Fülszöveg: 

Milyen az az ember az életedben, aki igazán szeret?
– Elfogad olyannak, amilyen vagyok. Szeret a hibáimmal, a gyengeségeimmel, a félelmeimmel együtt. Feltétel nélkül. Mert igazán ismer.
– És te? Te is így szereted magad?
– Nem – felelem hezitálva. – És nem tudom eldönteni, hogy azért, mert én viszont feltételekhez kötöm a szeretetet, vagy mert nem ismerem magam igazán.

Az Idegen, az Átutazó és a Jövevény után újabb találkozás vár ránk a halál és a születés, a folytonosság, az öröklét megválaszolhatatlannak tűnő kérdései között. A Barát mindegyiküket jól ismeri. Mert ő az, aki akkor is ott van, amikor mindenki más már odébb áll. Aki vezet az úton, elénk tárja a végtelent, de kíméletlenül megmutatja a végleteket is. Tudja, mit jelent a boldogság, de nem áll elénk, ha éppen a pokol felé tartunk. Mert tudja, hogy mindennek megvan az oka. Mert ő ismer a legjobban.
De ki ő? És vajon azt is tudja, miért vagyunk a világon?

Szerintem: 

A borító megint nagyon eltalálta, miről is szól ez a

kötet. A belső egyensúly elérése, egészséges én-kép és annak a megtalálása, hogy belülről hogyan kellene élni. Hogy lehet boldognak lenni?

Ha összevonom a címmel, akkor azzal foglalnám össze, hogy saját magunk barátjának kell lenni. Meg kell tudni fogalmazni, mit akarunk. Olyannak kell lenni, amilyennek lenni akarunk. Azt is írhatnám, hogy minden bevonzható: érzések, más emberek, lehetőségek. Mintha a világ visszacsatolás lenne arra, amit mi küldünk ki belé.

És elég nehéz a kötet kapcsán az elméleteken túl másról beszélni, mert cselekmény, az nincs. Van egy női én, aki elindul erre a belső utazásra. Van egy hang, aki ezen végigvezeti. A boldogságot keresi, közben felbukkan egy-egy emlék. Közben a hang feladatokat ad, megosztja a bölcsességeket.
És ennyi. Nincs keret, nincs fix történet. Nem is tudom regénynek nevezni.

Ha nagyon sorolgatni akarok, akkor a polcon az önsegítő könyvek közé tenném. Ugyan valamiféle cselekmény/beszélgetésbe helyezi, de gyakorlatok és megállapítások sora az egész, amivel egészségesebb érzet alakítható ki. Nem feladatleírások, de valahol mégis. Közben meg esszék az emberek belső világáról.

Az egész egzotikus és valahogy más. Lelki szemeim előtt szinte láttam egy keleti templomot, ahol az emberek elmélyülten magukba merülnek. Vagy egy jógi mondja nekik az igét. A vége még ki is van egy hasonló ötletre hegyezve, mert az összefoglaló tanulságokat meg is lehet hallgatni, nem muszáj elolvasni. Be lehet hunyni a szemet aztán csak elmélyedni a felolvasottak szerint.
Az meg a személyes problémám, hogy ez idegen tőlem. Maga a kötet is ezért volt nekem furcsa és bizony, irritáló is. Én szerettem volna cselekményt, utat – nem olyan bölcsességeket, hogy mindenki fontos, aki az életükben hatással volt ránk. Ebbe beleértendő a múlt is.

A szöveg is… nem is nagyon tudom megfogalmazni, miért zavart annyira. Köznyelvi, értelmes, végigvezet az egészen. Talán az, ahogy a segítő végigvezet, az olyan, mintha hozzánk, az olvasóhoz is ki lenne szólva. Beszélget a női énen át velünk is. Nekem meg ez most nagyon nem esett jól.

De azt hiszem, az lesz a lényeg számomra, hogy ez most nagyon nem jó időpontban talált meg. Magunkba mélyedős, saját én-t fejlesztő, inkább monológ és önsegítő, mint történet. Nekem meg egy jó történet kellett volna. Ez meg nagyon nem az.