Mások életébe befurakodó, áskálódó, identitást váltó.

Charlotte éppen úton van, amikor egy férfit vesz észre a sikátorban. Fotóról ismeri, egy alkalmi ismerősének lett volna randevúja vele. Részegnek tűnik, de sérült. Mentőt hív, és felméri, a családnak szüksége van segítségre. Az övére. Charlotte könnyen megkedvelteti magát, tudja is ezt magáról, és most sem esik nehezére elhitetni a családdal, hogy ő Luke barátnője. Belé kapaszkodhatnak, amíg gyászolnak, ő pedig megkaphatja azokat a szülőket, akikről mindig álmodott. Csak éppen Luke nővére, Rebecca, aki mindig is a kevésbé szeretett gyerek volt, rájön, hogy valami nem stimmel a lánnyal és a történetével. Nyomozni kezd, miközben ő maga is őriz egy titkot. Charlotte nem engedi veszni az áloméletét, és a két nő között egyre elmérgesedik a viszony – ki tudja, milyen katasztrófát szabadítva el.

Milyen lett volna az Aludj csak, én álmodok, ha Sandra Bullock karaktere történetesen egy pszichopata lett volna? Valami ilyesmi. Lehetett ez volna jobb is ez a sztori, de nem tetszett. Tulajdonképpen se a szereplők, se a sztori nem tudott megfogni.

A legnagyobb bajom az volt, hogy folyamatosan úgy éreztem, hogy ezt a történetet már ismerem. Először olvastam Vallance könyvét, de még szinte a fordulatokat is előre láttam. Ahogy szenved Rebecca, hogy kiderítse az igazat, miközben annyira nyilvánvaló innen kívülről Charlotte minden mesterkedése…

Eladhatta volna az, hogy Charlotte mennyire beteg személyiség. Van abban valami különösen zavaró, hogy mennyire gátlástalan és hogyan gázol át mindenen, miközben ő még el is hiszi, hogy ebben a történetben ő a jó ember, aki segít másoknak és ő az, akit mindig kihasználnak. Az egyetlen fordulat, ami meglepett, is szépen illik ebbe a sorba. A végén derül ki, hogy Charlotte okozta Luke sérülését, amiért az kinevette, amikor Charlotte fel akarta szedni. Luke életének lesz tulajdonképpen vége, és Charlotte van kiakadva, hogy Luke kinevette… Hogy lehetne bármilyen szinten is átérezni egy ilyen karakter világát? Nekem nagyon nem ment.

Sajnos, más szereplő sem akadt, akit meg tudtam volna kedvelni. Rebecca maga is bűnös, igaz, kisebb-dolgokban. Nem egy szimpatikus nő, és nem csak azért, mert mindig fájóan tudtában volt annak, hogy Luke a szülők kedvence. Keserűbb, sarkosabb és van benne egy olyan hidegség, ami ellenérzést váltott ki belőlem. Viszont, Rebecca egy harcos. Így az számomra nagyon nem illett a történetbe, hogy a végső összecsapásnál hagyja, hogy az történjen, ami. Az egész egyszerűen nem illett hozzá. Miért kellett az?

Luke, az áldozat meg az a fajta ellenszenves és önző alak, aki azt nem érdemelte, amit kapott, de nem volt jó ember ő sem. Ő meg a mindenki kedvence, aki ki is használta, hogy bármit meg tud úszni. Ha lett is volna lehetősége többé válni, Charlotte elvette tőle.

A szülők – most belőlük is a kétszínűséget éreztem ki. Ok, valamit találtam, ami mégiscsak tetszett a könyvben. Ahogy ütközteti azt, amit a szülők látnak magukról és a családjukról, meg amit Rebecca megélt ebből. Mondhatni, megtévesztés és hazugság az egész, sok a megjátszás és az emberek becsapják egymást, magukat is. Ha viszont ezt a gondolatot viszem tovább, akkor nem is érdemelnek mást, mint Charlotte őrületét.

Játékos, ahogy a nézőpontok váltják egymást és egyre többet megtudunk a tényekből is. Van egyfajta húzása a cselekménynek – csak ne lenne annyira egyszerű és kiszámítható…

Most úgy látom, ez a kihagyott lehetőségek regénye. Nem esett jól olvasni.

