Cím: Romy és Párizs fényei

Szerző: Michelle Marly – a Híres nők sorozatból többet is jegyez, és ő írta belőle az eddigi kedvencem is, amely Coco Chanelről szólt. Coco ebben is feltűnik, és az is érdekel, milyen képet fest a talán leghíresebb osztrák színésznőről.

Műfaj: női, romantikus

Cselekmény: Romy Schneider a Sisi filmekkel befutott, de elvárják tőle, hogy maradjon meg annak a tinédzser lánynak, akit azokban a filmekben játszott. Romy azonban többet akar ennél: igazi színészi feladatokat. Párizsban Coco Chanel segédletével divatos szépséggé válik, miközben a szíve egy sármos franciáért dobban, aki szintén színész: Alain Delon.

Várható megjelenés: október elejére van tervben a Kossuthnál.

Új barátra lelő, kihívást teljesítő, képességekkel szembesülő.

Sloane nem népszerű lány. Éppen ellenkezőleg, szeret megbújni a tömegben és nem kitűnni. Barátai sem nagyon vannak. Emily jelentett számára sokat, de Emily szinte szó nélkül elment. Sloane lélekben készült a búcsúra, tudta, hogy Emily családja gyakran költözik. De erre a nyárra terveik voltak, és most nincs itt a barátnője. El sem köszönt, csak elmentek. Sloane próbálja ezt is feldolgozni, valamint kitalálni, mit kezdjen magával a nyáron. Emily imádott listákat írni, és volt egy olyan, ami tele volt olyan ponttal, amit Sloane nem mert még megtenni. Többek között meztelen fürdőzés, egy ismeretlen megcsókolása, lovaglás (a lány retteg a lovaktól) van a tételek között. Elhatározza, most kipipálja mindegyiket, majd megkeresi a barátnőjét, hogy mindenről beszámolhasson neki. A népszerű és egyben okos osztálytársa, Frank lesz az, akivel gyakran összefut ezen a nyáron és valami alakulni kezd.

Morgan Matson sikeres ifjúsági szerző, és magyarul is megjelent pár kötete már. Most kezdtem ismerkedni vele, és eddig nem győzött meg. Talán az a legnagyobb bajom ezen kötet után, hogy számomra nagyon semmilyen volt ez a regény.

Sloane, a hősnő az a tipikus szomszéd lány típus, akiket unok a regényekben. Nem ő a legszebb, nem ő a legokosabb, semmiben sem ő a kiemelkedő. A cselekményben azonban jön valami, ami miatt feltűnhet, a menő srácoknak is és hirtelen körötte kezdenek forogni a dolgok. Kedves, helyes, de olyan semmilyen is egyben. Tudom, így a legkönnyebb azonosulni vele, de már azon a ponton vagyok, hogy ettől a típustól szenvedek.

Az nagyon kamaszos is, ahogy Sloane leküzdi tulajdonképpen saját magát – hiszen tele van félelmekkel –, megerősödik és sok-sok tekintetben boldog kamasszá válhat, mert megküzdött érte. Ilyen szempontból értem is, miért jó, mint ifjúsági regény. Csak éppen ezeket a küzdelmeit nem érzem olyan emlékezetesnek, hogy ekkora történetet kellett volna kerekíteni köré. Önbizalmat kell szereznie, ha lecsupaszítom. Ez megjön, és minden összejön. A helyes srác, a barátok, az én-képének jelentős javulása.

A legtöbb kalandja inkább gyerekes. Ok, már nem én vagyok a célközönség, de nem tudok azon izgulni, hogy a lány meg mer-e csókolni egy számára ismeretlen srácot. Pláne, hogy jön Frank is, aki nagyon sok mindent segít neki, és tulajdonképpen csak a célvonalon nem löki át. Azon lehetne merengeni, hogy miért kell értékelni, hogy Sloane valós karakter, aki olyan kalandokat kap, amelyek nem mesebeliek. Nálunk a LOL célkitűzése, hogy olyan történeteket ad ki, melyek nem fantasy elemekkel szólnak kamaszoknak. Ez is beleillene abba a sorozatba, és nem is kell elszakadni a realitásoktól, de ez másképpen rózsaszín.

Nem fogott meg a szerelmi szál sem. Nem nyálas, nem az a fő vonal, de azért a történettel haladva egyre erőteljesebben benne van, hogy Frank és Sloane között hogyan alakulnak az érzelmek. Majdnem szerelmi háromszöget kapunk, amiket szintén nagyon tudok unni. Nem annyira mélypont, mint pl. az Alkonyat volt, de így is túlzottan egyértelmű.

