Fülszöveg: 

Kőhalmi Zoltán második regénye ezúttal nem skandináv krimi, hanem rendhagyó sci-fi, mely nemcsak a jövőbe, az emberiség utolsó 450 évébe kalauzolja el az olvasót, de olykor a múltba is. Miközben egy macimézes flakon és a hozzá tartozó kupak lebomlik, a szerző féktelen humorát és példátlan cselekménybonyolító képességét csillogtatja. Alig vesszük észre röhögés közben, hogy nagyon is komoly dolgokról értekezik: nemcsak fizikáról és metafizikáról, hanem arról is, hogyan fulladunk bele a saját magunk teremtette szeméthalomba. Mondhatnánk, hogy az vegye meg ezt a könyvet, aki szereti az egyszerre vicces és filozofikus utópiákat (pl. Kurt Vonnegut, Douglas Adams vagy Karinthy Frigyes műveit), de nem mondjuk. Inkább azt javasoljuk, mindenki vegye meg ezt a könyvet, aki szereti a szépirodalmat, a gondolkodást és a nevetést.

Szerintem: 

A megfázás sem tett éppen jót nekem, de kissé ebbe a kötetbe is belefájdult a fejem. Az ötletet értem benne, de

azért 450 éven át követni egy műanyag mézes Maci sorsát… vannak benne agyzsibbasztó fejlemények.

A történet alapja napjaink. Péter és Regina egy pár. A fiú sci-fi érdeklődésű mérnöktanonc, a lány környezetvédelmi megszállott gazdag és elkényeztetett csemete. A vita akkor robban ki, amikor Regina felfedezi Péter tiltott és titkos vásárlásának eredményét, a Mackót. A pár szakít és innentől kezdve ennek a háromnak, illetve leszármazottainak sorával haladunk végig az emberiség következő 450 éven.

Nem véletlenül humorista Kőhalmi, elképesztő ötletek sorát vonultatja fel. Lesz itt időutazástól kezdve népességet szabályokat lézerszemű túzokon át kórházbirodalmat építő majákon át nyulat evő egerekig minden. Kb. pár oldalanként fogtam a fejem, hogy mi van. Próbáltam úgy olvasni, mintha egy dumaestet néznék, de most túl beteg vagyok ehhez. Egész egyszerűen besokkolt most ez a történet.

Pedig, azért érzem benne, hogy jó érzékel nyomkod kritikus gombokat is és bőven van benne olyan téma, ami napjainkban is releváns. Beszól a vizet prédikáló, bort ívó politikának, a marketingnek, Putyinnak. Csak éppen annyira agyament környezetben teszi mindezt, hogy nem feltétlenül ott éreztem a hangsúlyt.

Az egyedi humor áthat benne mindent. Az egész emberiség egy nagy vicc benne és minden tettünk is. Közel van ahhoz, hogy fatalista legyen a vége ismeretében. Bár sejtem, az inkább egy poén, de akkor is.
Maradjunk inkább ott, hogy cselekményben és nyelvben is halmozza a humort. Itt simán előfordulhat, hogy a Titanic egy jövőből visszadobott szeméthalom miatt süllyed el vagy a gyerekeket ritka műanyagok után nevezik el.

Elég egyedi az is, ahogy mindent a Maci és kupakja oldaláról követünk, vagy majdnem mindent. De az ő 450 évig tartó állandósága és a Péter – Regina vérvonalának visszatérése jelenti folyamatosan a kohéziót.

Szimpatikus szereplők? Olyasmi nem merült fel bennem. Nem a szereplők a lényeg, ők inkább típusok és elég gyorsan váltják is egymást. Mit ne mondjak, nem sajnáltam senkit, amikor a végére a halhatatlan lények egyik munkása megnyomja a gombot és a teljes földi létezést eltörli, mert eleve egy szemétégető az egész. Ez különben mekkora kritika, nem? Az egész világ csak egy kupac szemét.

Nem is próbálom most megfejteni, ezt jobb lett volna nem betegen olvasni. Egyszer még kaphat egy esélyt, de most egy fejfájás, amit kaptam tőle.