Világvége utáni, magányt feldolgozó, kapcsolatot kereső.

Augustine a sarkon dolgozott egy projekten, amikor elkezdték evakuálni az embereket. Nem maradt ott senki, a közelgő katasztrófa elől menekülni kellett. A férfi azonban megtagadta, hogy elmenjen innen. Marad, és egy jegesmedvét kerülgetve berendezkedik a mindennapokra. A magányát egy itt ragadt kislány, Iris oldja csak. Az űrben egy hajó hazafelé tart. A személyzete már tudja, hogy otthon nem sok minden várja őket. Gyötrődnek is, hogy vajon a hátrahagyott családtagjaikkal mi történhetett? Sully egy kislányt hagyott otthon, akivel soha nem volt erős kapcsolata – ahogy neki sem az apjával, aki nagy tudósként túl elfoglalt volt apának lenni. Az űr magányában azonban valakibe kapaszkodnia kell, és az egyik munkatársában megleli az embert, akihez fordulhat.

Annak az esete, amikor a szépérzékem és az olvasmány igényem nem ért egyet. Hiszen Az éjféli égbolt egy szép regény, olyan képekkel, hogy csak ültem és próbáltam magam elé idézni azokat a színpompás képeket, amiket a szerző leírt. (Pl. sarki fény.) Ugyanakkor nekem egy regénybe alapvetően cselekmény kell, izgalom – itt az nincs. Így egyszerre volt élmény is olvasni a könyvet, meg agybaj is, hogy mikor történik már benne valami?

Két színen és főszereplővel zajlanak az események. Augustine jelene mellett a múltja is megelevenedik a gondolataiban. Valami perverz módon én még szórakoztatónak is találtam, ahogy Brooks-Dalton megalkotott egy szociopatát, aki a szerelmi kapcsolatait is kísérletként fogta fel, és tesztelte a nőket, meddig mehet el velük. Csak éppen ez a történetének a nagyon kis töredéke, a sark a lényeg.
A magánya. Van vele egy kislány – az szépen lejön belőle, az ember mennyire kapaszkodik az egyetlen társába, mert egyedül lenni senki nem bír. Augustine sem, bármennyi szociopata vonása van is. Aki szereti az elmerülős könyveket, megélni azt a nagy magányt és a kapaszkodást valaki más után, nekik tetszeni fog. Sajnos, én az a személy vagyok, akinek azon járt az esze, hogy jobban lekötne a sztori, ha mondjuk a medve elkezdene vadászni rájuk, és meg kellene védeni magukat. Vagy a termelést kellene megoldani, ahogy A marsiban krumplit kellett ültetni.
Az csak fokozza a rossz érzetem, hogy a kislánnyal kapcsolatos csavart szerintem lehetett tudni előre.

A másik hős Sully, aki az űrben volt kutatáson, és most társaival hazafelé tart. A nőnek is van megbánnivalója a múlttal, és annak a kétsége, hogy szembenézzen a társaival a jelennel. Ugyanúgy téma a magány, és itt is eljutunk abba, hogy a másik ember a megoldás. Sully annyiban szerencsésebb is, hogy itt tényleg van egy férfi, akibe belekapaszkodhat, akivel együtt tud lenni.
Itt is vannak vizuálisan remek képek. Amikor a barátnője elúszik az űrben… az valami szomorúan szép kép. Csak megint, amit én szeretnék. Kalandot, az nincs.

A két szál a végére összeér, és jön egy olyan csavar, amit viszont nem találtam ki. Nem is mondok róla többet. Azt viszont meg merem kérdezni: érti valaki, mi lett Augustine sorsa? Ez most egy lírai öngyilkosság volt? Azt nem tudtam eldönteni.

Érzelmes, az emberi magányt feldolgozó regény, szép képekkel. Ha egyszer olyan hangulatban leszek, hogy csak érezni és a szavakkal sodródni akarok, még újra fogom olvasni. Akkor tetszeni fog nekem, most viszont keveslem az akciót. Lírai, hatásos és érzelmi pluszok vannak benne.

De nézzük a világot is! Nekem ez is kevés volt. Mi történt pontosan, mi van a világban? Nem tudjuk meg. Annyira a szereplők magánya a lényeg, hogy világábrázolással ezt elvesztené a kötet. Így a témának jobban megfelel, de engem az őrületbe kergetett, hogy nem tudok többet.

Igen, marad ez a konklúzió: a saját zsánerében, a lírai szépségét nagyon tudom értékelni, de annyira más típusú könyveket szeretek olvasni, hogy nekem nem tud a kedvenceim közé kerülni.

Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt - Mint sci-fi: 65% a világábrázolása minimális, de ezzel az emberi mondanivalót szolgálja.

Szubjektíven: 45% van líra benne, emberi és szép képek elevenednek meg, de untam is.