Feszültség, csak megtalálom, mi hiányzott nekem szinte végig. Nem éreztem téteket, igazi konfliktusokat sem. Az egyetlen, amiből többet ki lehetett volna hozni, szintén túl könnyen és rózsaszín módon kap megoldást. Mert az, ahogy Emily elment, sokkal több haragot vagy fájdalmat generálhatott volna, amikor Sloane rátalál. Ehhez képest csak örül neki, pillanatok alatt megint legjobb barátok lesznek.

Ahogy már írtam, túl rózsaszín és szirupos ez így nekem.

Stílusában is csak olyan átlagos, lányos és ifjúsági.

Számomra nem egy emlékezetes darab, és egy kötet – ezen darab után – nem is egyértelmű, mivel lett Matson népszerű.

Matson: Páratlan nyár – Mint ifjúsági: 65% hihető szereplő és kalandok, de kevés igazi konfliktussal és téttel.

Szubjektíven: 50% nem fájt, de nem is szerettem. Olyan kis tipikus, limonádé volt.

Háborúban oldalt választó, szerelmet mentő, bosszút álló.

Reynevan már két éve köszönt el a szerelmétől, és munkálkodik azon, hogy megbosszulja a testvére meggyilkolását. Nem csupán ez motiválja, egyre inkább azonosul a husziták ügyével és hitével is. Prágában számol le egy ellenségével, majd küldetést kap, és Szilézia felé veszi az irányt. Ott aztán újabb kihívásokkal kell szembenéznie: egy újabb bosszúra tesz fogadalmat. János herceg felelős Adela haláláért, Reynevan egykori szerelme miatta ért fájdalmas véget. Arról is hírt kap, hogy a szeretett nő életet adott a fiúknak és Reynevan őket is vissza akarja kapni. Ehhez János herceg terveit kell kijátszania, és szolgálnia híven az ügyét, ésszel, mágiával, karddal.

A szerzőtől nem ez lesz a kedvenc sorozatom, két kötet után már biztosan látom. Történelmi háttér ide vagy oda, pedig azokat szeretem. Még mindig nem a fogamra való, ahogy a huszita háborúkat igyekszik fantasyval keverni a Vaják szerzője.

Nem igazán látni át, hogy kik és miért vannak itt háborúban egymással. Az lejön, hogy a vallásukban vannak eltérések, hogy a katolikusok mennyire ki akarják őket írtani. De, hogy melyik nemes hol áll ebben a küzdelemben, valami nagyobb összefüggés, ami elhelyezné a sztorit, számomra továbbra sincs.

Még csak azt sem érzem, hogy Reynevan meggyőződése olyan erős lenne. Egy személyes bosszú vezette feléjük, kitart és hűséges az ügy mellett egyenlőre, de az életmódjában, a személyében nem érzem az elhivatottságot. Nagyon hiányzik is, hogy értsem a két oldalt, bárkivel érzelmileg azonosuljak vagy drukkoljak nekik. Hiába annyira fontos ez, háborút vívnak érte, nem érződik ez a súly.

Viszont, ha nem érzem történelmi regénynek, mi marad? Már több a fantasy elem, mint az előző kötetben. Varázsolnak, és már nem kérdés, hogy ebben a világban van mágia. (Az érdekel is, hogy vajon a történelem vége fog-e változni itt. Majd kiderül.) De nem sok, inkább csak színezi a történetet, és nem igazán a fantasy a lényeg. Nem tanulnak új elemeket, ritkán harcolnak vele, szinte titok, hogy ilyesmi létezik.

Végül, ez most számomra leginkább kalandregény volt, amit kis fantasy és kis történelmi színezet dúsít. Reynevan a saját ügyei után jár, menet közben vannak kalandjai, és az életében levő nők miatt keveredik helyzetekbe. A regény második felére, ahogy lett átívelés, és már látszott, mit és hogyan próbál János herceg tenni, szembekerülnek, már volt olyan érzésem, hogy szól valamiről ez a kötet és nem csak sodródik a hős az eseményekkel.

