• Menő Könyvek: Hidd el végre - ifjúsági
• General Press: Sohanapján - akció, krimi
• Agave: Légszomj - sci-fi

Február

17. Letts: A tökéletes ló – dokumentumregény 5
18. Keyes: Vérlovag – fantasy 3
19. Murail: A lélekdoki – ifjúsági 4,5
20. Dempsey: Fehér rózsa – történelmi romantikus 4
21. Childs: Hableány mindörökké – YA fantasy 3
22. Kleypas: Érzéketlen aranyifjú – romantikus 1,5

         Barker: A hatodik éjszaka – thriller 4,5

23. Moore: Britannia kapitány – képregény 2,5

         Dölling: A gödör mélyén – ifjúsági 2

         McClellan: A birodalom bűnei – fantasy 5

Bele se szeretek gondolni, hogy jövő héten már márciust kezdjük.

Háborús, mágikus, misztikus erőkkel játszó, ármányos.

Fatraszta egy hajszálnyira van a forradalomtól. Az országot már csak kegyetlen, de egyben zseniális kancellárja tartja egyben. Ő az, aki ide hívta és munkát adott a Vlora szervezte zsoldosoknak. Vlora Flint, aki kiábrándulva az adrói viszonyokból, Olemmel saját vállalkozást indított és bár zsoldos, nem szegi meg az etikai kódexét sem. Meggondolja, milyen munkát vállal és azt el is végzi becsülettel. Miközben a lázongók egyik vezetőjére vadászik, a soraik közé fogadja a háborús veteránt, ártatlanul meghurcolt nemzeti hőst, Ben Styke-ot. Miközben feltűnik egy hatalmas ereklye, miközben az ország a háború szélén áll, miközben kémek játszmája dönt az ország sorsáról, Vlora újabb veszélyes játszmában találja magát, ahol az egyik játékos régi társa, a legendás Kétlövetű Tániel.

Most elég nagy a kísértés, hogy engedjem szóhoz jutni eléggé elvakult, rajongó énem. Az egyik kedvenc fantasy világom az, amit Brian McClellan talált ki, és amit magyarul már a negyedik kötetben élvezhettem. A lőpormágusok annyi mindent tartalmaz, hogy ódát tudnék írni ehhez a kötethez is.

Egyrészt, úgy folytatás, hogy akár önállóan is élvezhető a történet. 10 év telt el az előző trilógiában történtek óta. Mindenki mással foglalkozik, változott az élete és új kalandokba keveredett. A regény gyorsan fel is vezeti, mi történt az eltelt időszakban a kiemelt szereplőivel. Még helyszínt is váltunk: viszlát Adró, hello Fatraszta!

Miközben már a kezdetektől vannak merényletek, nyomozások, akciódús cselekmény, McClellan gyorsan meg is ismertet egy egészen más politikai rendszert és államberendezkedést. Itt egy kancellár élet és halál úrnője, aki kemény kézzel tartja kézben az országot. Van egy mozgalom, amely meg akarja dönteni az uralmát. Van egy idegen hatalom, ami kész kivéreztetni mindenkit, hogy mágikus örökségük innen visszaszerezzék. McClellan egyre szövi a szálakat, és minden csak egyre bonyolultabb lesz. Mindenki játszmákba gabalyodik, titkos indítékok és ármányok vannak. Minél előrébb tartunk a kötetben, annál összetettebb a világa és a cselekménye is, miközben értelmes is marad, McClellan uralja a cselekményt. Okos, jól felépített könyv, aminek sok rétegét lehet felfedezni.

A régi ismerősök mellett emlékezetes új szereplők érkeznek. Ben Styke, Michel Bravis, még Lindet is. McClellan árnyalja őket, nála még a hősök sem tökéletesek, amit szeretek is benne. Styke, aki talán legjobban megfogott az újak közül. Ahogy öregségére is, meggyötörve az igazságtalanságoktól és a börtöntábortól is kora egyik nagy harcosa, az eszembe juttatta Gemmell Legendáját is.

