Végső csatás, misztikus, egymásra találó.

A kultivátorok kénytelenek összefogni a fenyegetettségük miatt. Van a köreikben valaki, aki egymásnak akarja ugrasztani őket, és a legnagyobb klánt háborúba sodorni. Ahogy mindenki szembesül a közéjük férkőzött gonosszal, arra is rá kell ébredniük, hogy Wei Wuxian végéért mennyire felelősek, és milyen bűnök felett hunytak szemet. Csatába kell menni, és tisztázni az egymás iránti érzéseket. Wuxian is most tudhatja meg és fedheti fel az utolsó titkokat: miért kellett a démoni kultiváció útjára lépnie, és miért viselkedik vele Lan Wangji úgy, ahogy. Ha az utolsó akadályt is sikerrel veszik, végre ráléphet egy olyan útra, ahol nemes feladat, egy szerető társ és egy jobb élet várja.

Eljutottunk arra a pontra, ahol már nagyon nem lehet mit hozzátenni a történethez. Ez az a kötet, ahol az utolsó titkok is kiderülnek, és megtörténik az elszámolás. Már nem kalandoznak, nem nyomoznak, hanem csak befejeződnek a dolgok. Ettől kevéssé tetszett nekem ez a rész, mint a korábbiak – ok, a 2. kötet klános dolgai volt a legrosszabb, ott nem tudtam felfogni, ki-kicsoda és mit akar. De majdnem.

Ennek ellenére a szerző még mostanra is bedobott nekünk olyan fordulatokat és titkokat, amin összeszorult a szívem. Már azt hittem, a 3. kötetben megtudtam, mennyire félreértette a világa Wuxiant, és mennyivel jobb ember volt, mint amilyennek tartották. Most sikerült erre még egy lapáttal rátenni: itt a végső válasz, miért kellett a démoni kultiváció mesterévé válnia. Hatalmas áldozatot hozott, és kétlem, hogy az összes szereplő között akadna-e 2, aki ezt bevállalta volna rajta kívül.

De jutnak erre a kötetre bőven botrányos titkok. Mintha átcsúsznánk guilty pleasure élményekbe is: az egyik család olyan titkokat őriz apagyilkosságról, vérfertőzésről, hogy az ember haja égnek áll. Mégis, még ezt a családot is tudtam sajnálni, pláne, mert a kultivátor világ nem tanult a korábbi hibájából. Itt is vannak tények, amelyek árnyalják a képet, de megint teremtenek maguknak egy szörnyet, akit utálhatnak, és nem veszik figyelembe, hogy mennyivel több a világ a fekete-fehér elképzeléseiknél.

Felvillan egy gonosz, aki attól olyan borzalmas, mert egyszerűen a rosszindulat és az irigység vezeti. Nekem ő a sorozat igazi főgonosza, aki ha személyesen nem is a borzalmak cselekvő fele, az ő rosszindulata és pletykái sodortak nagyon sokakat a végeztükbe. Így újfent árnyaltabb a kép, mi és miért történt és történik ebben a világban. A politikánál csak az ember egyéni romlottsága lehet sötétebb.

Ez az a kötet, ahol Wangji indítékai és érzelmei is kimondásra kerülnek. Eddig is volt bromance, kötetről kötetre erősödött. Most viszont átmegyünk a regény végére brutálisan romantikusba, és ezzel nem vagyok kibékülve. Belekerült egy olyan erotikus jelenet, amit alaphangon is zavarónak találtam. A páros kapcsolatát mindig is jellemezte az egymás ugratása és a szópárbajok, de amikor már maguk sem tudják eldönteni, hogy valami fáj és komoly vagy csak ugratás… Nem csak ők, én se tudtam.

Stílusában viszont egységes, ugyanolyan, mint a korábbi részek voltak nyelvében. Érzem benne a keleti ízt, pl. a jádés hasonlatokkal, bár egyes részei most se érthetőbbek nekem. A kultiváció idegenül hangzik, és a nevek becézését, a megszólításokat se fogom már megérteni, ha eddig nem értettem.

De nem bánom, hogy végigolvastam, összességében szórakoztató sorozatnak találtam.

Xiang Tong Xiu: A démoni kultiváció nagymestere 4. - Mint fantasy: 70% a történet zárása, kevesebb cselekménnyel és a szálak elvarrásával.

