Fülszöveg: 

Kimagaslóan eredeti novellagyűjtemény, amely egy csapásra Amerika legígéretesebb tehetségei közé emelte a szerzőt. Stílusa megalapozza Hemingway prózájának alapvető jellemvonásait: szikár, valósághű, köznyelvi. Felszíni egyszerűsége ellenére bonyolult érzelmi állapotok sokaságát jeleníti meg. Megkomponáltsága erkölcsi érzékről és éleslátásról tanúskodik. A mi időnkben eredetileg 1925-ben jelent meg. Kiadásunk az 1926-os, bővített kiadást követi.

Ebben a kötetben olvasható számos, azóta már klasszikussá vált elbeszélés, így például az „Indián tábor” és a „Háromnapos szélvész” című Nick Adams-történetek.

Mára egyértelmű, hogy ez a könyv a huszadik századi novellairodalom egyik legfontosabb alkotása, amely kulcsfontosságú fogódzót nyújt Hemingway későbbi munkásságának megértéséhez.

Szerintem:

Van egy kényszerem. Mániásan keresem az összefüggő történetet, még olyankor is, amikor tudom, hogy nem kellene. Ez határozta meg, hogy miképpen olvastam ezt a Hemingway-kötetet.

Mert nem kellene szervező elvet meg

összefüggéseket vadásznom benne – irritált is, amikor jött egy olyan novella, amit nem tudtam beilleszteni a sémába. Amit különben Nick Adams köré rajzoltam a fejemben. Az ő történetei vannak benne lineárisan – a gyermekkorától eljutunk egészen az érett férfiig. A nem hozzá kapcsolódóba, bevallom, bele akartam látni, hogy valamiképpen mégis.
Mivel ennyire Nick történetét vadásztam, azt is be kell vallani, hogy utáltam a balladai homályt. Mert ez természetesen nem regény, egy-egy pillanatot/döntést/jelenetet ragad ki az életéből. Így aztán gyakran nincs meg, egyik pontból miképpen jutottunk a másikba, mi történt az el nem mondott évekbe.
Tudom, nem így kellett volna olvasni, de egyszerűen nem bírtam másként.

Pláne, mert kifejezetten ütős volt a nyitány. Az Indián tábor. Ott az orvos apa, aki viszi magával a fiát, Nicket, az indiánok közé, ahol egy szülés lebonyolításában kell segítenie. Van csavar a végén, megvan a doki és Nick portréja, és az indiánok ábrázolásával még társadalmi kép is került bele. Western hangulatú, lineáris és éles novella. Élet és halál, születés és vég van a férfiak világában kikövezve – mert bár az anya szül, mégiscsak a férj lesz, aki majd lopja a rivaldafényt.
Az azért már nehezebb kérdés, hogy mit kellene ebbe a novellába találnom. Miért lett a leendő apa öngyilkos? Nagyon élesen szembemegy ezzel a születéssel, vagy éppen Nick végső gondolatával, hogy soha nem fog meghalni. Társadalmi üzenetet keressek benne az indián sorsról? Vagy inkább Hemingway gyakran visszaköszönő elemét, hogy az apaság messze nem a férfilét öröme és menekülni kell előle?

Mert különben azok az elemek, amiket egyre rutinosabban észreveszek a szerzőnél, ebben a kötetben is benne vannak. Az utazási képek. a férfiasság kérdése, a sport, az utazási képek – több olasz novella. A háború és amit az emberrel tesz – ami itt a férfit jelenti, mert Hemingway nagyon is férfiakról ír. Akik küzdenek, talpon maradnak a halálig. Nem a szeretet, család az érték, hanem a harc, a kiállás.

Amivel nagyon nem tudtam mit kezdeni, azok az Első fejezet, Második fejezet, és így tovább részek. Minek a fejezetei? Egyáltalán az alá írt rövid szövegek a fejezetek vagy mottók, előképek? Eleinte rá akartam húzni, hogy az Nick jelene, háború, ahonnan visszanéz. De nagyon nem. Ezekkel annyira nem tudtam mit kezdeni, hogy komoly kísértés volt, hogy el se olvassam őket.

Van különben a kötetben egy kifejezetten furcsa novella, ami már-már groteszk. Mr. és Mrs. Elliot. Friss házasok, nagy korkülönbséggel. A nő javára. Nagyon gyereket akarnak, próbálkoznak – bár bennem felmerült, hogy igazából nem is, mert a 25 éves szűz férj nem tudja, milyen is ténylegesen a szex. Csak fekszenek egymás mellett. De ez nincs benne, csak kombinálok. A végére meg eljutnak oda, hogy egy idősebb nővel hármasban beköltöznek egy kastélyba, a feleség lakik a barátnőjével, egy ágyban is alszanak, míg Mr. Elliot jól elvan a maga külön kis világában, ahol kedvére írhat. Pedig azt még értékelem is, Hemingway mennyire kisavazva, külső szemlélőként beszéli el, és mennyire nem él semmilyen bulváros elemmel, amit ebbe bele lehetne tenni.
Ez megint az lenne, hogy a férfinak a házasság nem való? Mindkét fél akkor boldog, amikor csak egymás mellett élnek, és nem együtt.

A stílusa ismerős lehet mindenkinek, aki már olvasott a szerzőtől. Köznyelvi, érthető, de lecsupaszított. Hemingway nem az anekdoták mestere – ő szikáran kiveszi a lényeget, és annyi elég is neki. Így aztán hosszabb történetek nincsenek is a kötetben. Ahogy fentebb már írtam is, én még töredékesnek is érzem, annyira keresem a közös szálat bennük.

Zárásul annyit, hogy ez a kötet nem az érett, a fiatal Hemingway történetei. Így lehet, inkább olyan szemmel kellene olvasnom, hogy miként jelennek meg benne későbbi munkái, elvei előképei. Mert a stílusa, az már ebben is látszik. Amiért ő a Nagy Amerikai Klasszikus Író.

Most már pár novellás kötetet is olvastam tőle, így tényleg zárásul annyi, hogy ez messze nem tartozik a kedvenceim közé. Egy-egy jó novella van benne, de nekem egyszerűen nem kerek ez a kötet. Lehet, egyszer még végigolvasom úgy is, hogy egyes alakjai, képei hogyan tűnnek fel nála később is.