Háborús, mágikus, misztikus erőkkel játszó, ármányos.

Fatraszta egy hajszálnyira van a forradalomtól. Az országot már csak kegyetlen, de egyben zseniális kancellárja tartja egyben. Ő az, aki ide hívta és munkát adott a Vlora szervezte zsoldosoknak. Vlora Flint, aki kiábrándulva az adrói viszonyokból, Olemmel saját vállalkozást indított és bár zsoldos, nem szegi meg az etikai kódexét sem. Meggondolja, milyen munkát vállal és azt el is végzi becsülettel. Miközben a lázongók egyik vezetőjére vadászik, a soraik közé fogadja a háborús veteránt, ártatlanul meghurcolt nemzeti hőst, Ben Styke-ot. Miközben feltűnik egy hatalmas ereklye, miközben az ország a háború szélén áll, miközben kémek játszmája dönt az ország sorsáról, Vlora újabb veszélyes játszmában találja magát, ahol az egyik játékos régi társa, a legendás Kétlövetű Tániel.

Most elég nagy a kísértés, hogy engedjem szóhoz jutni eléggé elvakult, rajongó énem. Az egyik kedvenc fantasy világom az, amit Brian McClellan talált ki, és amit magyarul már a negyedik kötetben élvezhettem. A lőpormágusok annyi mindent tartalmaz, hogy ódát tudnék írni ehhez a kötethez is.

Egyrészt, úgy folytatás, hogy akár önállóan is élvezhető a történet. 10 év telt el az előző trilógiában történtek óta. Mindenki mással foglalkozik, változott az élete és új kalandokba keveredett. A regény gyorsan fel is vezeti, mi történt az eltelt időszakban a kiemelt szereplőivel. Még helyszínt is váltunk: viszlát Adró, hello Fatraszta!

Miközben már a kezdetektől vannak merényletek, nyomozások, akciódús cselekmény, McClellan gyorsan meg is ismertet egy egészen más politikai rendszert és államberendezkedést. Itt egy kancellár élet és halál úrnője, aki kemény kézzel tartja kézben az országot. Van egy mozgalom, amely meg akarja dönteni az uralmát. Van egy idegen hatalom, ami kész kivéreztetni mindenkit, hogy mágikus örökségük innen visszaszerezzék. McClellan egyre szövi a szálakat, és minden csak egyre bonyolultabb lesz. Mindenki játszmákba gabalyodik, titkos indítékok és ármányok vannak. Minél előrébb tartunk a kötetben, annál összetettebb a világa és a cselekménye is, miközben értelmes is marad, McClellan uralja a cselekményt. Okos, jól felépített könyv, aminek sok rétegét lehet felfedezni.

A régi ismerősök mellett emlékezetes új szereplők érkeznek. Ben Styke, Michel Bravis, még Lindet is. McClellan árnyalja őket, nála még a hősök sem tökéletesek, amit szeretek is benne. Styke, aki talán legjobban megfogott az újak közül. Ahogy öregségére is, meggyötörve az igazságtalanságoktól és a börtöntábortól is kora egyik nagy harcosa, az eszembe juttatta Gemmell Legendáját is.

Vlora, aki a kiemelt szereplő – vele még mindig küzdök kissé. Talán most kezdek ott tartani, hogy meg tudom kedvelni. Korábban annyira utáltam, amiért megcsalta a vőlegényét, ahogy féltékenykedett később, de most felnőttebb, komolyabb és Olem remek társ mellette. Tániel bocsánata és a kettőse Olemmel, ez kellet, hogy már a nő erényeit is meglássam.

Annak külön örültem, hogy a regény végére Tániel is befut. Ráadásul, némileg új szerepkörben. Korábban csak nagy harcos volt, most már politikai tényező és konspirátor.

Jó a regény humora is – ok, lehet, valakinek kicsit sötét, de nekem bejött. Amikor Styke ősellensége levágott fejének örvendezik, azon percekig vigyorogtam.

Szerettem az eszméket is, ami mellett ezek a figurák kiállnak. Ahogy a bajtársak összetartanak, ahogy egy nagyobb célért munkálkodnak. Az már szinte epikus, amilyen hőstettekre képesek, ahogy képesek a veszélybe rohanni és küzdeni.

A flintlock fantasy egyik kiemelkedő alkotása a Lőpormágusok világa, és örömmel jelenthetem ki, hogy a Vér és lőpor istenei méltó a Lőpormágus-trilógiához.

McClellan: A birodalom bűnei – Mint fantasy: 95% jó folytatás, miközben saját lábon is megáll. Jó szereplők, történet, világ.

Szubjektíven: 90% megbékülök Vlora karakterével lassan. Új és régi kedvencek, izgalmas is.