Szubjektíven: 65% a romantikus vonala túl lett írva, a végére irritálóan. Azt sajnálom.

• Móra: Az öcsém zseni - gyerekkönyv
• Művelt Nép: Beépülve Észak-Koreában - thriller
• Libri: A bűnevő - történelmi krimi
• IPC: A tigriskirálynék - történelmi
• Gabo: Érkezés a sötétségbe - sci-fi, disztópia
• Geopen: Eileen voltam - thriller
• Animus: Örökösök viadala - YA
• Agave: Bűnben születtem - humoros memoár
• Fumax: Assassin's Creed Valhalla - akció
• Könyvmolyképző: A tél halottai - YA fantasy, disztópia
  • Könnyű, mint a pehely - YA
  • A harmadik - thriller

Február

15. Xiang Tong Xiu: A démoni kultiváció nagymestere 3. - fantasy 5

16. Christie: Adventi krimik - krimi 5

17. Bernard: Frida Kahlo és az élet színei - női 4,5

18. Quinn: A herceg és én - történelmi romantikus 4

19. Arlidge: Erdő mélyén - krimi 4,5

20. Meyer: A kezdet könyve - gyerekkönyv 1,5

     Adlington: A piros szalag - ifjúsági 4,5

21. Forester: Greyhound - történelmi 3

      Aliens: Életre halál - sci-fi/horrror 4

És ezzel ráfordulunk február utolsó hetére. Durva...

Tengerészgyalogos kalandos, harcos, jövőbeli.

Egy csapat tengerészgyalogos érkezik egy kolonizált bolygóra, de nem értik, mi történhetett itt. Hova lettek az emberek? Az emberek maradványait a szekrényekben lelik meg, ott haltak éhen, magukra zárva az ajtót. Akkor még érdekli őket, mi okozhatott ilyen ijedtséget. Akkor már nem, amikor szembe kell vele nézniük. (Raj) A világűr meghódítása több szempontból kihívás az emberiségnek. Többek között egy megbízható fegyverre is szükség van hozzá, ami nem sül be, amikor életveszélyes lényekkel küzdenek. Van egy sugárvető, ami szabvány lett, és nem is egy fegyvergyár rakta össze, hanem egy hobbi fegyverész. (Huszonkettedik epizód) A xenomorf bolyban minden lénynek megvan a maga szerepe. A vadászok levadásszák az élelmet, és amikor már nem képesek harcolni, saját maguk is a királynőnek adják. Így járulva hozzá a boly fennmaradásához és növekedéséhez. (A veszedelmes préda)

Az Alien meghatározó film volt a sci-fi és horror kedvelőknek is. Ezt mi sem mutatja jobban, hogy ez a történet napjainkban is él. A filmeket is folytatták – bár Weaver utódját még mindig nem sikerült megtalálniuk. De vannak videójátékok, regények és ki tudja még, milyen termékek nem készülnek hozzá.

Jonathan Maberry is Alien rajongó volt, és mivel író is, egy projektet is összehozott azzal a témával, ami az ő szívéhez állt legközelebb. Ez pedig a tengerészgyalogság témája, akik most már nem a Földön, emberekkel, hanem kint a nagy sötétben néznek szembe az űr veszedelmeivel. Mivel ezek a történetek az Alien univerzumban játszódnak, itt ez a veszedelem elsősorban a xenomorf rajokat és bolyokat jelenti.

Ami a tartalomjegyzéket kinyitva azonnal feltűnik, hogy elég illusztris gárdát sikerült megnyernie a projekthez. Olyan szerzők, mint Dan Abnett, Scott Sigler, Christopher Golden, Heather Graham és Tim Lebbon is adtak egy-egy történetet. Ahogy már említettem, a közös pont a téma: itt a tengerészgyalogosok életébe nézhetünk bele jobban, és nem kell feltétlenül Ripley történetnek lennie, ha az megengedett is, hogy kapcsolódjanak a filmekhez.

Ami a rajongóknak csemege lehet, hiszen volt olyan szerző, aki élt ezzel a lehetőséggel. Többek között megismerhetjük Hicks előtörténetét, vagy annak a tudósnak a végét, aki keltetőt akart csinálni Ripleyből.