Vallance: Charlotte – Mint thriller: 50% a nézőpontváltások feldobják, van feszültség is, de sok hasonló volt már.

Szubjektíven: 25% ha nem is untam, de Charlotte nagyon átlátszó volt és senkit nem kedveltem meg.

Elolvasom a befejezéseket.
– Mielőtt elolvasná a könyvet?
– Igen.
– Miért?
– Ha nem tetszik a befejezés, minek vesződnék a a történettel?
– Minek vesződne a történettel, ha már tudja a befejezést?
– Mert a könyv egy utazás, a befejezés pedig csak egy része ennek az utazásnak.

Vannak olyanok, akik csak feketében és fehérben látják a világot. Az élet azonban a szürke árnyalataiban játszik. Nem lehet kőbe vésett szabályokkal meghatározni, hogy mi helyes és mi helytelen, mert semmi sem ilyen egyértelmű.

Találd meg a boldogságot, Brochan.! Az élet túl rövid ahhoz, hogy gyűlöletben éljük le.

Múlt sebeit leküzdő, szerelembe eső, új életet kezdő.

Brochan édesanyja belehalt a szülésbe, amit a fiú apja soha nem volt képes megbocsátani a fiának. Hiába ígérte meg, hogy szeretni fogja a gyereket, helyette pokollá tette az életét. Ha nem lett volna két hű cseléd és egy bátor tanárnő, talán halálra is kínozza. Brochan jóképű, gazdag férfivá serdül, de egyben veszélyes és magányos gyilkos is, aki senkit nem enged közel magához és nem is hiszi, hogy megérdemli bárkinek a szeretetét. Lizzie azért született meg, hogy csinos és gonosz anyja elvetesse magát gazdag, amerikai szeretőjével. A férfinak egy ponton azonban elege lett az asszonyból, aki ezek után már a gyereket sem akarta. Lizzie egy olyan intézetbe kerül, ahol a megfélemlítés a nevelés eszköze. A kislány a festészetbe menekül, majd felnőve egyre ismertebb művésszé válik. Meglepetésként éri, amikor kiderül, hogy volt még egy családtagja, akivel nem ismerhették egymást. Brianna, Brochan egykori tanárnője az unokahúgára hagyta a birtokát, aki el is utazik Skóciába. A két sérült ember egyre közelebb kerül egymáshoz, de mindkettejük múltja utánuk nyúl.

Ilyen történetet se először olvasok – ismerős szerkezet és cselekményszálak, még a szereplők jelleme is hasonló. Mégis, ez lényegesen jobban tetszett, mint általában az ilyen regények. Szinte sajnálom is, hogy nincs folytatása, mert szívesen olvasnám azt is – noha ez egy teljesen zárt sztori, akkora happy end van a végén, hogy szinte el se fér a lapokon.

A titok egyik nyitja talán az, hogy bele van fektetve az energia, hogy a szereplők múltja is meg legyen írva, és alá van támasztva, milyen sebeket kaptak. Ez milyen emberré tette őket. Elég drámai és erőszakos történetei vannak mindkét szereplőnek, és nem csak lógnak a jelenükkel a levegőben. Miközben már a regény elején ott vannak az alapok, menet közben is egyre újabb történetek árnyalják a szereplők korábbi éveit. Fejlődő karakter Lizzie és Brochan is – itt ráadásul még értelmes is, honnan hova jutnak el.

Talán a szerelem segít nekik szembenézni a démonokkal, de ők maguk lesznek azok, akik tovább tudnak lépni, akik rájönnek, hogyan lehetnek egészségesebbek. Brochan fokozatosan számolja fel a múltját, kiszáll a bérgyilkos szakmából és az apját is elengedi – képletesen és fizikailag is. Az különösen tetszett, hogy nem csak Lizzie, aki a változást előidézi. Az egyik kedvenc jelenetem volt, amikor a falubeli emberek állnak ki mellette, és Brochan rádöbben, hogy már nincs egyedül. Hogy ő is számít. Lizzie alakjában sok van a megmentésre váró hercegnőből, így nála meg az tetszett, amikor mégsem hagyja, hogy az apja vagy Brochan számoljon le helyette az anyjával, aki az ő szörnyetege. Az övé, így neki kell végeznie vele.