Reynevan, még mindig nem tudtam megkedvelni ezt a figurát. Már komolyodott, de még mindig érzem a szereplőben, hogy nem alakítja az eseményeket, hanem sodródik velük. Nem tudnám egyértelműen megjelölni, mi a célja és mi a fontos neki. Még csak abban sem következetes, hogy kit és mennyire szeret. Adela nagyon a múlt kellene, hogy legyen. Régen volt viszonyuk, a nő elég csúnyán el is hagyta, rég szóba sem került. Most meg Reynevan szenvedélyes bosszút fogad a nevében? Az is olyan fura, ahogy Juttával alakul a kapcsolata. (Mert csak belekerült egy csavar, hogy a lány nem az, akinek eddig gondolta.)

Sapkowski különben sem erős a romantikus szálakban, most sem ez a fő vonal. Azt kifejezetten zavarónak is találtam, amikor Jutta és Reynevan kapnak egy kis idillt. Sem együtt, sem külön nem érzem hitelesnek őket. Sokat elmond az is, hogy még annyira sem bíztak egymásban, hogy a lány egész végig álnéven volt együtt a férfival korábban.

Tanulságokat se keresek, itt nem érzem fontosnak. Reynevan kalandjai és pont.

Pedig nagyon próbálok barátkozni ezzel a regénnyel, de nem akar sikerülni. Az első résznél jobban tetszett, de nem sokkal.

Sapkowski: Isten harcosai - Mint fantasy: 60% markánsabb a mágikus vonal, a végére összefüggőbb a története is.

Szubjektíven: 50% a vége felhúzta, egységesebb tőle, de se a sztori, se a hős nem az enyém.

Nekem vagy egészen kell egy társ vagy sehogy. Nem bujkálok, nem titkolózok, nem tagadok. Az nem az én világom. (R. Kelényi: Szédítő Balaton)

Varázslat, ha mondom! Csodálatos, édes főzeteket és más finomságokat készíteni nem lehet kizárólag tudományos alapon. A sütés olyan, mint az alkímia, és az elkészült finomság maga a cukorból szőtt, ehető szeretet. (Caplin: Egy krémes Párizsban)

Nem te döntesz arról, meg akarsz-e születni. Egyszerűen csak megjelensz. És a születéseddel el is dől a sorsod, mondják az emberek. A fenéket dől el. Én már csak tudom. Én nem egyszer, hanem ötször születtem meg. És mind az öt alkalommal ugyanazt a leckét kaptam. Nevezetesen azt, hogy az embernek néha torkon kell ragadnia az úgynevezett sorsát, és jól meg kell szorongatnia a nyakát. (Isikava: Folyó a sötétben)

– De az nem, hogy naponta kapjuk a telefonokat meg az e-maielek az anyádtól… azt sem tudom, miről. Önvédelemből inkább meg sem nézem.
– Bölcs vagy – sóhajtottam. – Pár napja felhívott, és azt mondta, hogy mostantól hetente friss táblázatokat küld a vendégek listájáról.
Alain a fejét csóválta.
– Könyvelőként szeretem a táblázatokat, de ez már a meggyalázásuk. (Pollard: Nyáridő a kis francia panzióban)

Nem szabad hagyni, hogy a lehetőségek elsuhanjanak az ember mellett… Ne sajnálkozással a szívében kelljen egyszer majd meghalnia. (Tallis: Bécsi vér)

Az életben lehet valami fekete vagy fehér, de ami e között van, az megannyi színek harmóniája, érzelmektől dús kavalkádja… (Chevalier: A hölgy és az egyszarvú)

Megvetette, mert nem is harcolt, mégis vesztett. Megvetette önteltségéért és gyengeségéért. Megvetette,mert csökönyösen nem vett tudomást semmiről, mert élhetetlen és ostoba volt. Neki magának küzdenie kellett, el kellett viselnie a nehézségeket, és bölcsességet, valamint türelmet kellett tanúsítania. A siker megveti a kudarcot. (Rutherfurd: Dublin - Az alapítás)

A féltékenység butaság. Semmi értelme, aki menni akar, azt hagyni kell. (R. Kelényi: Szédítő Balaton)

Család történetét elmondó, elnyomó rendszerben élő, reménytelen.

Isikava Maszadzsi egy vegyes rasszú pár fiaként látta meg a napvilágot. Dél-koreai apját Japánba vitték dolgozni, ahol szerelmes lett, és egy japán lányt vett el. A háború után azonban a férfinak már nem volt helye: már nem a munkaerőt látták benne, hanem az idegent. Verte a feleségét, aki egy ponton el is menekült tőle és kuporgatott, hogy három gyermekét is mentse az apjuk elől. A párt azonban nem engedi ezt meg: az asszonyt visszaparancsolták a férje mellé, és azt a propagandát erőltették, hogy térjenek haza Észak-Koreába, ahol mindenük biztosítva lesz, és jól élhetnek. A család el is költözött, ott azonban egészen más várta őket. Korcsként kezelték őket, mindenből a legrosszabbat kapták – évtizedek szenvedése kezdődött, amelyből két menekülés kínálkozott: a halál vagy a szökés.

