Család történetét elmondó, elnyomó rendszerben élő, reménytelen.

Isikava Maszadzsi egy vegyes rasszú pár fiaként látta meg a napvilágot. Dél-koreai apját Japánba vitték dolgozni, ahol szerelmes lett, és egy japán lányt vett el. A háború után azonban a férfinak már nem volt helye: már nem a munkaerőt látták benne, hanem az idegent. Verte a feleségét, aki egy ponton el is menekült tőle és kuporgatott, hogy három gyermekét is mentse az apjuk elől. A párt azonban nem engedi ezt meg: az asszonyt visszaparancsolták a férje mellé, és azt a propagandát erőltették, hogy térjenek haza Észak-Koreába, ahol mindenük biztosítva lesz, és jól élhetnek. A család el is költözött, ott azonban egészen más várta őket. Korcsként kezelték őket, mindenből a legrosszabbat kapták – évtizedek szenvedése kezdődött, amelyből két menekülés kínálkozott: a halál vagy a szökés.

Van néhány olyan történet, amelyek egyszerűen fájnak. Még mindig meg tudok döbbenni azon, hogy az emberek mit képesek elkövetni egymás ellen és mit túl nem lehet élni. Ha van modern pokol, Észak-Korea lehet az egyik ilyen. Nem ez az első könyv, amit a témában olvasok, de újfent elszörnyedtem nem egyszer, hogy mi történhetett meg.

Isikava Maszadzsi története egy életvallomás, ahogy a férfi sorra veszi az élete eseményeit. A Japánban töltött gyermekkor, a családja története, majd Észak-Korea és az ott látottak, megéltek. Minden egyes szakaszban akad olyan, amit európai gondolkodással elképzelnem is nehezemre esik, nem hogy beleélni magam.

A rasszizmus kezdetektől ott van a történetben. Karády Annánál olvastam, hogy félvérnek lenni a legrosszabb, és itt is erre kapunk nagyon érzékletes példát. Egyik oldalnak sem eléggé a sajátja, és mindenki csak ellök. Japánban a koreai apa miatt hátrányos a megkülönböztetés, majd Koreában a japán anya miatt bélyegezik a gyerekeket korcsnak és szemétnek. Talán ez az, amit a leginkább tudtam általánosítani. Meglepne, ha lenne olyan terület, ahol ne lenne egy olyan csoport, akiket a rasszuk miatt hátrányosan megkülönböztetnek.

Ehhez jönnek hozzá az olyan kulturális elemek, amelyek a mi világunkban nem megszokottak. Itt simán elrendezett frigyekbe vannak kényszerítve a felnövő fiatalok, és a családtagok közti tisztelet, kapcsolatok is mások.

Különben érdekes is, hogy egy családon belüli erőszakkal terhelt családban miképpen fér meg egymás mellett a félelem és a szeretet. Hogy a rendszer nem engedte a bántalmazott nőnek, hogy elmenjen, visszakényszerítik a férjéhez, aki közben a szeretőjével költözött össze.

De, ami miatt igazán letehetetlen a könyv, mindaz a rettenet, amit ez a család és a szerző átélt Észak-Koreában. A totális agymosás rajza ez, ami tele van rettenettel és a részemről meg nem értéssel. Hogy lehetett ebbe embereket belekényszeríteni? Az ember képes meghalni elvakult hitében, de itt a gyerekeiket és mindent feláldoztak. Még azok is, akik nem tartoztak az elvakultak közé. Ahogy a rendszer több oldalról szorít: agymosás, propaganda és megfélemlítés. Egy olyan kirándulás ez, ami a társadalom és az emberek sötét oldalára visz.

Bár végig Maszadzsi és a családja történetét olvassuk, benne vannak azok a pontok, amelyektől ez nem csak egy család története. Annak is megállná a helyét, mint egyfajta katasztrófa turizmus. Hányféleképpen lehet egy embert eltaposni? Itt bőven van példa. Erőszak, éhezés, kivetettség – megterhelő is olvasni, mert nincs egy boldog pillanat sem benne Ami az lehetne, valami megmérgezi a boldog eseményeket is.

A vége különben még rátesz egy lapáttal: a helyzet most is pokoli, sem az országnak, sem a szerzőnek nem jutott megnyugtató zárás.

Nagyon mesélős, szinte élőszóbeli hatású kötet, gyorsan is olvasható A szerkesztettsége is jól áll neki – de elsősorban a témája adja el. Nehéz felfogni, hogy tudnak így élni emberek.

Isikava: Folyó a sötétben – Mint memoár: 85% a saját sorsán túl benne vannak az összefüggések, egy más rezsim rajza.

Szubjektíven: 75% nagyon vigasztalan a vég, és a szereplőket is sajnálni lehet, nem kedvelni.