Külön-külön és együtt is bírtam őket. Igen, a romantikus regények kliséje szerint alakul a történetük – egymásra találás, boldogság, rossz indok miatt szakítás és fájdalom, nagy gesztussal békülés és még nagyobb happy end. Még a becsúszott terhesség, vagy a nem ismert féltestvér léte is olyan ismerős, szappanoperás… Ugyanakkor végig olyan, mintha egy régi tündérmese modern változata lenne. Mesei elemeket használ, szókincsben és történetben is – Brianna, mint a jó boszorkány, a kastély vagy Brochan és a farkasember/szörnyeteg vonal. Ez hozzátett annyit, halad annyit a cselekmény, hogy nem zavart, hogy a milliószor ismételt klisé az alap.

Fiore azt is eltalálta, mennyi szex kell a regénybe. Mert erotikus is, nem csak érzelmileg, testileg is kattan a két főhős. De szerencsére itt az része a kapcsolatuknak, nem csak ágyjelenetekből áll az életük. Egy-egy van részleteiben beemelve a történetbe, a többi utalással el van intézve. Sokkal egészségesebb megoldás, mint ahol 400 oldalból 370-ben gyűrik a lepedőt.

Itt annak is volt helye, amikor obszcén a nyelvezet. Része Brochan jellemének, hogyan felel meg annak az ijesztő szerepnek, amit védekezésből felvett. Nem véletlen, hogy ahogy szabadul a múlttól, csökken a trágárság mennyisége is.

Nekem ennyi elég is volt: meséből átemelt elemek, drámai múlttal terhelt szereplők, egy nem csak szexből álló szenvedélyes kapcsolat. Talán még a humorérzékem is eltalálta, amikor Brochan hagyta, hogy előjöjjön belőle a gyilkos. Pl. amikor Lizzie apja rádöbben, hogy leendő veje nem csak fenyegetőzik az erőszakkal és gyilkossággal, ha kell, ő bizony képes lesz megnyúzni a szerelme élete keserítőit.

Az ilyenekért nem adtam még fel a Rázós könyveket sem – egy-egy olvashatatlan borzalom mellé jut egy-egy ilyen is, amit tudok szeretni.

Fiore: Fenevad – Mint romantikus: 95% mély érzelmek és nem csak szenvedélyek, a cselekményben fordulat is akad, mesei motívumok átemelésével.

Szubjektíven: 90% megszerettem a szereplőit, és bár egy jó részét nagy mesének érzem, modern meseadaptációnak még kedveltem is.

Szerelembe eső, erotikus, társadalomba visszailleszkedő.

Zach még gyermek volt, amikor elvesztette a szüleit és egy eldugott, dél-amerikai törzsben talált új otthonra. Itt nőtt fel, a világtól elzárva, rendíthetetlen harcossá, aki megszokta, hogy bárkit megkaphat és bármit legyőzhet. A törzset, vele a férfit is felfedezik, és a gazdag örökös nem rejtőzhet tovább. A világ várja vissza, az örökségét a család egy barátja megőrizte neki. Zach maradna a dzsungelben, de az érte küldött antropológus, dr. Moira Reed megtetszik neki. Azért megy vele vissza az USA-ba, mert tudja, ott Moira feladata lesz, hogy vademberből kulturált fiatalembert faragjon belőle. Ő meg kihasználhatja a lehetőséget, hogy az uralma alá hajtsa Moirát. Csak egy forró viszonyra vágyik, de ahogy elszabadulnak a szenvedélyek, mindketten megégetik magukat.

Legszívesebben elintézném kb. 2 mondattal. Gátlástalan szexregény, nulla karakterek mozgatásával. Tarzan és Christian Grey ötvözete. Rég akadt a kezembe olyan könyv, ami ennyire borzalmas. Ehhez képest a 365 nap, amit szintén nem tartok semmire, kész Keresztapa volt.

Van egyáltalán értelme itt cselekményről beszélni? Beszédes, hogy az a nyitány, hogy Moira megérkezik a törzsbe, végignézi, ahogy Zach elég durván és nyilvánosan meghág egy helyi nőt. Eléggé begerjed, erre önkielégítésbe kezd, amit meg a férfi néz végig. Lehet sejteni, hogy egy ilyen kezdet után mi vár az olvasóra.