Vlora, aki a kiemelt szereplő – vele még mindig küzdök kissé. Talán most kezdek ott tartani, hogy meg tudom kedvelni. Korábban annyira utáltam, amiért megcsalta a vőlegényét, ahogy féltékenykedett később, de most felnőttebb, komolyabb és Olem remek társ mellette. Tániel bocsánata és a kettőse Olemmel, ez kellet, hogy már a nő erényeit is meglássam.

Annak külön örültem, hogy a regény végére Tániel is befut. Ráadásul, némileg új szerepkörben. Korábban csak nagy harcos volt, most már politikai tényező és konspirátor.

Jó a regény humora is – ok, lehet, valakinek kicsit sötét, de nekem bejött. Amikor Styke ősellensége levágott fejének örvendezik, azon percekig vigyorogtam.

Szerettem az eszméket is, ami mellett ezek a figurák kiállnak. Ahogy a bajtársak összetartanak, ahogy egy nagyobb célért munkálkodnak. Az már szinte epikus, amilyen hőstettekre képesek, ahogy képesek a veszélybe rohanni és küzdeni.

A flintlock fantasy egyik kiemelkedő alkotása a Lőpormágusok világa, és örömmel jelenthetem ki, hogy a Vér és lőpor istenei méltó a Lőpormágus-trilógiához.

McClellan: A birodalom bűnei – Mint fantasy: 95% jó folytatás, miközben saját lábon is megáll. Jó szereplők, történet, világ.

Szubjektíven: 90% megbékülök Vlora karakterével lassan. Új és régi kedvencek, izgalmas is.

Kamaszos, bulizós, szerelmes.

Lotte 16 éves, és rég tetszik neki Kasper. Ő más, mint az iskolában a többi fiú. Komolyabb, lehet vele beszélgetni, elég helyes is, és a lánynak imponál, ahogy elkötelezte magát a környezetvédelem mellett. De egy másik fiú is vonzza: Squir. Ő élvezi az életét, a bulikat, iskola helyett zenekara van. Ő figyel a lányra úgy, ahogy a másik fiú nem. Amikor egy buliban Lotte részegen azt látja, hogy Kasper egy másik lánnyal van, kiábrándulva egyre közelebb kerül a másik fiúhoz és a bandájához. A barátai hiába próbálják figyelmeztetni, Lotte most bulizni akar és nem gondolkodni. Egészen addig, amíg egy részegen töltött éjszaka után idegen ágyban ébred. Ám nem Squir hever mellette, hanem a banda egy kevésbé szimpatikus tagja, Bundás. Lehet, hogy mégsem a jó utat választotta?

A címek fontosak. Adnak némi támpontot, miről fogunk olvasni. Természetesen lehet megtévesztő, lelőheti a regény végét, lehet játékos vagy nagyon egyszerű. Jelentősége van PR szempontból is. Elvárásokat támaszt.

A gödör mélyén előrevetíti, hogy valaki mélyre fog süllyedni. Ha a fülszöveget nem ismerjük, akár még egy thriller is eszünkbe juthatna, ahol valakit egy gödörben tartanak fogva. A minimális tartalmi ismerettel azonban egyértelmű, hogy Lotte lesz az, aki olyan mélyre merészkedik a nyúl barlangjába, amennyire csak tud.

Vártam is, hogy jön a mélység. Mennyire tudja elveszteni a kontrollt egy kamasz, és mire lehet képes? Ezért csalódásnak is éltem meg, hogy nem érünk el a gödör aljára. Ennél sokkal keményebb történetek vannak, Lotte sértetlenül és egyetlen kellemetlen tapasztalattal túllép mindenen. Kevés volt ez így, steril és unalmas is.

Sokáig is tart, amíg egyáltalán körvonalazódni kezd a cselekmény. A szerelmi szálak, Lotte önsajnálata tölti ki a helyet, és csak a regény második fele felé kezdünk a gödör felé haladni. Arról nem is beszélve, hogy Lotte messze nem az ártatlan lány mintapéldánya, akinek ez egy új tapasztalat. Már kezdőképen részegen látjuk, pedig ott még nem is éri befolyás, csak buli van, ő meg hányós részegre issza magát.

