Fülszöveg: 

Egy kétezer éves emberhez képest Atticus O’Sullivan igen gyorsan fut. Még jó, mivel nem is egy, hanem egyből két üldözője is akad: a vadászat istennői, Artemisz és Diana. A nyilaik és a parittyáik elől kitérve Atticus, Granuaile és farkaskutyájuk, Oberon átszelik a modern kori Európát, miközben a Tuatha Dé Danann segítsége után kutatnak. A megszokott síkváltás ezúttal nem játszik, és bújócska helyett a tervük inkább csak ennyi: veszettül menekülni.

A panteoni maratonhoz az északi isten, Loki is csatlakozik. Atticus megölése lenne az utolsó elvarratlan szál a Ragnarök, azaz az apokalipszis elszabadítása előtt. Atticusnak és Granuaile-nek túl kell járniuk az olümposziak eszén, közben a csínytevés istenét is féken kell tartaniuk ahhoz, hogy a világgal együtt ők is megéljék a holnapot.

Szerintem: 

Kedvenc druidáim visszatértek egy

újabb kalandra. Hagyományos, tipikus sorozatrész, némileg átvezető jelleggel. Azt is mondhatnám, kis könnyed akció fantasy.

A cím jól megfogja, mit kapunk most. A vadászat görög és római istennője Atticus, Granuaile és Oberon fejét akarja. Vadásznak rájuk, hajszolják őket, míg a trió Angliába igyekszik eljutni Romániából indulva. Ennek a futásnak a meséje ez a regény. Közben aztán jönnek mellékszereplők – szövetséges boszorkák vagy éppen mesterlövész ellenséges bérgyilkosok. Nem tudnám azt mondani, hogy egy nagyon tartalmas cselekmény, de mozgalmas és izgalmas annál inkább.

A színeit a sok kalandjuk adja és a sokféle mellékszereplő. Hearne nagyon sok mitológia pantheonjából merít és felsorolni is nehéz, mennyien jelennek meg ebben a részben is. Van kelta istennőnk, görög-római istenek tucatja, de beköszönnek a skandinávok is, és emlegetve vannak pl. finn istenek vagy éppen Ganésa a hinduizmusból. Sokféle, de remekül működik egymással. Riordan a saját fantasy történetében élesen elválasztja őket, Hearne megmutatja, hogy együtt milyenek a mitológiai lények.
Az istenek pedig kicsinyesek, bosszúállók, kevesebb köztük az intelligens értelmes, mint az erőszakos vadállat. Némelyikük viccesebb, mások sötétek. De a változatosság gyönyörködtet.

A konfliktusok egyszerűek, ahogy az oldalak. Az istenek bosszút akarnak, a többiek meg aszerint jók vagy rosszak, hogy a druidákat segítik vagy Dianát és Artemiszt. Az kifejezetten ötletes, hogy milyen szövetségek és hogyan lépnek be a történetbe.

A stílusa és a humora a szerzőtől és a sorozattól megszokott. Amiért olvasom és szeretem is, nekem bejön ez az egymással poénkodó, kellemes hangulat még az életveszélyek közepette is. Van bőven utalásrendszer – akár modern filmekre, akár Shakespeare drámákra. Ebben a részben jól megfér egymás mellett a Star Wars és A velencei kalmár többek között. Oberon és Atticus szövegei pedig továbbra is ülnek. Az egy kissé kevésbé tetszik, amikor Granuaile kapja meg a szót, neki nincs még olyan hozzáállása, mint a férfinak. Ez nem jelenti azt, hogy a nőt ne bírnám. Kifejezetten szeretem a párosukat és tetteiben, érzéseiben szimpatikus a nő.

Megvoltak a kedvenc részeim, némelyik éppen a humora miatt. Amit az istennők fejével szerencsétlenkednek… Plusz, a végére újabb taggal bővül a csapat. Ott Oberont nagyon bírtam – Granuaile is kutyát kap.

Hearne a folytatás irányát is megadja, jó sorozatíróhoz méltón. Visszatér Atticus életének egy korábbi, de jelentős szereplője. A görögökkel, rómaiakkal most pont kerül a dolgok végére, de Loki és a skandináv világvége még nyitott.
Szóval, lehet majd olvasni tovább. Fogom is.