Lehetne sorolgatni, hogy milyen pózok meg segédeszközök jönnek és milyen helyszíneken esnek egymásnak. Mert semmi más nem lesz ezek után, csak szex. Elvileg Moira tanítja a férfit a visszailleszkedésre, ehhez képest Zach egyetlen érdeklődési köre a fentebb említett ágytorna. Mit néz meg először a neten? Pornót. Mit akar a nőtől tanulás helyett? Megjegyzem, meg is fogja kapni.

Közben meg nem egyszer fogtam a fejem, hogy ez mégis hogyan jön össze logikailag? Bár én vagyok az idióta, hogy a logika szó eszembe jutott. Hősünk, aki eddig a dzsungelben rohangászott ágyékkötőben és az elektromosság is új neki, honnan tud kezelni egy vibrátort? De még jobb: se érettségi, se iskolai képzés – szerintem még az általános iskolája se volt meg – a végén meg éppen befejezi az egyetem első évét? Mégis, hogyan? Mit tanulna egyáltalán, meg hogy tudott hetek alatt éveket bepótolni? Azért nem zseni a pasi, inkább egy szexgép vonzó csomagolásban. De az is durva, hogy pl. amikor a törzs bajba kerül, rohan vissza megmenteni az embereket. Könyörgöm, gazdag a pasi, miért nem a pénzét használja? Azzal sokkal többet elérhetne, minthogy ágyékkötőben megint rohangál egy sort. Hagyjuk is, itt nem érdemes értelmes cselekményről beszélni.

Ahogy szereplőkről sem. Zack kimerül annyiban, hogy szeret irányítani, csupa izom és rá van gerjedve Moira testére. Moira meg rá van kattanva a férfira és róla többet nem is tudni. Üres, semmilyen karakterek, akiknek csak szépnek kell lenni, hogy egymásnak tudjanak esni.

A borító különben jól kifejezi, mi ez a regény. Tényleg csak ennyi van benne. Mellette a stílusa is nulla, elég trágár is.

Nem ragozom tovább: képtelen vagyok bármit is találni, ami tetszett benne. De, tévedtem, egyet tudok: vége lett és többet látnom se kell. Ez tetszett.

Bennett: A vadember – Mint erotikus: 25% sok és érzékletes szexjelenet gyűjteménye, minden más gyenge körítés.

Szubjektíven: 0% mindenbe bele lehet kötni benne. Se sztori, se értelmes karakter, csak ágyjelenetek sora.

Van úgy, hogy hibázunk. Te, én, mindenki. De nem nézünk hátra, mi csakis előre nézünk.

Ne befolyásoljon, amit mások mondanak rólad, bízz magadban!

A ruha aláhúzza a szépségedet. Egyes nőknek szükségük van flitterekre, másoknak nincs

Minden rendben lesz. Ahhoz a férfihoz utazik, akit szeret. És ahol szerelem van, ott nem lehet olyan fájdalom, amelyet ne lehetne legyőzni.

Nekem csak az a fontos, amit valaki iránt érzek, minden más lényegtelen.

Karriert építő, elismerést hajszoló, párkereső.

A fiatal Grace már kamaszként is tudta, mivel akar kitűnni: helyes lány volt, aki szerette a színészetet és tehetsége is volt hozzá. Bár önerőből gazdag apja csak annyit várt volna tőle, hogy jól menjen férjhez, a lány a nagybátyja segítségével kiharcolja, hogy színi iskolába mehessen New Yorkba és a saját álmait követhesse. Barátokat szerez, jó eredményei vannak, és a szerelem is rátalál az egyik tanára személyében. A szülei azonban nagyon kinézik Dont, és amikor az apja lefizetné a férfit, valami eltörik a kapcsolatban. Grace a karrierjére koncentrál, és a színpad helyett a tévénél próbálkozik. Hamarosan a sikerek is jönnek, az egyre nagyobb szerepek és a hírnév. De bármit is ér el, az apjának nem lehet elég jó. Bárkibe is szeret bele és várja az áldást, csak kifogásokat és sértéseket kap. Ám egy napon feltűnik egy herceg a színen – a sajtónak tetszik az ötlet, hogy a film hercegnője és Monaco hercege találkozzanak. De van-e folytatás?