Vele kellene azonosulni? Köszönöm, nem. Nálam már az első fejezetben leírta magát, amikor egyetlen vágya van: tetszeni és összejönni a kiszemelt fiúval. Ha ehhez azt a módszert választotta, hogy berúg. Az észbeli képességeiről ez is sokat mond. Rühelltem is, amikor később Kasper azt fejtegeti, hogy Lotte azért más, mert vele lehet beszélgetni, és komolyabb dolgok is érdeklik, mint a smink, küllem, röviden a csajos dolgok. Nos, ez ebből a történetből nem derült ki.

Gonosz vagyok attól, hogy kerestem a drámát, fájdalmat, nem találtam és ez nagyon nem tetszett? Ha már gödör mélye, ha már megijed attól, ami történt vele, kellett volna valami súlyosabb. Ez így súlytalan volt. Ahogy a megoldás is. Ha olyan könnyű lenne megváltozni, mint a kisregényben Lotte tette, kevesebb függő lenne a világon.

Haragszom több üzenetre is a regényből. Azzal egyet tudok érteni, hogy mindenkinek meg kell találnia a határait. Ám azzal nagyon nem tudok mit kezdeni, hogy itt pozitívnak tűnik a részegségig alkoholizálás. 15-16 évesek esetében. Szerintem később se kellene annyit inni, nemhogy annyi idősen…

Irritált maga a szöveg is. Olyan, mintha a szerző rá lett volna görcsölve, hogy fiatalos legyen szövegében is. Így mindent eltúloz, és nem természetes a hangja. Nem volt jó így olvasni, és nem attól lesz valami fiataloknak szóló, hogy több benne a szleng.

Az alap problémafelvetés, a könnyen olvashatósága, ami pozitívumot találok benne. Különben ez egy olyan könyv, ami nem adott semmit, legfeljebb bosszantott.

Dölling: A gödör mélyén - Mint ifjúsági: 30% összecsapott, sok helyen káros véleményekkel és minimális fejlődéssel.

Szubjektíven: 10% ellenszenves történet, hősnő és gyakran az üzenete is bosszantott.

Világmentős, nagyobb játszmás, hősös.

Brian Braddock a Föld hőse, aki feltétel nélkül hisz mentorában, Merlinben, különös küldetésre indul. Egy másik valóságba kell elmennie, ahol már minden hős halott. Neki és társainak kellene szembenézni a világ zsarnokával, aki létrehozta a hősöket meggyilkoló félig hús, félig gép lényt. A szövetségese megszökik, Britannia kapitány marad csak harcolni manó barátjával. A szörnyű igazságra hiába döbbennek rá: a világ ura, a hősgyilkos megalkotója maga is szuper lény, aki így biztosítja az egyeduralmát és változtatja a világát magához mérhető őrültté – elbuknak és elesnek a harcban. A szálakat háttérből mozgató, beláthatatlan sakkjátszmát űző Merlin azonban halni sem hagyhatja a férfit. A maradványait megszerezve, a lányával újjáépíti testét és lelkét is, mert az őrület, ami abban a világban uralkodni kezdett, úton van ide is a gyilkos lénnyel együtt, és csak Britannia kapitány állíthatja meg.

Alan Moore neve közismert a képregényes világban. Talán nincs körötte olyan kultusz, mint Stan Lee történetei körül, de máig sokan olvassák és dolgozzák fel a képregényeit. A Britannia kapitány filmesítéséről ugyan még nem hallottam, de amilyen tempóban fogyasztja a Marvel a hősöket, és ez is az univerzumuk része, ki tudja.

Mindenesetre most megismerkedhetünk ezzel a hőssel. Britannia kapitány, aki stílusosan olyan, mintha az angol zászlóba lenne csavarva. Aki repül, nagyon erős és megfelelő tudományos előképzettséggel is rendelkezik. Ebben kicsit rokon Pókemberrel: ő sem kérte a képességet, és el tudta képzelni az életét laborban dolgozó kockaként is, de mivel a természetfeletti közbeszólt, félretette az egyéni terveket és beállt világot menteni.

Nem véletlenül vezetem fel a karaktert, a képregényben zavarónak éltem meg, ahogy azonnal az események sűrűjébe csöppenünk, és utólag elmesélt részekből kell kiraknom, kik ezek a szereplők és egyáltalán mit csinálnak, miért. Van, akivel még mindig gondban is vagyok. Britannia kapitány segítője, a manó – ő egyáltalán mi és mire képes? Miért gyászolja még Merlin is? Hős vagy egyfajta házi kedvenc?

