Háborús, tengeralattjárókkal küzdő, történelmi.

George Krause frissen kinevezett kapitány, aki máris egy komoly feladattal kezdi meg a szolgálatot. A II. világháború idején kell egy konvojt átkísérnie az Atlanti-óceánon, miközben a német tengeralattjárók vadásznak rájuk. Több ezer ember élete és milliónyi érték van rá bízva, melyekre szükség van Európában, ha meg akarják nyerni a háborút. Az út cseppet sem mondható békésnek: amint nyílt vizekre érnek, egy falka rájuk tapad, és igyekszik minél nagyobb kárt tenni bennük. Krause felveszi a harcot, és miközben a kereskedelmi hajókat és tankereket védi, vissza is támad a németekre. Minden óra egy halálos játszma, és a kapitány nem pihenhet. Még a WC-n sincs nyugta, és egyik kávét issza a másik után, hogy ébren és észnél legyen, mert ez az ő felelőssége, amit nem is ad át másnak még egy szundítás erejéig sem. Át kell érniük az óceánon!

Pedig van egy szabályom: előbb olvasok, utána nézem meg a filmet, ami a regényből készült. Ritkán teszek kivételt, ezzel tettem. Ám valahogy úgy érzem, itt mindegy is volt, melyikkel kezdem. Meglepően eltalált adaptáció lett a film, és ugyanazokat a dolgokat szerettem, illetve nem szerettem a regényben és a filmben is.

Kezdjük is azzal: engem nem köt le a modern harcászat. A film is úgy nézett ki, mintha egyik tengeralattjáróval küzdenének a másik után, és egy túlzsúfolt, akcióban gazdag, de különben üres filmet kaptam. (Inkább akciófilm, mint történelmi.) A regénytől többet vártam, de itt is ugyanez volt. Órára lebontva jött egyik jelenet a másik után, hogy éppen hogy mozognak a hajók, kire és mire lőnek, hogyan taktikáznak. A film annyiban jobb volt, hogy ott láttam is, ahogy pl. a torpedók haladnak, vagy robbannak a hajók. Itt nekem kellett volna elképzelni, de annyira nem értek hozzájuk, hogy nem véletlenül használom itt is a hajók kifejezést. Tanker, cirkáló, stb. – nem ismerem őket, elképzelni még annyira sem tudom őket.

Akiknek ez megvan háttérismeretből, és szeretik a tengerészeti csaták leírásait, nekik még tetszhet is. Stílusban, mint a 24: óráról órára haladunk az akciókon keresztül.

Az mondjuk benne van, hogy mennyire feszült volt a helyzet és milyen súlyos teher volt Krause vállán, aki nem is engedett ki egy percre sem, míg sikerrel át nem jutottak az óceánon. Nem alszik, nem pihen – dönti magába a kávét, minden fizikai nehézséget elnyom és figyelmen kívül hagy, hogy a munkáját maximálisan elvégezze. Valahol már abszurdnak is éreztem, hogy még WC-re sem mehet el békében: még ott is képesek rátelefonálni, hogy helyzet van, jöjjön a hídra – remélem, jól írom – azonnal.

Sajnáltam is, hogy erről a férfiról annyira keveset tudunk meg. Az a végsőkig le van írva, mennyire lelkiismerettel és kötelességtudattal vezette itt a hajókat, és küzdött a tengeralattjárókkal. De ki volt ő? Minimális háttértörténetet kapunk róla, azt is inkább a kötet végén. Mivel ő az egyetlen kiemelt szereplő, én nem bántam volna, ha sokkal közelebb hozza a szerző a kapitány alakját, hogy megkedveljem. Így viszont szinte ugyanolyan random, arc nélküli tengerész lett a hajón, mint a többiek.

A stílusa gyors és nagyon realista. Végigrohanunk a szereplőkkel és az eseményekkel ennek a pár napnak a történésein, minimális emberi tényezővel. Sajnos, a nagyja olyan, hogy tőlem távol áll. Nekem kb. annyi volt világos a tengeri csatározásból, hogy szaglásznak lövés után, éreznek-e olajszagot. (Ha igen, elsüllyedt a U-BOOT.)

Némileg fájlalom, hogy nem lett emberibb, regényesebb ez a történet. Kár érte…

Forester: Greyhound - Mint történelmi: 60% az eseményeket részletesen és realistán közli, háborús krónika.

Szubjektíven: 35% hiányoltam a szereplők megismerését, és sajnos untat is a nyers hajócsata.