Grace Kelly, Oscar-díjas színésznő, Monaco hercegnéje. Sophie Benedict róla igyekezett elmesélni egy történetet, de nem mondhatnám, túlságosan szerettem volna a végeredményt. Ebben a sorozatban eddig jobb regényeket kaptunk.

A történet első fele, ami tényleg regény és működik. Megismerhetjük a fiatal lányt, aki harcol az álmaiért. Akiben már ott van mindaz, ami később sztárrá teszi. Nem véletlenül van az elegancia a címben, az a fogalom nagyon illett Grace Kelly neve mellé. Szép íve van annak, ahogy barátnői és irigyei lesznek a fiatal szépségnek, ahogy építi a karrierjét és szerelmes lesz Donba. Lányregényes és itt még karaktere van a szereplőknek – pl. Cai, a vadóc skót szépség, aki kicsit élvezné az életét és szabadulna a szüleitől.

Nincs a szánkba rágva, de még az is benne van, mennyire ellentmondásos a kapcsolat Grace és a szülei között. Ki is van mondva, hogy nem igazságosak és bántják, hogy szabadulnia kellene, de ennek ellenére folyamatosan ott van, hogy Grace a szülei, elsősorban az apja elismerésére vágyik. A későbbiekben is nagyon érezni, bár megfogalmazva nincs, mennyire apakomplexusa volt a színésznőnek. A saját apjával rossz a viszonya, az elismerésére vágyik – erre olyan férfiakkal jön össze, akik lényegesen idősebbek nála és megadják neki azt az elismerést és szeretetet, amit otthon nem kapott meg.

A gond az, hogy amint beindul Grace Kelly karrierje és elszakadnak egymástól Donnal, ez már nem regényszerű. Lineárisan haladunk előre az időben, ott vannak a legendás szerepek és a híres színészek, sok-sok pillanatkép, de már olyan csak a kötet, mint egy lista, amin ki kell pipálni a fontos tételeket. Mintha csak képeslapon néznénk Grace Kelly életét, de már nincs mögötte az ember. Amennyire meg tudta ragadni a szerző a fiatal lányt, a sztárrá váló nővel nem boldogult. Ki lett Gracie? Ebből a regényből nem tudtam meg.

Bajban vagyok azzal is, hogy nem hittem el a szerelmi szálat a herceggel, hiába írja le direkt a szerző, hogy ennek szerelemnek kell lennie. Hiszen Grace Kelly mindig is a szerelmet kereste, miért érte volna be kevesebbek? Mondjuk, ezt is pontosan megfogalmazza, amikor mondhatni magát győzködi a karakter, hogy szerelmes. Hiszen családot akar és gyerekeket, ahogy Renier is. Nem lehet örökké az a sztár, akivé felküzdötte magát. Pontosan tudja, hogy milyen kegyetlen Hollywood a nőkkel, akik már nem zsenge lányok. Végül, ott van az is, hogy Renier volt az első férfi, aki megfelelt a szüleinek. Az, hogy Grace Kelly hercegné lesz, tetszett a szülőknek. Nagyon nem szerettem, hogy az egész történetből sugárzik, hogy ez mennyire volt érdekkapcsolat is, mégis, úgy van megírva, mintha ez egy nagy és felhőtlen szerelmi történet lett volna. Össze lehet hasonlítani, milyen volt a Don utáni vágyakozás és a boldogság, milyen lett a Renier kapcsolat. Ég és föld.

Talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy Benedict nagyon ragaszkodik a kötelező Grace Kelly képhez és a színésznő mitológiájához. Nem meri megmutatni nekünk a sztár mögött a nőt, vagy éppen az élete tündérmeséjében a rút valóságot. Miért kellene ennyire hinni a mesében? Még a Nicole Kidman játszotta Grace Kelly-film is merészebb volt, pedig az is kapott bőven kritikát. Ez egy szép sztori, egy elegáns szépségről, de a fiatal éveket leszámítva nem volt benne szív és lélek, csak a kirakat. (Különben ezt Marilyn Monroe megjelenítésében is éreztem – a dögös, férfiak által imádott nő, akinek a nevetése mégis szomorú. Ott is fogta a klisét, de mivel ez csak két jelenet, működött.)