Számomra zavaró volt, hogy teljesen zölden, a karaktert és a világát nem ismerve csöppentem bele ebbe az egészbe. A Marvel kapitány kapcsán is volt valami hasonló érzetem, de ott a történet hamar helyre tette a dolgokat. Itt ennél összetettebb a cselekmény vezetése és a narráció.

Még gondolkozom azon is, miért olyan népszerű ez a kiadvány. A fülszöveg, amit azért kritikával kell kezelni, mégiscsak a vásárlásra csábítás a célja, nagyon a magasba emeli a történetet. Nekem nem volt annyira nagyszerű. Eleve, Britannia kapitány küzdelmei nem nagyon kötöttek le. A multiverzumot jobban megéltem a Flash sorozatban vagy az Oscar-díjas Irány a Pókverzum mesében. Marad a jó és rossz harca – az, ahogy az életünk igazából nem is a sajátunk. A háttérben van egy nagy erő, aki figuraként tologat a sakktáblán. De az eleve elrendelés ennyire nem új találmány, már Kálvin is ezt adta el a híveinek, és innen hiányzott a lázadás Merlin tervei ellen, ami esetleg nekem feldobta volna. Ha valahol értem is, mire akarnak utalni a nagyon dicsérő szavak, érzésben nem volt meg ugyanez.

Képregénynél mindig nézem azt is, milyen a képi világa. Legyek nagyon rövid? A Britannia kapitány nem tetszett a rajzokat nézve sem. Annyira réginek, retrónak érzem, ami nálam már elérte a zavaró szintet. Nem szépek az emberek, minden másról nem is beszélve. Itt még a hátterek, a mozgások – semmi – nem kötött le.

Nem volt benne olyan szereplő, akit megkedveltem volna. Úgy érezte, hogy senkiről nem tudtam meg eleget. Illetve, tudnom kellett volna dolgokat, amiket nem ismerek.

Ez most nem tetszett, de Moore köteteiről nem mondtam még le.

Moore: Britannia kapitány - Mint képregény: 50% a grafika retró, a történet több szálon vezetett, bonyolult és egyszerű is.

Szubjektíven: 30% se a történet, se a szereplők, a grafika meg egyáltalán nem tetszett.

A regény keveri az idősíkokat, helyette lineárisan összefoglalom a történteket:

Franka egy német kisváros szépe volt. Félárva, aki az apjával viselte gondját a testvérének. Frédi szellemileg egy gyerek szintjén ragadt, akinek gondja volt a nagy teste mozgásával is. Ám végtelenül jólelkű, szeretnivaló fiú volt, akihez mindenki kötődött, aki csak ismerte. Ahogy erősödött a náci mozgalom, Franka is belépett és komoly szerelembe esett egy Hitlerjugend reménységgel, Daniellel.

Ám a kristályéjszakát követően Franka rájött, mennyire nem ezt az utat kellene járnia. Szabadulni akart. Szakított Daniellel, akinek az igazat nem mondhatta el – hogy mennyire kiábrándult a nácikból. Münchenbe költözött, ahol ápolónő lett. Itt kapta a hírt, hogy az öccsét a nácik kivégezték. Minden fogyatékost felmértek, és a legtöbbjükkel végeztek. A Münchenbe visszatérő Franka megismerkedik egy fiatal katonával, Hansszal. Ám a fiú sem hisz a náci eszmékben, barátaival és testvérével a maguk szerény módján dolgoznak ellenük. Röplapokat gyártanak, amellyel igyekeznek kinyitni az emberek szemét. Franka szerelmes lesz és a mozgalomhoz is csatlakozik.

A Fehér rózsa azonban lebukik, mindenki bíróság és kivégzőosztag elé kerül. Frankát is elfogják, aki erre már elvesztette a csoportot és a szerelmét is. Az apja miatt élnie kell, ezért azt hazudja, Hans kényszerítette erre, ő csak egy megtévesztett, rendes német lány. Egy rövidebb időre börtönbe kerül, de életben maradhat. Apja levelei tartják benne a lelket.