A válogatás egyik legjobb tulajdonsága, hogy nagyon változatos. Sokféle történet fér el benne, az egyszerűbb lövöldözős, harcostól kezdve lélektani mélységig vagy akár dokumentumregény stílusba is belekóstolhatunk. Nekem különben pont az egyik ilyen történet lett a kedvencem: a World War Z stílusában ismerhetjük meg, hogyan lett a tengerészgyalogosok egységfegyvere a sugárvetőjük.

Ezek, amelyekben volt valami plusz – ahogy Sigler a hangyaboly mintáját követve megalkotta egy xenomorf boly életét, vagy ahogy egy android fejébe leshetünk bele egy másik történetben – tetszettek legjobban. A sima harcolós, hiába hoznak idézhető egysorosokat, vagy tipikus tengerészgyalogos hősöket, annyira nem fogtak meg. Abban van valami ismétlődő elem, ahogy az alien lényekkel harcolnak, akik mindig erősek, savasak, gyilkosak és alig van ellenük esély. Azért azon elvigyorodtam, amikor az egyik bolygón hatalmas százlábú férgekből keltek ki, és egészen más fizikai formát kaptak, mint amit megszoktunk tőlük ebben az univerzumban…

Alapvetően jól szórakoztam, ha sok visszatérő elem is van az univerzumból.

Aliens: Életre halál - Mint akció: 70% a zsáner és a világ elemeit szépen hozza, alapvetően macsó és férfias.

Szubjektíven: 65% szerettem a változatosságot és a világhoz kapcsolódását, ha egysíkú is.

Háborús, tengeralattjárókkal küzdő, történelmi.

George Krause frissen kinevezett kapitány, aki máris egy komoly feladattal kezdi meg a szolgálatot. A II. világháború idején kell egy konvojt átkísérnie az Atlanti-óceánon, miközben a német tengeralattjárók vadásznak rájuk. Több ezer ember élete és milliónyi érték van rá bízva, melyekre szükség van Európában, ha meg akarják nyerni a háborút. Az út cseppet sem mondható békésnek: amint nyílt vizekre érnek, egy falka rájuk tapad, és igyekszik minél nagyobb kárt tenni bennük. Krause felveszi a harcot, és miközben a kereskedelmi hajókat és tankereket védi, vissza is támad a németekre. Minden óra egy halálos játszma, és a kapitány nem pihenhet. Még a WC-n sincs nyugta, és egyik kávét issza a másik után, hogy ébren és észnél legyen, mert ez az ő felelőssége, amit nem is ad át másnak még egy szundítás erejéig sem. Át kell érniük az óceánon!

Pedig van egy szabályom: előbb olvasok, utána nézem meg a filmet, ami a regényből készült. Ritkán teszek kivételt, ezzel tettem. Ám valahogy úgy érzem, itt mindegy is volt, melyikkel kezdem. Meglepően eltalált adaptáció lett a film, és ugyanazokat a dolgokat szerettem, illetve nem szerettem a regényben és a filmben is.

Kezdjük is azzal: engem nem köt le a modern harcászat. A film is úgy nézett ki, mintha egyik tengeralattjáróval küzdenének a másik után, és egy túlzsúfolt, akcióban gazdag, de különben üres filmet kaptam. (Inkább akciófilm, mint történelmi.) A regénytől többet vártam, de itt is ugyanez volt. Órára lebontva jött egyik jelenet a másik után, hogy éppen hogy mozognak a hajók, kire és mire lőnek, hogyan taktikáznak. A film annyiban jobb volt, hogy ott láttam is, ahogy pl. a torpedók haladnak, vagy robbannak a hajók. Itt nekem kellett volna elképzelni, de annyira nem értek hozzájuk, hogy nem véletlenül használom itt is a hajók kifejezést. Tanker, cirkáló, stb. – nem ismerem őket, elképzelni még annyira sem tudom őket.

Akiknek ez megvan háttérismeretből, és szeretik a tengerészeti csaták leírásait, nekik még tetszhet is. Stílusban, mint a 24: óráról órára haladunk az akciókon keresztül.

Az mondjuk benne van, hogy mennyire feszült volt a helyzet és milyen súlyos teher volt Krause vállán, aki nem is engedett ki egy percre sem, míg sikerrel át nem jutottak az óceánon. Nem alszik, nem pihen – dönti magába a kávét, minden fizikai nehézséget elnyom és figyelmen kívül hagy, hogy a munkáját maximálisan elvégezze. Valahol már abszurdnak is éreztem, hogy még WC-re sem mehet el békében: még ott is képesek rátelefonálni, hogy helyzet van, jöjjön a hídra – remélem, jól írom – azonnal.

