Mások életébe befurakodó, áskálódó, identitást váltó.

Charlotte éppen úton van, amikor egy férfit vesz észre a sikátorban. Fotóról ismeri, egy alkalmi ismerősének lett volna randevúja vele. Részegnek tűnik, de sérült. Mentőt hív, és felméri, a családnak szüksége van segítségre. Az övére. Charlotte könnyen megkedvelteti magát, tudja is ezt magáról, és most sem esik nehezére elhitetni a családdal, hogy ő Luke barátnője. Belé kapaszkodhatnak, amíg gyászolnak, ő pedig megkaphatja azokat a szülőket, akikről mindig álmodott. Csak éppen Luke nővére, Rebecca, aki mindig is a kevésbé szeretett gyerek volt, rájön, hogy valami nem stimmel a lánnyal és a történetével. Nyomozni kezd, miközben ő maga is őriz egy titkot. Charlotte nem engedi veszni az áloméletét, és a két nő között egyre elmérgesedik a viszony – ki tudja, milyen katasztrófát szabadítva el.

Milyen lett volna az Aludj csak, én álmodok, ha Sandra Bullock karaktere történetesen egy pszichopata lett volna? Valami ilyesmi. Lehetett ez volna jobb is ez a sztori, de nem tetszett. Tulajdonképpen se a szereplők, se a sztori nem tudott megfogni.

A legnagyobb bajom az volt, hogy folyamatosan úgy éreztem, hogy ezt a történetet már ismerem. Először olvastam Vallance könyvét, de még szinte a fordulatokat is előre láttam. Ahogy szenved Rebecca, hogy kiderítse az igazat, miközben annyira nyilvánvaló innen kívülről Charlotte minden mesterkedése…

Eladhatta volna az, hogy Charlotte mennyire beteg személyiség. Van abban valami különösen zavaró, hogy mennyire gátlástalan és hogyan gázol át mindenen, miközben ő még el is hiszi, hogy ebben a történetben ő a jó ember, aki segít másoknak és ő az, akit mindig kihasználnak. Az egyetlen fordulat, ami meglepett, is szépen illik ebbe a sorba. A végén derül ki, hogy Charlotte okozta Luke sérülését, amiért az kinevette, amikor Charlotte fel akarta szedni. Luke életének lesz tulajdonképpen vége, és Charlotte van kiakadva, hogy Luke kinevette… Hogy lehetne bármilyen szinten is átérezni egy ilyen karakter világát? Nekem nagyon nem ment.

Sajnos, más szereplő sem akadt, akit meg tudtam volna kedvelni. Rebecca maga is bűnös, igaz, kisebb-dolgokban. Nem egy szimpatikus nő, és nem csak azért, mert mindig fájóan tudtában volt annak, hogy Luke a szülők kedvence. Keserűbb, sarkosabb és van benne egy olyan hidegség, ami ellenérzést váltott ki belőlem. Viszont, Rebecca egy harcos. Így az számomra nagyon nem illett a történetbe, hogy a végső összecsapásnál hagyja, hogy az történjen, ami. Az egész egyszerűen nem illett hozzá. Miért kellett az?

Luke, az áldozat meg az a fajta ellenszenves és önző alak, aki azt nem érdemelte, amit kapott, de nem volt jó ember ő sem. Ő meg a mindenki kedvence, aki ki is használta, hogy bármit meg tud úszni. Ha lett is volna lehetősége többé válni, Charlotte elvette tőle.

A szülők – most belőlük is a kétszínűséget éreztem ki. Ok, valamit találtam, ami mégiscsak tetszett a könyvben. Ahogy ütközteti azt, amit a szülők látnak magukról és a családjukról, meg amit Rebecca megélt ebből. Mondhatni, megtévesztés és hazugság az egész, sok a megjátszás és az emberek becsapják egymást, magukat is. Ha viszont ezt a gondolatot viszem tovább, akkor nem is érdemelnek mást, mint Charlotte őrületét.

Játékos, ahogy a nézőpontok váltják egymást és egyre többet megtudunk a tényekből is. Van egyfajta húzása a cselekménynek – csak ne lenne annyira egyszerű és kiszámítható…

Most úgy látom, ez a kihagyott lehetőségek regénye. Nem esett jól olvasni.

Vallance: Charlotte – Mint thriller: 50% a nézőpontváltások feldobják, van feszültség is, de sok hasonló volt már.

Szubjektíven: 25% ha nem is untam, de Charlotte nagyon átlátszó volt és senkit nem kedveltem meg.