Az első fele lett az olvasmányos és a kellemes is. Eszembe is jutott, hogy ugyanezzel a lágy, mesélős stílussal és ahogy a szereplőit láttatni tudja, a szerzőnek lányregényt kellene írnia. Az nagyon jól állna neki.

A borító csodálatos, a regény első fele is nagyon tetszett – komolyan sajnálom, hogy a második fele nem lett élőbb és kevésbé mese. Én szívesebben megnéztem volna, mi van a látszat elegancia mögött.

Benedict: Grace Kelly és a szerelem eleganciája – Mint női: 55% olvasmányos és kellemes a stílusa, az iskolai évek és a szereplők onnan élőek is – később azonban csak listaszerű, kevésbé regényes a történet.

Szubjektíven: 45% sokkal többet vártam a regénytől. Egy érző, szenvedélyes ember képét, nem csak a köztudatban levő Grace Kelly mítoszt.

A halál rettenetes dolog, ám a gyilkosság még rettenetesebb.

Sorozatgyilkosos, vidéki, régi traumával szembenéző, új esélyt kapó.

Kate Burkholder egy kisváros rendőrfőnöke. Korábban városi rendőr volt, a gyilkossági osztály nyomozója egy ideig. Ám hazatért, és a részben amish lakosságú Painters Mill ügyeit intézi. Mindenki megdöbben, amikor egy elszabadult tehenekhez kiszállás vérfagyasztó fordulatot hoz: a földön egy meztelen, megkínzott és meggyilkolt nő tetemére bukkannak. A nyomok kísértetiesen emlékeztetnek a 16 évvel korábban garázdálkodó sorozatgyilkos kézjegyeire. Kate megkezdi a nyomozást, de a saját démonai nem eresztik: mindössze hárman tudják, hogy a 16 évvel korábbi mészáros nem térhetett vissza. Kate ugyanis 14 évesen, megerőszakolva és az életét védve agyonlőtte a fiatalembert. Miközben az áldozatok szaporodnak, Kate azt a régi ügyet is előkeresi – a nyakára küldött, szintén a démonaival küzdő FBI ügynök, John Tomasetti lehet az a segítség, aki az ügyet és az életét a helyes mederbe terelheti.

Van pár sorozat, amibe később kapcsolódtam be, így akár 7-8 kötet is kimaradt. Ilyen a Gabriel Allon kémregények világa, de a Kate Burkholder-sorozat is. Az utóbbit most elkezdem pótolni – érdekes is ennyire fordítva olvasni.

Az első, ami feltűnt, hogy a legutóbbi rész mennyire rárímel erre a nyitányra. Kate gyerekkori megerőszakolása visszatérő motívum, minden részben előkerül, mint a nő életét és személyiségét döntően meghatározó életesemény. Ez az a kötet, ahol pontosan leírta Castillo, mi és hogyan is történt egykor. A lényeget eddig is értettem, de ez ad hozzá egy nem is kevés pluszt. De, ami ennél is jobban feltűnt, hogy itt említi korábbról a barátnőjét, aki miatt rendőr lett és az eddigi egyetlen, komolyabb szerelmi ügyét. Mindkettő visszatérő elem lett A kívülálló című részben, így már csak ezért is lekötött ez most.

Közben az eddig olvasott Burkholder-regények közül talán ez volt a legizgalmasabb és a leginkább krimi. Itt hozza minden szereplő a maga poklát, Kate és John démonai is frissek és itt vannak részletesen tárgyalva. A sorozatgyilkosos nyomozás is gördülékeny, van benne fordulat. Érezni, hogy Kate igazából rendőrfőnök, és bár maga is nyomoz és benne van az ügyben, egy kis csapatot irányít. A későbbiekben nem egyszer volt olyan érzésem, hogy Kate egy személyben az egész rendőrőrs, itt viszont tetszett, hogy csapat van mögötte és egy-egy jellegzetes vonással Castillo árnyalta is a rendőröket.