Sajnáltam is, hogy erről a férfiról annyira keveset tudunk meg. Az a végsőkig le van írva, mennyire lelkiismerettel és kötelességtudattal vezette itt a hajókat, és küzdött a tengeralattjárókkal. De ki volt ő? Minimális háttértörténetet kapunk róla, azt is inkább a kötet végén. Mivel ő az egyetlen kiemelt szereplő, én nem bántam volna, ha sokkal közelebb hozza a szerző a kapitány alakját, hogy megkedveljem. Így viszont szinte ugyanolyan random, arc nélküli tengerész lett a hajón, mint a többiek.

A stílusa gyors és nagyon realista. Végigrohanunk a szereplőkkel és az eseményekkel ennek a pár napnak a történésein, minimális emberi tényezővel. Sajnos, a nagyja olyan, hogy tőlem távol áll. Nekem kb. annyi volt világos a tengeri csatározásból, hogy szaglásznak lövés után, éreznek-e olajszagot. (Ha igen, elsüllyedt a U-BOOT.)

Némileg fájlalom, hogy nem lett emberibb, regényesebb ez a történet. Kár érte…

Forester: Greyhound - Mint történelmi: 60% az eseményeket részletesen és realistán közli, háborús krónika.

Szubjektíven: 35% hiányoltam a szereplők megismerését, és sajnos untat is a nyers hajócsata.

Quinn: A herceg és én

Miután Daphne és Simon lebuknak csókolózás közben, kénytelenek összeházasodni: Anthony képes lenne párbajozni a húga miatt, és egy kirobbanó botrány tönkretenné a lány esélyeit egy másik házasságra.

2 hétig szépen meg is vannak egymással, de akkor Daphne rádöbben, mit tesz Simon azért, nehogy gyerekük legyen. Kijátssza, a férfi dühbe gurul és Daphne távozik is a birtokról Londonba. Ott van hetekig, várja, sikerült-e teherbe esnie.

Anthony és a fivérek mennek Simon után, hogy csináljon valamit, mert már kezdenek beszélni róluk. Daphne is ír: gyerekük lesz. Simon utánamegy, és magában elrendezi a dolgokat. Azzal csak magának árt, ha az apja miatt nem vállal gyereket. Így már szomorkodni is tud, hogy Daphne mégsem terhes. De megegyeznek, hogy lesz családjuk.

A zárlatban már négy gyerekes szülők, három kislány után lett egy fiuk is, akiket ugyanúgy ABC sorrendben neveznek el, mint a lány szülei a gyerekeiket.

Arlidge: Erdő mélyén

Rájönnek, az áldozatokat az egyetem kapcsolja őket. Volt egy eset, amikor egy lányt megerőszakoltak. Nem hittek neki, és megnehezítették az életét, még a barátai is. A lány öngyilkos akart lenni – azóta is katatón állapotban, kómában hever.

Az apja most, hogy már nincs sok hátra, bosszúhadjáratba kezd. Akiket felelősnek tart a lánya állapotáért, levadássza. Helen és a csapat az utolsó lányt tudja megmenteni, aki tényleg bánja, ahogy viselkedett és szeretné jóvátenni is.

Charlie rádöbben, hogy a kislánya miatta feszült. Megfogadja a rendőrfőnök tanácsát, megnyugszanak mindketten, és már tud annak is örülni, amikor kiderül, hogy megint gyereket vár.

Helen ad egy esélyt az új kollégának a magánéletben is, viszonyt kezd Joseph-fel.

Túlélésért küzdő barátnős, munkatáboros, varró.

Ella, Rose, Mina és Carla – négy fiatal nő, akik ugyanazt a helyet igyekeznek túlélni. A kis Ella még fiatal, és a nagyanyjától gyönyörűen megtanult varrni. Amikor elvitték Nyírligetbe, gyorsan felmérte, hogy ha életben akar maradni, egy jó munkahelyre kell bejutnia. A varroda ideálisnak tűnt, és a lánynak meg is volt hozzá a tehetsége. Elkezdett összebarátkozni az egyik lánnyal, akire varrtak. Carla ugyan az őrük volt, de néha egész emberien bánt vele. Ahogy tudott, Ella segített az egykori grófnőnek, Rose-nak, aki mindenkivel olyan kedves volt, ami itt egyet jelentett a halállal és kihasználtsággal. Mina, a varroda vezetője pedig azt tanította meg neki, hogy lehet túlélni, bármi legyen is az ára. De ahogy Ella szembenéz azzal, hogy Nyírliget – Auschwitz pokla milyen mély, már nem tudja, Rose vagy Mina nyomába lépjen.

