megjelenik osztálytársként, akiről van egy futó gondolata az ott főszereplőnek. Itt nem éreztem szükségesnek, hogy a szereplők egy közösség tagjai legyenek. Pláne, hogy nem barátok, nem igazán egy közösség, csak ismerősök. Majd az köti őket össze, hogy a végére mindenkinek lesz egy elrettentő története és egy veszélyhelyzet, amit túlélt.

Ha már egymás mellé kerültek, akkor az mennyire lehet valós, hogy egy szűk közösségben, akár egy iskolai osztályban ennyiféle rémség előfordul? Én valahogy nem akarom elhinni, hogy nem nagyobb a szórás. Bár ez lehet naiv tőlem, de nem feltételezem, hogy 10 gyerekből 9 túl van már valami traumatikus élményen.

Ha már a traumák. Nagyon nem szerettem a szerkesztés. Minden gyerek egy helyzetet, egy kamaszokra leselkedő veszélyhelyzetet példáz. És furcsa, hogy a tulajdonképpeni tartalomjegyzék, kinél mi fordul elő, a könyv hátlapjára került fel. Én pl. minden fejezetnél, mert van egy illusztrált névlapja mindenkinek, hátrafordítottam és megnéztem, mi fog következni.

Furcsa az is, hogy nem adott ismertetőt. Vagy inkább magyarázatot. Happy slapping, blue whale. Elolvasom, és fogalmam sincs, ez mit takar. Mert a szexuális zaklatást nem kell magyarázni, de mi az a blue whale? Nekem jobban feküdt volna, ha a névlap után nem egy kiragadott idézet lett volna a következő történetből, hanem a szereplő jelenség és annak egy 1-2 mondatos ismertetése. De itt nekem kellett megfejtenem, hogy mi micsoda. Néha a szöveg segített, pl. a happy slappinget az elszenvedője elmagyarázza, de ennyi.

Még egy, amit nem nagyon értettem. Az elbeszélő személye. Van egy ködbe vesző felnőtt, aki elmondja ezeket a történeteket, a végére még személyes benyomások is kerülnek. De ki ő? Mi a funkciója? Először azt hittem, az eseten dolgozó rendőrök egyike, de nem tudom igazából. Pszichológus? El is idegenít ez a történetek végére, ha addig esetleg tudtam is kapcsolódni. Ha már van egy ilyen hang, legalább tudhatnánk, kié.

De az üzenet fontos. Mi történhet, mire kell vigyázni. Nem csak felnőttek felé, hogy ilyesmi leselkedhet a gyerekére. De magának a kamasznak is – sok mindenben naivak, gyerekek, belemennek olyan helyzetekbe, aminek nagyon csúnya vége is lehet. De itt vannak mintapéldák, elrettentések. Ha igazából egyik történet sem tragédiával végződik. Különben ez is kihasználatlan lehetőség – sokkal nagyobb lenne a hatás, ha nem lenne mindenki megmentve. Ha jönnének a tragédiák és tényleg ott lenne a pont a végén, hogy ebbe bele lehet halni vagy teljesen tönkremenni belé. Nem mindegyiknek kellene ilyen vég, de 1-2 ilyen is lehetett volna.
De érzékenyít, van benne ötlet, ezt tudom és lehet is értékelni.

Talán ez az összbenyomásom is. Volt egy ötlete, fontos ilyesmikről is beszélni. Csak ami elkészült, maga a kötet, valahogy furcsa is lett minden jó szándék ellenére is.