Túlélésért küzdő barátnős, munkatáboros, varró.

Ella, Rose, Mina és Carla – négy fiatal nő, akik ugyanazt a helyet igyekeznek túlélni. A kis Ella még fiatal, és a nagyanyjától gyönyörűen megtanult varrni. Amikor elvitték Nyírligetbe, gyorsan felmérte, hogy ha életben akar maradni, egy jó munkahelyre kell bejutnia. A varroda ideálisnak tűnt, és a lánynak meg is volt hozzá a tehetsége. Elkezdett összebarátkozni az egyik lánnyal, akire varrtak. Carla ugyan az őrük volt, de néha egész emberien bánt vele. Ahogy tudott, Ella segített az egykori grófnőnek, Rose-nak, aki mindenkivel olyan kedves volt, ami itt egyet jelentett a halállal és kihasználtsággal. Mina, a varroda vezetője pedig azt tanította meg neki, hogy lehet túlélni, bármi legyen is az ára. De ahogy Ella szembenéz azzal, hogy Nyírliget – Auschwitz pokla milyen mély, már nem tudja, Rose vagy Mina nyomába lépjen.

Vannak olyan témák, amikről elképzelni nem tudtam eddig, hogy lehet könnyeden is írni, akár ifjúsági regényt is. A munkatáborok, holokauszt is ilyen, de pl. Csernobil kapcsán sem tudok elképzelni egy ilyen típusú történetet.

Lucy Adlington viszont írt egyet, nem is kicsit lepve meg, hogy lehet ezt így is. A piros szalag négy nő története, akik tulajdonképpen mind nagyon fiatalok még, 15-20 év közöttiek. A fő karakter Ella, és hozzá kapcsolódnak a többiek. De nem csak azért ifjúsági, mert ennyire fiatalok a szereplők.

Azért, mert Ella nagyon sokáig nem fogja fel, hova került és mire megy a játék minden nap. Roppantul izgalmasnak találtam, ahogy a lány kifejleszt egy szelektív látást magának. Ami megzavarná, vagy fájna, azt egyszerűen nem látja meg. Nem véletlen, hogy a tábort sem nevezi a nevén, hanem a sokkal barátságosabb Nyírligetet használja. Rákoncentrál a ruhákra, varr, eltölti az idejét a lányokkal. Nem akar kinézni a varroda ablakán, átnéz a kerítésen és az őrökön. Ez egy pszichés blokk, és feszültség van benne, mert mi olvasóként tudjuk, mi lesz, ha egyszer elkezd látni is Ella.

Adlington nagyon eltalálta, mi lesz az a pont, ahol Ella már nem álltathatja tovább magát. Amikor őt küldik el az Áruházba, és a lány kénytelen meglátni mi az és mit jelent. Ezt itt nem is akarom elmagyarázni, az egy annyira erős és hatásos jelenet, hogy érdemes érte elolvasni a könyvet, bár vannak más értékei is.

A Cilka kapcsán már merengtünk a kollaboráns fogalma felett. Ahogy Cilka, Ella is szembe kell nézzen ezzel a kérdéssel. Náciknak varr az életéért: akkor ő most kollaboráns? Rose és Mina árnyalják ezt a kérdést is. Mina az – bármit megtesz, hogy éljen. A saját fajtáját simán gázba küldi, és erre neveli Ellát is, akiben felfedezi a saját keménységének a magját. Rose viszont az emberi hang a lány mellett, aki inkább arra buzdítja, hogy segítsen a nála rosszabb helyzetben levőknek, és túléljen csak, ne adja el magát. Mert nem mindegy, hogy kényszerből varr a náci Carlának, vagy mert összebarátkozott vele.

Ahhoz képest, hogy ezt milyen súlyosra és drámaira lehetett volna megírni, meglepően könnyed a hangulata. Ettől lesz igazán ifjúsági, miközben azért benne van a történelmi helyzet borzalma is. Meg, talán azért is, mert Adlington meglepően pozitív befejezést írt a történetnek. Annyira, hogy elsőre el sem akartam hinni, hogy így révbe juttatja a szimpatikus hőseit – nekem több volt a rózsaszín, mint amit egy ilyen sztori végén várnék.

Olvastatta magát, volt értelmes cselekménye is, és a hősnőit is jól bemutatta. Határozottan kellemesen meglepett a regény, és érdemes volt elolvasni is.

Adlington: A piros szalag – Mint ifjúsági: 80% van drámai ereje, de nagyon ártatlan is a témához képest. Alapozni ok.

Szubjektíven: 75% tetszett Ella nézőpontja, jók a fő karakterek, de a vége… túl rózsaszínű.