Az amish közösség és életmód közvetve része a cselekménynek és a nyomozásnak. Mivel az ő földjükről kerül elő a test, mivel Kate múltja abba a világba gyökerezik és egy gyanúsított is lesz a közösségből, jelen vannak, de nem kizárólagos az amish szál, ahogy sok további részben. Felvillan, hogyan élnek és milyen emberek, de mellette modern krimi is, szélesebb körből. Itt pont annyira színezi ez a szál a cselekményt, hogy érdekes legyen. Kate viszonya feléjük jól megfogja a későbbi hangulatot/benyomásokat is: sok értéket őríznek, de annyira zártak és maguknak való életet élnek, annyira rugalmatlanok, hogy az értékek mellé sok esetben a cinkosság is felkerül a listára. Azzal, hogy a maguk közt történt bűneseteket eltussolják, nem csak menekülő utat adnak a bűnösöknek, de a később történtekben is hibásak. Érdekes, hogy ugyanez megfigyelhető a zárt zsidó közösségeket bemutató regényekben is: annyira rejtik a szégyent a világ elől, hogy ezzel egyes bűnök melegágyai lesznek. (A Kaufman lány házasságában is tussolnak így el gyilkosságot, erőszakot.)

Tetszett, hogy Kate és John alakja mennyire meg van fogva érzelmi oldalról is. Castillo megmutatja, mennyire hasonló súlyokat cipelnek és hogyan lesz a szerelmük a megváltásuk. Ketten többet elbírnak, mint egyedül tették. Általában nem bírom az olyan regényeket, ahol a szerelem oldja meg az ember nagy gondjait. Itt azonban el tudom hinni, mert a képlet része az is, hogy azzal, hogy hallgatniuk kell és magukba zárni a történteket, az mérgesedik és belülről öli őket. Azzal viszont, hogy társat találnak, aki velük őrzi a titkot, akinek szintén van ilyen sebe, fel tudnak szabadulni és egymásnak megadhatják a megbocsátását. Olyan szépen működött a történetben ez a dinamika, hogy elhitette velem azt is, hogy ilyen rövid idő alatt válik komollyá a kapcsolat, ami kezdetben sem tűnt könnyed viszonynak. Ahhoz túl kemény és sérült mindkét szereplő.

Összességében megérte pótolni a sorozat ezen kötetét, tervben is van, hogy olvasom majd sorra a kimaradt részeket. Erős kezdete volt ez a sorozatnak.

Castillo: Néma eskü – Mint krimi: 95% izgalmas bűnügy, sérült nyomozók gondosan felépítve és még az amish élet is üde színfolt a történetben.

Szubjektíven: 90% az ügy, a szereplők, az egésznek a tálalása megfogott. Pörgős, kellően drámai és jól használja az érzelmeket is.

Régen én sem ilyen életet képzeltem magamnak. De ilyen életem van, ez az egyetlen életem.

De azért senki sem fizet, hogy olyasmit dolgozzam amit szeretek, nem? Ez a munka lényege, ha jól esne, ingyen is megcsinálnánk.

Barátnős, párkapcsolatos, élni próbáló.

Alice és Eileen jó barátnők, akik együtt tanultak és laktak, de az életük lassan más irányt vesz. Eileen egyetemre megy, diplomát szerez és próbál valahogy az irodalom közelében megélni. Alice ellenben tanulás helyett egy regénybe vágott bele, eladta és megtalálta a hírnév. Jó kritikák, filmesítés, pénz. Egymás életében maradnak, leginkább üzengetnek egymásnak. Mindketten próbálkoznak férfiakkal is: Alice a Tinderen akad össze a rakodómunkás Felixszel, aki nem olvasta a könyvét – aki hirtelen felindulásból elhívja magával a nőt Rómába is. Eileen egy hosszú kapcsolat után eleveníti fel a viszonyát Simonnal, a gyerekkori baráttal, akivel barátok némi extrával időről időre. Az idő telik, nekik meg el kell dönteni, kivel és hogyan tovább.

Sally Rooney az a szerző, akinek várom a könyveit, gyorsan el is olvasom őket, aztán mindig megállapítom, hogy intellektuálisan szeretem őket és értékelem, de olvasni aztán nagyon rühelltem őket. Nincs ez másképpen a Hová lettél, szép világ cíművel sem.