Ám a szabadulása előtt pár nappal egy bombázásban meghal az apja. Franka az üres házba megy haza. Kimegy a téli erdőbe, már csak meg akar halni. A hóban azonban sérült katonára bukkan, aki nélküle itt pusztul. Hazaviszi, ápolja. A férfi a papírjai szerint német, ilyen az egyenruhája is, de álmában angolul beszél. Valószínűleg kém – Franka már a házban is tervezi, hova rejtse, ha jönne az SS.

John amerikai katona, aki már megjárta a csendes-óceáni frontot is. Hazatérve azonban a felesége válni akart, Johnnak csak a sereg maradt. Elvállalt egy kémküldetést, egy tudóst kellene az Államok területére csempésznie.

Eleinte nem bízik a lányban, de aztán Franka elkezd mesélni magáról. John bizalmat szavaz neki, segítséget kér, és már szervezni kezdi a küldetése befejezését is. Közben Daniel gyanút fog. Követi a lányt, és az erdei házban rá is támad. Meg akarja erőszakolni. John előjön a rejtekhelyéről és végez a férfival. A lánnyal együtt menekülnek.

Daniel társa másnap már gyanakszik, kimegy az erdei házba és rábukkan Daniel tetemére. Elrendeli a hajtóvadászatot.

A tudós csak a nejével hajlandó elmenni, de egy támadás miatt meghal. Frankának van annyi lélekjelenléte, hogy elhozza a mikrofilmet. Johnnal a határ felé tartanak. A nácik a nyomukban. Franka kész hátramaradni és feláldozni magát. John azonban nem bírja a sorsára hagyni, visszamegy, nácinak kiadva magát orvul támad a fegyveresekre. Ők maradnak talpon, de John súlyos sebet kap, mellkasi találat. Franka szinte átvonszolja a határon, és követeli az ottaniaktól, hogy vigyék be a kórházba, hiába nyilvánították halottnak a férfit.

Franka kitartása győz, és a kórházban még találnak életjelet. Sikerül megmenteni John életét, aki felépülve visszatér a seregbe. Franka itt várja ki a háború végét, és készül hazatérni az erdei házba. John ugyan megígérte, hogy visszajön érte és együtt maradnak, de a megfogyatkozó levelek megtört ígéretet jeleznek. Még a távozása előtt azonban befut John, és megígérik egymásnak, nem lesz több elválás.

Sorozatgyilkosos, nyomozós, bosszút állós.

Sam Porter lehetetlen helyzetben találja magát. Anson Bishop legveszedelmesebb csapdájában, mely még azokat is képes ellene fordítani, akik eddig feltétel nélkül hittek neki. Úgy tűnik, Sam nem csak együttműködött a 4 Majom Gyilkossal, de egyenesen ő maga az, aki a kezdetektől korrupt volt, majd sorozatgyilkossá is vált. Porter le akarja leplezni az igazságot, miközben szembe kell néznie azzal, hogy valóban több a szerepe ebben a történetben, mint amit valaha is sejtett. Közben folyik a hajsza a vírus után, amely elszabadulva komoly káoszt okozna a városban. A nyomozók fele beteg, a másik fele próbál rájönni, kinek higgyen. Bishop pedig feladja magát, állítva: eddig Porter beépített embere volt, akivel elő akarták csalni a 4MGY-t, de már tudja, Porter áll minden mögött. A válaszok a múltban rejtőznek, de kinek van gyomra megtalálni őket a titkok szövevényében?

Most bajban vagyok. Egy dologról lenne kedvem értekezni, de akkor ezt a részt a vasárnap reggeli SpoilerZónába kellene beszúrnom. A vége… mi más? Barker eddig is mestere volt a nagy fordulatoknak, és hozta azt, ami eszembe se jutott volna, de erre nagyon nem voltam felkészülve. Ami egyszerre dicséret is, meg szubjektív tragédia is.

Nem is titkoltam, hogy ebben a sorozatban képes vagyok a 4MGY gyilkosnak drukkolni. Annyit tudok csak felróni neki, hogy nem a legnagyobb szemétládákat, hanem a lányaikat kínozta és ölte meg. Ha azokat kapja el, akik a tényleges felelősök, és dobozolja el őket, tapsolok. A Marvel uralta korban drukkolunk az igazságosztóknak, ez van.

