Fülszöveg: 

Az ​erdő mélyén, fákra épített, különös házakban három robot lakik: Giovanni Lawson, a feltaláló android, Ratched nővér, egy szadista hajlamú, szigorú nővérrobot, valamint egy apró porszívó, Rambo, aki szeretetre és figyelemre vágyik. És él ott egy kamaszfiú is, Victor Lawson. Ők így együtt szerető családot alkotnak, a világ elől elrejtőzve, biztonságban élnek.

Egy napon Victor talál egy ismeretlen androidot, aminek a mellkasán a „Hab” felirat díszeleg. Megjavítja a működésképtelen gépezetet, és idővel megtudja, hogy valamikor a múltban Gio és Hab ismerték egymást – abban a távoli múltban, amikor még emberek is éltek a Földön.

A világ jelenlegi urai, a titokzatos Főhatóság által irányított robotok felfedezik az erdő mélyén rejtőző telepet, Giót elfogják, és elhurcolják az Elektronikus Álmok Városába, ahol az androidra a leselejtezés vár, vagy ami még rosszabb, az újraprogramozás.

Victor és a többiek útra kelnek, hogy megmentsék társukat…

Szerintem: 

Az ötleteket mindig is díjaztam. Még, ha elsőre furának is

hangzik, egyeseknek mi jutott eszükbe. Klune már adott ki egy olyan regényt, amit nagyon szerettem. Meg egy olyat is, ami annyira nem fogott meg. A bábuk élete a kettő között van. Nem igazán tetszett, de az alapötletét nagyon tudtam díjazni.

Mi is A bábuk élete? Ahogy megy a történet, sorra bukkantak fel a fejemben a mesék és filmek, amelyeket megidézett. Ahogy Giónak a menekülő nő odaadja a kisbabáját? Ha nem is pont így, de A Notre-Dame-i toronyőr Disney verziója sejlett fel a szemem előtt. Majd a már nagy Victorral és a robotjaival jöttek a filmes utalások. Az egyik robot Rambo nevet kapott. A másik meg Ratched nővér. Még a kegyetlen beszólásai, a látszólag szadizmusra hajlamos alkata is megidézte a Száll a kakukk fészkére főnővérét. Mondjuk, nem tudom, ebben a világban ki és mikor tud Jack Nicholson és Stallone filmeket nézni, de ezt nem is kell megfejtenem.
Ahogy élnek az erdőben elrejtőzve – mert nekem kezdettől nyilvánvaló volt, hogy Gio nem véletlenül vonult így ki a világból, és nem engedi ki a fiút sem az erdőből. Csipkerózsika. Még a ’herceg’ is betoppan majd HUB alakjában, hogy felbolygassa az egyensúlyt.
Aztán jött a megvilágosodás. Bábuk. Kék Tündér. Vándorút. Bálna. Valódi fiú. Klune írt egy posztapokaliptikus, robotok közé helyezett Pinokkió mesét. Csak éppen megfordította a szerepeket. Az eredetiben Pinokkió a bábu, akit egy ember alkotott meg. Itt viszont a robotok a bolygó örökösei, és Vic az utolsó ember, akit a helyi Geppetto, Gio alkotott meg és nevelt fel. Ő valódi kisfiú volt, és éppen ezzel más, mint a környezetében a többiek.

Ráadásul Klune elkezdi bővíteni a világot, ahogy Vic megtud több igazságot, majd útra is kel. Megismerjük, hogy ért véget az emberiség kora. Ami már egy másik filmet juttatott eszembe: a Terminátor filmeket. Itt is az MI átvette a világot, és elkezdte kiírtani az emberiséget. Még a terminátorok megfelelői is megvannak a történetben, a HUBS gépek. A teljes mozaikszót nem jegyeztem meg, de az a lényege, hogy emberi lényeket likvidáló eszközök. Terminátorok.

Nekem eszembe nem jutott volna a Pinokkiót és a Terminátort vegyíteni és abból kihozni valami üzenetet, de pont ez benne az ötlet. Ezt szerettem benne akkora is, ha maga a történet annyira nem is tudott lekötni. Az inkább érdekelt, robot világban a mese egyes elemei miként bukkannak majd fel.

Ha nem is mozgalmas, de van cselekménye. A szereplők kalandra indulnak, veszélyekbe kerülnek. Nem túl gyorsan és rengeteget beszélgetnek is közben. Önfelfedeznek és a fizikai cselekményen túl ebben nagyon fontosak a felismeréseik magukról és a világról.

Klune viszont nagyon szerethető, egyedi alakokat tud alkotni, és ez most is sikerült neki. Victor kedves, tanulékony és kreatív. Gio, Rambo, HUB, a maga módján még Ratched nővér is kedves alakok. A szerethetőség egy olyan faktora van benne, ami szintén a mesékhez közelíti a történetet.

A humorából nekem az tetszett, ahogy Ratched az agresszív beszólásait nyomja. Mondjuk, nem gondolom, hogy tényleg nekiállt volna megfúrkálni a többieket, de mókás volt, ahogy pl. Rambóra a frászt tudta ezekkel hozni.

Ami viszont nagyon felesleges, a történetbe benyomott szexualitás. Eleve, fenntartásokkal fogadom egy olyan történetben, ahol az egyetlen ember egy huszonéves fiatalember. Hallunk a maszturbálásáról, az aszexualitásról – amit ebben a világban abszolút nem is érzek meglepőnek. Mire is gerjedne? Aztán Hub és Victor összejönnek. Értem én, hogy Klune a regényeibe beépít LMBTQ tartalmakat, a másik kettőben is meleg hőse volt. De ebben a posztapokaliptikus világban? Nekem borzolta az idegeim.

Azzal együtt is, hogy ebből hozza ki a regény üzenetét. Hogy a szeretet az, ami számít. Lehetsz robot, ember, bárki – amíg szeretsz és szeretnek, az értékes. Ami meg jó üzenet, és ezt a történetet amúgy is áthatja a barátság és az összetartás hangulata.

Mégis, összeadódtak nekem az elemek, amelyeket nem szerettem. A túl sok és eléggé filozofikus beszélgetések. A Vic – HUB románc. Pedig az ötletet díjaztam az újrameséléssel.

Idézet: 

Azt mondod, boldog vagy. Hiszek neked. De a boldogság nem maradhat állandó, ha nincs valami, ami táplálná a tüzet.

A szív… – megcsóválta a fejét, és folytatta: – …különleges valami. Felemel téged. Minden ok nélkül is képes fájni. Ha te is úgy fogsz reagálni rá, mint én, akkor hamarosan azon kapod magad, hogy olyan dolgokat érzel, amiknek még a létezését sem tudtad elképzelni korábban. Gépezet vagy, Hab, ez teljesen egyértelmű. De egy szív mindent megváltoztat. Valaha, valahol létezett egy bádog favágó, aki egyszer azt mondta: a szívet választom, mert az ész senkit sem tesz boldoggá, márpedig a boldogság a legjobb dolog a világon.

Azért, mert minden teremtmény megérdemli, hogy kapjon egy esélyt megtapasztalni azt, hogy milyen lehet az élet, amikor nem kell másokat szolgálni.