Vannak olyan témák, amikről elképzelni nem tudtam eddig, hogy lehet könnyeden is írni, akár ifjúsági regényt is. A munkatáborok, holokauszt is ilyen, de pl. Csernobil kapcsán sem tudok elképzelni egy ilyen típusú történetet.

Lucy Adlington viszont írt egyet, nem is kicsit lepve meg, hogy lehet ezt így is. A piros szalag négy nő története, akik tulajdonképpen mind nagyon fiatalok még, 15-20 év közöttiek. A fő karakter Ella, és hozzá kapcsolódnak a többiek. De nem csak azért ifjúsági, mert ennyire fiatalok a szereplők.

Azért, mert Ella nagyon sokáig nem fogja fel, hova került és mire megy a játék minden nap. Roppantul izgalmasnak találtam, ahogy a lány kifejleszt egy szelektív látást magának. Ami megzavarná, vagy fájna, azt egyszerűen nem látja meg. Nem véletlen, hogy a tábort sem nevezi a nevén, hanem a sokkal barátságosabb Nyírligetet használja. Rákoncentrál a ruhákra, varr, eltölti az idejét a lányokkal. Nem akar kinézni a varroda ablakán, átnéz a kerítésen és az őrökön. Ez egy pszichés blokk, és feszültség van benne, mert mi olvasóként tudjuk, mi lesz, ha egyszer elkezd látni is Ella.

Adlington nagyon eltalálta, mi lesz az a pont, ahol Ella már nem álltathatja tovább magát. Amikor őt küldik el az Áruházba, és a lány kénytelen meglátni mi az és mit jelent. Ezt itt nem is akarom elmagyarázni, az egy annyira erős és hatásos jelenet, hogy érdemes érte elolvasni a könyvet, bár vannak más értékei is.

A Cilka kapcsán már merengtünk a kollaboráns fogalma felett. Ahogy Cilka, Ella is szembe kell nézzen ezzel a kérdéssel. Náciknak varr az életéért: akkor ő most kollaboráns? Rose és Mina árnyalják ezt a kérdést is. Mina az – bármit megtesz, hogy éljen. A saját fajtáját simán gázba küldi, és erre neveli Ellát is, akiben felfedezi a saját keménységének a magját. Rose viszont az emberi hang a lány mellett, aki inkább arra buzdítja, hogy segítsen a nála rosszabb helyzetben levőknek, és túléljen csak, ne adja el magát. Mert nem mindegy, hogy kényszerből varr a náci Carlának, vagy mert összebarátkozott vele.

Ahhoz képest, hogy ezt milyen súlyosra és drámaira lehetett volna megírni, meglepően könnyed a hangulata. Ettől lesz igazán ifjúsági, miközben azért benne van a történelmi helyzet borzalma is. Meg, talán azért is, mert Adlington meglepően pozitív befejezést írt a történetnek. Annyira, hogy elsőre el sem akartam hinni, hogy így révbe juttatja a szimpatikus hőseit – nekem több volt a rózsaszín, mint amit egy ilyen sztori végén várnék.

Olvastatta magát, volt értelmes cselekménye is, és a hősnőit is jól bemutatta. Határozottan kellemesen meglepett a regény, és érdemes volt elolvasni is.

Adlington: A piros szalag – Mint ifjúsági: 80% van drámai ereje, de nagyon ártatlan is a témához képest. Alapozni ok.

Szubjektíven: 75% tetszett Ella nézőpontja, jók a fő karakterek, de a vége… túl rózsaszínű.

Végső csatás, mágikus, világot megváltoztató.

Furia nem akar több lenni egy átlagos könyvmágusnál, de rá kell döbbennie, hogy ez neki soha nem volt lehetőség. utolsó leszármazottja egy olyan erőnek, mellyel a világot végromlásba vagy megújuláshoz lehet vezetni. És döntenie kell, mit tegyen, mert minden szerette, a világon minden veszélyben van az ideák felemelkedése miatt. A többiek számára sem jöhet el a béke: van, aki hatalmi játszmákkal jut egyre feljebb a ranglétrán, és más módszerrel igyekszik változtatni. Van, akit elvakít a bosszú lehetősége, ezért nem gondolja át a tetteit és olyan döntéseket hoz, mellyel a saját szeretteire is nagy csapást mér. Minden végpontjában pedig ott van Furia, és a döntés, melyet meg kell hoznia.