Itt pedig olyan háttér van, hogy szabályosan rettegtem a naplóbeli részektől, amelyekben a gyerekek sorsa derült ki. Ez a horror – amikor nem is kell nyíltan beleírnia, hogy mit tesznek velük, ráutal csak, és már rosszul vagyok. Amit elszenvedtek, ahogy félniük kellett, az sokkal jobban megütött és horror élmény volt, mint amikor pl. Anson belevágta a csavarhúzót az egyik férfiba a motelben.

Az a logika, hogy az jobban fáj, ha a gyereke szenved, nálam nem állt meg a lábán. Olvastam olyan könyvet, amibe a bosszúszomjas férfi amputáltatta a csaló szeretője végtagjait, kivágatta a nyelvét, kibökette a szemeit – aztán eladta a torzót egy deviánsok számára fenntartott bordélyba. Lehet eleven poklot teremteni kellő kreativitással…

De vissza a 4MGY-hez. Zseniális, ahogy Barker megkérdőjeleztet mindent, amit korábban tudtunk, vagy csak tudni véltünk. Nem egyszer azon kaptam magam, hogy saját magammal veszekszem. De le volt írva, mit beszéltek! Annak úgy kellett lennie – hogy lehetne máshogy értelmezni? Pedig logikus, igaz lehet. Mégsem… Ez pedig regénynél ritka, mozgatta az agyam, és folyamatosan a történetben tartott. Mi igaz, mi nem?

Változott az alapfelállás is. Most nincs egy hátborzongató gyilkosságsorozat, aminek utánaerednek. Most a vírust keresik, a betegséget igyekeznek megfékezni, van egy kis orvosi thriller hangulat. Bishop történetei között Sam az igazat kutatja, végig kételyben, nem-e oidipuszi a nyomozása. Minden korábban történt eseményt újra értelmezni kell, miközben kiderül az is, miért kellett a dolgoknak így történnie. Remek cselekményvezetés, szerkesztés.

Már a történet folyamán is nagy csavarokat kapunk, a végére pedig még egy lapáttal rátesz a szerző. Valahol, a most éppen elnyomott felem a végében is megtalálja a szimmetriát és a csavar mögötti igazságot. A bűnökért meg kell fizetni. Mindenkinek.

A karakterei összetettek és a jóságuk mutatja, hogy itt vagyok, kikészülve a sorsuk miatt. Jaj, az a regényvég… Az utolsó 2 oldal. Nem is akarok rágondolni.

Ha megbarátkoztam a kedvenc szereplőm sorsával, majd jobban értékelem ezt a regényt. Ami izgalmas, borzongató és mer más lenni, mint az első két része.

Barker: A hatodik éjszaka – Mint thriller: 90% újít a cselekményen, végig fordulatos és meglepő, emlékezetes gyilkossal.

Szubjektíven: 75% annyira irritál a vége, hogy most gyötrődök tőle. Pedig más, érdekes…

Örökséget átvevős, kosztümös, romantikus.

Devon Ravenel előkelő családból származó fiatalember, akinek a neve jobban cseng, mint a vagyoni helyzete. A család szegényebb ágához tartozik, de elbűvölő fiatalember, aki így is kényelmesen és női vágyaktól övezve éli az életét. Nem is felhőtlen a boldogsága, amikor megörököli távoli rokona grófi címét és a birtokait. A kastély és a birtok úszik az adósságban, alapos felújításra szorul. Ráadásul az elhunyt grófnak három lánytestvére és egy fiatal özvegye is akad, akik a birtokon élnek. Devon a helyszínre utazik, az eladáson törve a fejét. Ám Kathleen Ravenel, a pár napos feleségből lett özvegy olyan érzéseket kelt benne, amit nő korábban még nem. Tőle többet szeretne, mint pár kellemes éjszakát. Ám Kathleen tart a férfitól, akit annak lát, ami korábban volt: felelőtlen aranyifjúnak.