Van néhány olyan történet, amelyek egyszerűen fájnak. Még mindig meg tudok döbbenni azon, hogy az emberek mit képesek elkövetni egymás ellen és mit túl nem lehet élni. Ha van modern pokol, Észak-Korea lehet az egyik ilyen. Nem ez az első könyv, amit a témában olvasok, de újfent elszörnyedtem nem egyszer, hogy mi történhetett meg.

Isikava Maszadzsi története egy életvallomás, ahogy a férfi sorra veszi az élete eseményeit. A Japánban töltött gyermekkor, a családja története, majd Észak-Korea és az ott látottak, megéltek. Minden egyes szakaszban akad olyan, amit európai gondolkodással elképzelnem is nehezemre esik, nem hogy beleélni magam.

A rasszizmus kezdetektől ott van a történetben. Karády Annánál olvastam, hogy félvérnek lenni a legrosszabb, és itt is erre kapunk nagyon érzékletes példát. Egyik oldalnak sem eléggé a sajátja, és mindenki csak ellök. Japánban a koreai apa miatt hátrányos a megkülönböztetés, majd Koreában a japán anya miatt bélyegezik a gyerekeket korcsnak és szemétnek. Talán ez az, amit a leginkább tudtam általánosítani. Meglepne, ha lenne olyan terület, ahol ne lenne egy olyan csoport, akiket a rasszuk miatt hátrányosan megkülönböztetnek.

Ehhez jönnek hozzá az olyan kulturális elemek, amelyek a mi világunkban nem megszokottak. Itt simán elrendezett frigyekbe vannak kényszerítve a felnövő fiatalok, és a családtagok közti tisztelet, kapcsolatok is mások.

Különben érdekes is, hogy egy családon belüli erőszakkal terhelt családban miképpen fér meg egymás mellett a félelem és a szeretet. Hogy a rendszer nem engedte a bántalmazott nőnek, hogy elmenjen, visszakényszerítik a férjéhez, aki közben a szeretőjével költözött össze.

De, ami miatt igazán letehetetlen a könyv, mindaz a rettenet, amit ez a család és a szerző átélt Észak-Koreában. A totális agymosás rajza ez, ami tele van rettenettel és a részemről meg nem értéssel. Hogy lehetett ebbe embereket belekényszeríteni? Az ember képes meghalni elvakult hitében, de itt a gyerekeiket és mindent feláldoztak. Még azok is, akik nem tartoztak az elvakultak közé. Ahogy a rendszer több oldalról szorít: agymosás, propaganda és megfélemlítés. Egy olyan kirándulás ez, ami a társadalom és az emberek sötét oldalára visz.

Bár végig Maszadzsi és a családja történetét olvassuk, benne vannak azok a pontok, amelyektől ez nem csak egy család története. Annak is megállná a helyét, mint egyfajta katasztrófa turizmus. Hányféleképpen lehet egy embert eltaposni? Itt bőven van példa. Erőszak, éhezés, kivetettség – megterhelő is olvasni, mert nincs egy boldog pillanat sem benne Ami az lehetne, valami megmérgezi a boldog eseményeket is.

A vége különben még rátesz egy lapáttal: a helyzet most is pokoli, sem az országnak, sem a szerzőnek nem jutott megnyugtató zárás.

Nagyon mesélős, szinte élőszóbeli hatású kötet, gyorsan is olvasható A szerkesztettsége is jól áll neki – de elsősorban a témája adja el. Nehéz felfogni, hogy tudnak így élni emberek.

Isikava: Folyó a sötétben – Mint memoár: 85% a saját sorsán túl benne vannak az összefüggések, egy más rezsim rajza.

Szubjektíven: 75% nagyon vigasztalan a vég, és a szereplőket is sajnálni lehet, nem kedvelni.

Általában egy-egy sikerszerzőnek megvan a maga zsánere. A stílusa, a tipikus karakterei és cselekményszálai, amitől a szerzőének érzünk egy-egy történetet. Vannak, akik időnként valami másba fognak, és egy-egy kifejezetten sikeres darab is születhet ilyen próbálkozásból.

