Fülszöveg: 

Arthur ​Parnassusnak jó élete van, amit egy rossz hamvaiból épített fel. Egy távoli, különös szigeten működő, furcsa árvaház nevelője, és reméli, hogy hamarosan örökbe fogadhatja a házban élő hat veszedelmes, mágikus gyermeket. Keményen dolgozik, és teljes szívéből szereti a csöppségeket, hogy egyikük se kelljen megismernie soha azt a magányt és kínt, amit ő tapasztalt meg, amikor réges-régen, árvaként élt ugyanezen a szigeten.

Nincs egyedül: vele tart élete szerelme, Linus Baker, a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium volt gyermekjóléti ellenőre. És támogatja Zoe Chapelwhite, a szigettündér, valamint annak barátnője, Helen Webb polgármester. Ők négyen mindenre készek, hogy megvédjék az árvaház lakóit.

Ám egy napon Arthurt vizsgálóbizottság elé idézik, hogy tanúvallomás keretében meséljen sötét múltjáról, és azon kapja magát, hogy ő vezeti a harcot egy olyan jövőért, ami a családját és az összes mágikus lényt megilleti.

Ezzel egy időben új, mágikus gyermek szeretne csatlakozni a szigeten lévő otthon lakóihoz – egy gyermek, aki abból merít erőt, hogy szörnyetegnek mondja magát, míg Arthur mind ez idáig mindent megtett, annak érdekében, hogy ettől a megbélyegzéstől megóvja a kicsiket.

Ám Arthur vallomása nyomán a minisztérium ismét ellenőrt küld a szigetre, hogy minden korábbinál szigorúbb vizsgálat alá vesse az árvaházat…

Szerintem: 

Kissé gyötrődtem, mit szóljak ehhez a regényhez. Van, amit nagyon tudok értékelni benne, ugyanakkor

nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez egy egész regényt megért.

A történet ugyanis közel van a semmihez. Arthur szeretné örökbefogadni a gyámoltjait, helyette ellenőrzést kap a nyakába és el akarják venni tőle a gyerekeket. Viszonylag gyorsan rájönnek arra is, hogy Lucy, akire rá akarják tenni a kezüket és a barátaival zsarolva irányítani akarják őt.
Most azonban a felnőttek összefognak, felveszik a kesztyűt és megmondják, mit lehet és mit nem.

Az elvek, amit nagyon szerettem ebben a könyvben. A gyerekeket arra nevelik, és a felnőttek is úgy igyekeznek élni, hogy megvalósítsák önmagukat. Nem kell skatulyába ragadni, találják ki magukat. Az elfogadásról, a lehetőségről, a boldogság mindenkinek jár elv hatja át az egész kötetet. Nagyon inspiráló, léleksimogató, ahogy ezért kiállnak és küzdenek, ahogy valóban megadják a gyerekeknek az elfogadást, a biztos hátteret.

A gond az, hogy Klune nagyon átesik a ló másik oldalára. Túl könnyen látni bele, hogy ezt a fantasy alapot hogyan értelmezzük át korunkra. Itt a 'szörnyek' elfogadhatósága a konkrét téma, de nem is kell nagyon áthallani, hogy tündér, jeti vagy éppen a Sátán fia helyére az LMBTQ közösség tagjait vagy más rasszokat képzeljünk el. Mindenki ellenség a nagy olvasztótégelynek, aki kicsit is más. Ez meg azt tanítja, hogy a másság nem rossz. Mindenki legyen az, aki.

Fokozza ezt az is, hogy Klune mindenféle szexualitású szereplővel tölti meg a kötetet. A tündérkirálynő leszbikus, Arthur meleg és olyan jelenet is van, amikor a felügyelőnő a szakállas kislányt akarja rávenni, hogy borotválkozzon meg és szoknyát hordjon, hogy lányos legyen és majd tudjon férjet fogni. Van az a bizonyos ló, aminek nagyon átesünk a túloldalára. A borító is ezt a sokszínűséget hirdeti, a tartam még inkább. Az üzenet pozitív, szükség van rá, de kellett ennyire a másik oldalra eltolni? Kétlem.

Viszont, még mindig szeretem a kötet humorát és a karaktereket. A cselekmény nem sok – a meghallgatás, majd a felügyelőnő ténykedése és az összecsapás a regény végén, de a poénok és a színes egyéniségek eladják. A gyerekek igyekeznek elűzni a felügyelőt, Lucy is jó szokásához híven hozza a formáját. Messze az ő megjelenései és poénjai a kedvenceim – amikor felveti, hogy a rossz felnőtteket leküldi a biológiai apjához a Pokolba? Az kifejezetten jól sikerült.

Kicsit (?) túl is van írva. Kevés cselekmény, ugyanazon elv oda-vissza ismétlése és példázata. Nagyon sokat számít, hogy a gyerekek nagy figurák, amit lehet, ők adnak el benne.

Az első rész jobban egyben volt, ezt kissé túlzásnak érzem, de még így is találtam benne szerethető elemeket. A végeredmény nekem azonban marad az, hogy kissé felesleges folytatás, főleg ebben a terjedelemben.