Háborúban oldalt választó, szerelmet mentő, bosszút álló.

Reynevan már két éve köszönt el a szerelmétől, és munkálkodik azon, hogy megbosszulja a testvére meggyilkolását. Nem csupán ez motiválja, egyre inkább azonosul a husziták ügyével és hitével is. Prágában számol le egy ellenségével, majd küldetést kap, és Szilézia felé veszi az irányt. Ott aztán újabb kihívásokkal kell szembenéznie: egy újabb bosszúra tesz fogadalmat. János herceg felelős Adela haláláért, Reynevan egykori szerelme miatta ért fájdalmas véget. Arról is hírt kap, hogy a szeretett nő életet adott a fiúknak és Reynevan őket is vissza akarja kapni. Ehhez János herceg terveit kell kijátszania, és szolgálnia híven az ügyét, ésszel, mágiával, karddal.

A szerzőtől nem ez lesz a kedvenc sorozatom, két kötet után már biztosan látom. Történelmi háttér ide vagy oda, pedig azokat szeretem. Még mindig nem a fogamra való, ahogy a huszita háborúkat igyekszik fantasyval keverni a Vaják szerzője.

Nem igazán látni át, hogy kik és miért vannak itt háborúban egymással. Az lejön, hogy a vallásukban vannak eltérések, hogy a katolikusok mennyire ki akarják őket írtani. De, hogy melyik nemes hol áll ebben a küzdelemben, valami nagyobb összefüggés, ami elhelyezné a sztorit, számomra továbbra sincs.

Még csak azt sem érzem, hogy Reynevan meggyőződése olyan erős lenne. Egy személyes bosszú vezette feléjük, kitart és hűséges az ügy mellett egyenlőre, de az életmódjában, a személyében nem érzem az elhivatottságot. Nagyon hiányzik is, hogy értsem a két oldalt, bárkivel érzelmileg azonosuljak vagy drukkoljak nekik. Hiába annyira fontos ez, háborút vívnak érte, nem érződik ez a súly.

Viszont, ha nem érzem történelmi regénynek, mi marad? Már több a fantasy elem, mint az előző kötetben. Varázsolnak, és már nem kérdés, hogy ebben a világban van mágia. (Az érdekel is, hogy vajon a történelem vége fog-e változni itt. Majd kiderül.) De nem sok, inkább csak színezi a történetet, és nem igazán a fantasy a lényeg. Nem tanulnak új elemeket, ritkán harcolnak vele, szinte titok, hogy ilyesmi létezik.

Végül, ez most számomra leginkább kalandregény volt, amit kis fantasy és kis történelmi színezet dúsít. Reynevan a saját ügyei után jár, menet közben vannak kalandjai, és az életében levő nők miatt keveredik helyzetekbe. A regény második felére, ahogy lett átívelés, és már látszott, mit és hogyan próbál János herceg tenni, szembekerülnek, már volt olyan érzésem, hogy szól valamiről ez a kötet és nem csak sodródik a hős az eseményekkel.

Reynevan, még mindig nem tudtam megkedvelni ezt a figurát. Már komolyodott, de még mindig érzem a szereplőben, hogy nem alakítja az eseményeket, hanem sodródik velük. Nem tudnám egyértelműen megjelölni, mi a célja és mi a fontos neki. Még csak abban sem következetes, hogy kit és mennyire szeret. Adela nagyon a múlt kellene, hogy legyen. Régen volt viszonyuk, a nő elég csúnyán el is hagyta, rég szóba sem került. Most meg Reynevan szenvedélyes bosszút fogad a nevében? Az is olyan fura, ahogy Juttával alakul a kapcsolata. (Mert csak belekerült egy csavar, hogy a lány nem az, akinek eddig gondolta.)

Sapkowski különben sem erős a romantikus szálakban, most sem ez a fő vonal. Azt kifejezetten zavarónak is találtam, amikor Jutta és Reynevan kapnak egy kis idillt. Sem együtt, sem külön nem érzem hitelesnek őket. Sokat elmond az is, hogy még annyira sem bíztak egymásban, hogy a lány egész végig álnéven volt együtt a férfival korábban.

Tanulságokat se keresek, itt nem érzem fontosnak. Reynevan kalandjai és pont.

Pedig nagyon próbálok barátkozni ezzel a regénnyel, de nem akar sikerülni. Az első résznél jobban tetszett, de nem sokkal.

Sapkowski: Isten harcosai - Mint fantasy: 60% markánsabb a mágikus vonal, a végére összefüggőbb a története is.

Szubjektíven: 50% a vége felhúzta, egységesebb tőle, de se a sztori, se a hős nem az enyém.