J.K. Rowling a Harry Potter szerzőjeként ment mennybe, majd a sorozat zárása után keresni kezdett valami mást. Azért megmaradt a Potterverzumban is, és meseregényeket is ír, de álnéven egy krimisorozatot is nagyon sikeressé tett. Cormoran Strike történetei már 5 kötetnél járnak. Egy magánnyomozó kalandjai, akinek a viszonyát is rendeznie kell egykori titkárnőjével, most nyomozótársával. Keresték már ponyvaíró és egy modell gyilkosát.

David Baldacci thrillereket ír, akció jelenetek sorával és krimis izgalmakkal. Van azonban egy története, melyben egy kis testvérpár történetet követhetjük nyomon. Író apjuk mellől, New Yorkból kerülnek fel a hegyvidékre a nagyanyjukhoz. Baldacci nem hazudtolja meg magát, azért itt is lesz egy kis bűnügy, de ez egy egész más történet, mint amit írni szokott. A címe: Kívánj csodát.

William Nicholson felnőtteknek írt, már szinte szépírói magasságokra törve. Van azonban egy sorozata, az Aramanth titka, ami egy kalandos gyerekfantasy. Három kötetben meséli el, hogy Bowman és Kestrel, egy híres látnok leszármazottai hogyan változtatják meg a népük sorsát. Elnyomó hatalmakkal küzdenek, varázsolni tanulnak, és egy olyan jóslat beteljesítői lesznek, mely az egész világnak új kezdetet jelent.

Ha már meseregények, William Goldman a forgatókönyvek világából érkezett. Ő is komolyabb, férfiasabb témákkal dolgozott. Egy meseregényt mégis jegyez, különben, ebből is lett film. Plusz, ez úgy klasszikus kalandmese, hogy mellette annak a paródiája is. A szegény fiú beleszeret a gazda szépséges lányába, és világgá megy, hogy vagyont szerezzen a megkéréséhez. Egy kalóz áldozatául esik a hajója, míg a szépséggel terveket kezd szőni a Birodalom kegyetlen hercege. A herceg menyasszonya lassan 20 éve jelent meg magyarul, érdekel is, mikor és lesz-e egyáltalán új kiadása.

Amy Harmon romantikus, történelmi romantikus regényekkel jelent meg sorra. Talán ezektől nem áll annyira távol az ő fantasy YA meseregénye, de azért nem is egy sorba állítható egy ír szabadságharcos történet egy elátkozott lányéval egy mesevilágban. A lány nem tud az anyja átka miatt beszélni, és az apja a trónra áhítozik. A koronaherceg madárrá vált. A lány szabadulna. De hogyan? A madár és a kard különben annyira sikeres lett, hogy sorozattá nőtte ki magát.

E szerzőknek megérte kimozdulni a komfortzónájukból, jó történetekkel lettünk általuk gazdagabbak!

Pszichét kutató, gyilkost kereső, kosztümös.

Max folytatja a kórházi gyakorlatát, és közben a családja már készül a közelgő esküvőre. Clara szépsége, kedvessége még mindig hatással van a férfira, de Max egyre inkább szembesül azzal, hogy nem úgy szereti a lányt, ahogy a leendő feleségét kellene. Lassan meghozza a döntést kettejükről, de közben Reinhardt felügyelőnek is szüksége van a szakértelmére. Egy bordélyházban, egy kaszárnya mellett végeztek brutálisan több örömlánnyal. Max segít szűkíteni a gyanúsítottak körét, miközben a katonaság mindent megtesz, hogy a katonáik ne kerüljenek a nyomozók látószögébe. Újabb gyilkosság történik, és lassan kirajzolódik a minta. Az állatkertben feldarabolt óriáskígyó esete sem külön ügy, ahogy erre egy ponton rájönnek.

Bár nem mostanában volt, hogy láttam a Tallis regényekből készült sorozatot, így is bizonyítást nyert újfent, hogy nekem jobban működik, ha előbb olvasom a művet és csak utána nézem meg a filmet. Nem csak azért, mert egy krimi esetén előre tudom, ki a gyilkos. Így fájóbban érintenek az eltérések.

Ahogy olvastam, vártam, hogy ugyanazok a fordulatok és megoldás lesz, mint a sorozatban. Viszonylag korrekten követte a tévé a regényt, de azért nem mindenben. Jellemző, hogy a magánéleti drámát lekövette, a krimi azonban egyszerűbb lett a sorozatban.