Lisa Kleypas karriert épített az ilyen és ehhez hasonló regényekből. Párat már olvastam, és ez is olyan, amin fogom a fejem. Komolyan, ezeket olvassák olyan sokan olyan megszállottan? Egyik történet ugyanolyan, mint a másik.

A Ravenel család története egy fiatalemberrel indul, akiről mit is tudunk meg? Szinte semmit. Az örökség és a nő hatására megkomolyodik, és kész vállalni a grófi címmel járó kötelezettségeket is, nem csak az előnyeit. Birtokot fejleszt, gazdálkodik. Vannak bőven még rokonai, hogy más Ravenel ifjak is szerelmet és biztos jövőt találjanak maguknak.

Ennyiben össze is tudtam foglalni. Történelmi romantikusnak mondjuk, de semmi köze az egésznek a történelemhez. Legfeljebb annyi, hogy az örökösödési kérdések relevánsabbak és hitelesebbek régebbre helyezve, mint a mában lennének. Itt kiszolgáltatottabbak az asszonyok és a lányok. De ennyi – most még csak arra sem tudtam rájönni, melyik király/királynő alatt járunk. Pedig, ha a főszereplő egy olyan nemesi származású ifjú, aki komoly nemesi címet örököl, legalább azt szeretném tudni, melyik uralkodó udvarában.

A történelem most még a szokott díszlet funkciót is alig kapja meg, hiszen a környezet és a ruhák leírása, valami, ami ráutalna az egésznek az idejére, nincs benne. Ha már történelmi korban járunk, nem kellene tényleg történelminek lennie valaminek?

Itt nem, mert mindent ural a romantika, illetve kicsit az erotika. Annyira tipikus és kiszámítható a sztori, hogy olvasatlanba is lehet tudni. Devon elcsábítja az özvegyet, akit majd aztán arról kell meggyőznie, hogy ez nem csak viszony, komolyan a szándékai és ő maga is. Természetesen a végén nem arról olvasunk, hogy Kathleen felpakol és elmegy.

Azt egészen röhejesnek találtam, amilyen fordulatokat az írónő képes volt kitalálni. Mit szóljak ahhoz, hogy még arra is lett megoldása, hogy egy özvegy hogyan legyen még szűz? Annyira tartani akarja magát a jóra is képes, már kicsit kiért szépfiú és az ártatlan, naiv szépség szerelmének kliséjéhez, hogy erre is született egy megoldás. Rémes.

A karakterek is vérszegények. Kicsit töprengtem azon, azért látom-e ilyennek őket, mert annyira ellenszenves volt a cselekmény alig volta és maga a történet, hogy rájuk is kivetítem, de nem. Nincsenek kellően felépítve. Egyszerűek, pár vonással, és minimális előtörténettel. Le lehet nyesni addig őket, hogy két szép küllemű ember, akik egymásba szeretnek.

Kleypas stílusa is a szokott. Könnyen olvasható, helyenként a szenvedélyes és a szentimentális között csapongó. Nem emlékezetes. De akinek a felfokozott érzelmek, a felnőtteknek írt lánymese bejön, meg fog felelni.

Könnyen össze lehet foglalni, mi hiányzott ebből a regényből: normális cselekmény, több a szerelemnél. Emlékezetes hősök, nem csak szép férfiak és nők. Egy kis humor, vagy valami fűszerrel feldobott stílus. Ha már történelmi, akkor kellett volna bele valami történelmi is! Ezt különösen hiányoltam. Nincs is kedvem több Ravenel sztorihoz.

Kleypas: Érzéketlen aranyifjú – Mint történelmi romantikus: 30% a történelem csak díszlet, a szereplők és történet tipikus.

Szubjektíven: 10% ellenszenves történet, semmilyen szereplők, nulla történelem.

Kinek a háziállata volt? Az alábbi kedvencek regényhősök kis barátai voltak. Össze tudjátok hozni, melyik állat melyik regényben szerepelt?

1: Stan, a gyík

2: Berkeley, a spániel

3: Cápa és Csonti, az aranyhalak

4: Lajos, az öszvér

A: Balatoni nyomozás

B: Vigyázz, Holly Chase!

C: Lehull a lepel

D: Mister

Megoldás: Tovább!