Életszerűnek és mainak érzem, ahogy megfogja a szereplőit és a kapcsolataikat rendezi. Alice és Eileen némiképpen csak sodródnak előre, és az élet megy el mellettük. A sok rutin, ahogy az egésznek nem látják az értelmét. Rooney a mindennapokról ír, amiben nem a nagy kalandok vannak, csak a megélhetésért való küszködés, valaki keresése, akit szerethetnek és aki ezt képes és akarja is viszonozni. Túlzásnak is érzem őket hősöknek hívni, mert nem hőseik a történeteiknek. Csak normális, átlagos emberek, akik élnek.

Nekem ezt húzza alá a cím is. Ma már nincsenek nagy felfedezések, nagy kalandok. A világ rohan, mi meg próbálunk nem nagyon lemaradni benne. Van egyáltalán bármi jelentős az életben? Vagy csak epizódok sorozata, és az a legtöbb, amit remélhetünk, hogy nem egyedül kell végigcsinálni? Elvileg Alice lehetne kevésbé szürke hősnő, hiszen ő egy sikeres író, pénze is van, de mihez kezd vele? Semmit. A pénz is csak áll a számlán, a nő meg messze van attól, hogy boldognak vagy érdekesnek tudjam nevezni.

A kapcsolatokban nem a szenvedély vagy az érzelmek dominálnak, sokkal inkább a kényelmes megszokást éreztem ki belőle. Se az Alice – Felix, se az Eileen – Simon kapcsolat nem az a szerelem, amit szokás megénekelni. Barátságból élettársak, Tinder randiból egymás mellett kikötés. Kényelmetlen is ezt olvasni, annyira az ömlik ránk, milyennek kellene lennie a szerelemnek. Hol van ez a lángoló románcoktól? De ez az, ami mindennapi és ismerős.

Az Alice – Eileen barátság is ilyen. Egy ponton Felix feltesz pár kényes kérdést, és roppantul élveztem, hogy Eileen képtelen rendes válaszokat adni. Ahogy hirdetik, hogy persze, legjobb barátnők vagyunk. Akkor miért nem találkoztok sűrűbben? Mert ismerik egymást, kényelmes nekik a megszokás hálója, de nem kell mélyen egymás mindennapjaikba lenni. Ez csak egy rutin, amit könnyen elővesznek és belesimulnak. Megint csak az, hogy ez a világ felületesebb. Jelen esetben a legjobb barátnők kapcsolat is jó adag önámítást és látszatot tartalmaz.

Nagyon nem szeretem a szereplőket. Miközben emberiek, hitelesek és nem tudom megmondani miért, de roppantul irritálnak is. Ok, ebben látszik, hogy a romantika korabeli irodalmon szocializálódtam. Nekem kellenek a hősök és a gonosztevők, ezekkel az átlag szürke emberekkel nem tudok mit kezdeni.

A forma is modern. Tágítja a hagyományos regény külcsínt – nincsenek hagyományos párbeszédek. Nincsen hagyományos cselekmény – bár a lineáris cselekményvezetés úgy-ahogy még megvan, csak éppen nem történetek és kalandok vannak, hanem szerelmi és baráti beszélgetések normális emberek között.

Nem is tudom, talán az is a bajom, hogy nem szeretem a ráismeréseket. Annyira elkapja a generációmat Rooney, hogy egy-egy jelenete vagy éppen egy-egy szereplőjének az élethelyzete a sajátom is lehetne. Olyan kérdéseket tetet fel velem, amire én sem akarok válaszolni. Ettől egyszerre érzem zseniálisnak és borzalmasnak.

Hogy is kezdtem? Igen, megvan. Korunk egyik nagy krónikásának látom a szerzőt, simán el tudom képzelni, hogy a könyvei egyszer klasszikusnak számítanak majd. Értékeltem ezt is, mozgatja az agyam – de annyira, de annyira utáltam olvasni!

Rooney: Hová lettél, szép világ – Mint kortárs: 70% releváns témák, életszerű szereplők és szituációk, modern formában.

Szubjektíven: 50% egyszerre tartom zseniálisnak és mélyen rühellem is. Nagyon kortárs és a világunk, de pont ez a modernség taszít is.