Egyik nyom vezet a másikhoz, és közben jön egy-egy felismerés, ami majd viszi a csapatot tovább. Alapvetően Reinhardt nyomoz, és Max közben véleményez neki. Meg is lepődtem, hogy nem éreztem úgy, hogy igazán részt vesz a nyomozásban. Pedig az agya jár az eseten, de szervesen nem kapcsolódik be a nyomozók munkájába.

Így kapunk mellette klinikai eseteket is – a kiemelt különben a kórházas tévésorozatok módszerével rárímel Max magánéleti konfliktusára. Pont akkor kap egy szerelmi őrültet, amikor a saját szerelmi életén töri a fejét, és az eset segít neki a saját helyzetét is felmérni.

Talán azért nem is éreztem jónak a krimit, mert Max egyik tevékenysége csak a sok közül. Amiket hozzátesz az esethez, az is csak konyhapszichológiának tűnik. Az irritált, hogy olyan megállapításokat tud tenni, mintha Sherlock Holmes Jr. lenne, ugyanakkor az elkövetőről közhelyeket dob be sorra. Ok, a regényben a pszichológia éppen fejlődő tudományág és még nincsen olyan gyakorlata senkinek, de így akkor is… szinte gyerekes, kevés.

Nem tud nem eszembe jutni, hogy Caleb Carr Laszlo Kreizlere majdnem ugyanebben a korban ténykedik, ő is Freud követő, csak nem Bécsben, hanem New Yorkban ténykedik. Mennyivel erősebbek azok a történetek… ez mintha egy rosszabb, európiai kópia lenne. A történet, a szereplők is – mások, saját történet, csak kevesebb.

Pedig maga az ügy, hogy ki és miért csinált, az még érdekes is. Ahogy megvan a gyilkosságok között az összekötő elem, kifejezetten élveztem a bűntény pszichológiájának visszafejtését.

Hangulatos az is, hogy a Monarchia Bécsébe járunk. A szerző megteremti a békés Bécs képét, de már elkezd hangolni a közelgő háborúra. Ez az, ami különben zavar. Annyira antiszemita, német nemzeti eszmék kezdenek terjedni a történetben, hogy szinte vártam, mikor jelenik meg egy Adolf Hitler nevű festőnövendék is a történetben. Pedig ez a történet az első, és nem a második világháború előestéjén játszódik!

Max alakja is szépen megrajzolt. Bár férfi karakter, hihetően és nem nőiesen adja át a szerző, hogy milyen konfliktusban van saját magával és az eljegyzésével kapcsolatban.

Vannak tehát benne jó dolgok, a koncepció is működik és eladható, csak éppen a krimi és a pszichológia vonal kapcsán sok a hiányérzetem vagy az egyszerűség.

Tallis: Bécsi vér – Mint krimi: 55% maga az ügy le van vezetve, de Max hozzájárulása fura, sok a magánügy.

Szubjektíven: 65% összességében elszórakoztat, Max szimpatikus, de kriminek sovány lett.

• Lettero: Villa Rosa - női
• Manó: Dusty - Veszélyes küldetés - gyerekkönyv
• Művelt Nép: Cornwall asszonyai - női
  • Vadászidény - krimi
• General Press: Az utolsók - krimi, thriller
• Álomgyár: Toszkána vére - romantikus
  • A hazugság, ami utolér - női thriller
• 21. Század/Next21: Kicsoda Maud Dixon? - női thriller
• Könyvmolyképző: Végső leszámolás - thriller
  • Különös bűnözők - YA kaland
  • Revel - romantikus, erotikus
  • Drága Skylar - erotikus, romantikus

Augusztus

9. Cummins: A gyűjtő - krimi 3,5

10. Alekszijevics: Utolsó tanúk - történelmi 5

11. Caplin: Egy krémes Párizsban - női 4

12. Rutherfurd: Dublin - Az alapítás - történelmi 4,5

13. R. Kelényi: Szédítő Balaton - női 4

14. Liu: A kiválasztott - képregény 4,5

     Dick: A jövő orvosa - sci-fi 3,5

15. Pollard: Nyáridő a kis francia panzióban - női 3,5

    Chevalier: A hölgy és az egyszarvú  történelmi romantikus 4,5

Újabb fülledt héten vagyunk túl. Szerencsére, akadtak hozzá hűsítő olvasmányok!