Sorozatok esetében legtöbbször felvetem azt a kérdést, hogy kell-e ismerni az előzményeket. Most bizton állíthatom, hogy kell. Hiszen én olvastam az előző két részt is, de annyira régen, hogy elég kevés emlékem maradt meg belőle. Furia családi viszonyaira és a mágia alapjaira emlékeztem, de már a mellékszereplőkkel és egyéb játszmákkal bajban voltam. Hamar észre is vettem, hogy ezért sok minden homályos nekem a jelen kötet eseményeiből is.

Ennek ellenére nem kaptam egyszer sem kedvet ahhoz, hogy utólag visszaolvassam a két korábbi kötetet, vagy legalább belenézzek. Mert az volt a tapasztalatom, hogy viszonylag kevés most a cselekvő hős. Mindenki gyötrődik, és keresi az utat, amire ráléphet. Mintha csak el lenne húzva a cselekmény a végéig, amíg Furia lépéskényszerbe kerül, és muszáj már valamit cselekednie.

Talán az volt a másik nagy bajom, hogy Furia, aki itt mindennek az alfája és omegája, nekem kifejezetten ellenszenves volt. Egyrészt, azzal, hogy mennyire nehezen vállalja fel, hogy neki kell a megmentőnek lennie. Mintha az eddigi két kötetből nem lett volna nyilvánvaló, hogy nem lehet belőle átlag lány, ez a történet vele kezdődött és vele is ér véget. Halogat, szenved, nekem meg simán az agyamra ment.

Meyer nem romantikus regényt írt, de két-három halvány szerelmi szálat is betett a kötetbe, és egyiket jobban rühelltem, mint a másikat. Egy páros volt, akiket bírtam együtt, és végre pár is lettek – erre mit kezd velük az író? Nem árulom el, de maradjunk annyiban, hogy pont azoknak nem jut a happy end, akiknek szerettem volna, ha lesz.

Furia és az ő romantikus kalandja is… Nem érzem reálisnak, hogy egy regényszereplő iránti vonzalmát akarja szerelemmé alakítani. Vagy nem is ez a jó szó. Simán csak nem tetszik, hogy egy regénybeli élmény után keresi a mellette megjelenő fiúban a regénybeli énjét. Nekem jobban tetszett volna, ha Jimet magáért, nem a regényben olvasottakért szereti. Meg az is benne van, hogy mivel az én kedvelt páromnak nem jut a boldog végből, nem érzem fairnek, hogy Furia megkapja a reményteljes befejezést.

A vége… legyek gonosz? Ez egy trilógia vége, Meyer elvarrja a szálakat. Minden konfliktus végére pont kerül és új kezdetet kap a világ, amelyben több lesz a mágia. Minden szereplőt többé-kevésbé nyugodtan engedhetünk el, mert ha nem is jut nekik happy end, a világban helyük lesz. Csak éppen hagy magának a szerző egy menekülő utat. Pontosan érzem, hol hagyott esélyt arra, hogy onnan folytathassa. Remélem, nem fogja.

Pedig a könyvmágusok világában még látok ötletet és lehetőséget is, csak nem így megírva. Ebből trilógia? Tömörítéssel, jobban összehúzott szálakkal, és sok gyötrődés helyett cselekvő hősökkel sokkal jobb szájízzel köszönnék el Meyer sorozatától.

Meyer: A kezdet könyve – Mint gyerekkönyv: 35% van egy ötletes, kihasználatlan világa és szenvelgő hősei. Kár érte.

Szubjektíven: 15% a világában továbbra is látok lehetőséget, de a végét és Furiát is rühellem.

Színeket keresünk!

Regénycímben milyen színű volt:

1: notesz, szalag, bicikli, Donovan ezredes kabátja, kalitka, levelek

2: város, vér, gyémántok, doboz, kávé, lista, vízililiomok, lapok

3: szemű fiú, dália, delfinek szigete, füst, macska, sorsjegy, labirintus, horizont

Megoldás: Tovább!