Szerelmet kereső, társkereső programos, félreértős.

Noely sok tekintetben az áloméletet éli. Csinos lány, akinek a megjelenése elég a hódításhoz. Álmai szakmájában helyezkedett el és sikeres is, mint tévés műsorvezető. Celeb, akit megismernek az emberek. Ám a szerelemben nincs szerencséje, noha egyre inkább vágyik az igazira és szeretne családot is. Így megragadja az alkalmat, amikor egy új étterem felkéri az új programjuk reklámarcának. A vakrandi lényege, hogy az étterem randi appja összerendeli az egymásnak megfelelő embereket, és segít az első kettő randiban is. Az első az étteremben, a másik valami egyéb program. Sajnos a főnöke is megneszeli a dolgot, és szeretné a műsorba is bevinni a történetet. Noely tart is tőle, hogy ezzel elijeszti a lehetséges partnereket. Már az első randi telitalálat: az Öltönyös komoly üzletember, de hasonló dolgokat szeretnek, megnevettetik egymást és a vonzalom is megvan. Ám elég egy kis kisiklás, hogy Öltönyös eltűnjön a színről, és Noely újabb randin találja magát: a Lázadó, majd a Hokis következik. Öltönyös is visszatér. Noely pedig bajban van: melyik az igazi?

Tipikusan olyan történet, amit az ember szívesen megnézne moziban is. Már pörög is az agyam, hogy melyik szereplőt melyik színész játszhatná el. Azonban egyelőre moziról nincs szó, így maradjunk a regénynél!

Azért a cselekmény kevésbé kaotikus, mint ahogy a leírásból tűnhet. Noely nem össze-vissza randizik a három férfival, hanem egymás után. Ha az egyikkel valami gond van – mondjuk megsértődik és nem akar többet semmit a lánytól – Noely akkor próbálkozik a következő jelölttel. Csak éppen a végére valamelyik egy újabb néven jelentkezik nála, és kér még egy esélyt. A kérdés csak az: melyikük az? És Noely melyiküket szeretné újra maga mellé?

De ezzel a spoiler be is zárul. Talán csak annyit fűznék hozzá, hogy ez az a rész, amit Quinn kicsit hatásosabban is megírhatott volna. Ahogy olvassuk a kötetet, egyértelmű jeleket hagy, melyik férfi az Igazi kezdettől fogva, és amikor álnéven visszatér, akkor is könnyen rá lehet ismerni. Pedig az lenne a játék, hogy Quinn mindenkit megint gyanúsnak tűntet fel, és maga a lány is vacillál, melyiknek adna új esélyt. Ha már ez rejtély, jobban el lehetett volna rejteni…

Ok, azért nem panaszkodom, mert az a férfi nyert, aki nekem is a legszimpatikusabb volt. Még örülök is neki, így elnézek több dolgot a regénynek.

A legnagyobb gondom vele, hogy minősíthetetlenül képesek beszélni benne. Néha nagyon megcsapott, hogyan kommunikálnak és beszélnek a szereplők. Friss akart ezzel lenni? Engem inkább taszított – soha nem szerettem az indokolatlan trágárságot. Itt meg akad belőle, és nem látom, hogy bármi funkciója lenne.

A másik, amilyen gyorsan Noely képes váltani. Az egyik percben még azt hiszi, megvan a nagy Ő, jöhet a szerelem, párkapcsolat, család – aztán másnap már mással képes próbálkozni? Nekem ezzel hiteltelenné teszi, hogy tényleg kezdett szerelmes lenni. A tempó miatt volt, értem, így fér bele a három pasi, de Noely jellemének ez nem tett jót.

De, ahogy írtam, a szimpatikus férfi a nyertes. Nem mintha bármelyikkel is gond lenne: Quinn három álompasit ír a történetbe, csak mindegyik más típus. Gondolom, kinek-kinek az lesz a szimpatikus, aki inkább a zsánere.

A történet jó tempóban halad, és hol mulatságos, hol romantikus, néhol szenvedélyes jeleneteket kapunk. Könnyed, jó kikapcsolódás – csak ne lenne annyira trágár helyenként!

Nem is kétszereplős, több mellékszereplő színesíti az eseményeket. Nem bonyolult jellem senki, de egy komédia színes szereplőgárdája, egy-egy jellegzetes tulajdonsággal.

Bár ezt-azt azért fájlalok benne, de összességében jól szórakoztam rajta, és korrekten összerakta a történetet a szerző. A folytatásra is vevő leszek.

Quinn: Három vakrandi - Mint romantikus: 75% jópofa ötlet, szerethető karakterek, romantikus és humoros vegyesen.

Szubjektíven: 70% a favoritom nyer, megkedveltem a szereplőket is, de a stílusa miért trágár?

5: Walden: Eshtar – három kötetben követhettük nyomon ezt az égi háborút, ráadásul több nemzedéken át. Eshtar, az első uralkodó felemelkedése és háborúja a Férgekkel párhuzamosan futott leszármazottja, Mikael harcával a trónért, ellenséges erőkkel és a maradék Férgekkel, akik nem tettek le az emberiség meghódításáról.

4: Cline: Armada – az Armada az egyik legmenőbb játék a világon. Választani kell egy fegyvernemet, és harcolni az ufókkal. Zach az egyik legjobb benne a világon. Most pedig szembe kell nézni a valósággal: ez az egész felkészülés volt – így képezték ki a Föld védelmezőit, mert az ufók jönnek, és meg kell védeni a bolygót. Zach halottnak hitt apja pedig az egyik, ha nem egyesen a legjobb harcosuk.

3: Kloos: Frontvonalak – a Földön nyomorult élet vár az emberekre. Tömegnyomor, az új bolygókra meg csak a gazdagok juthatnak ki. Meg a katonák – Andrew is ezt a pályát választja. A seregben otthont és küldetést talál, szerelmes is itt lesz. Ám az emberiségnek most kell küzdenie a létéért: a nyurgák meg akarják hódítani a Naprendszert, és nem sok reménye van a fejletlenebb, gyengébb emberiségnek.

2: Brown: Vörös lázadás – a Mars kolonizációja zajlik. Az emberek bányákban gürcölnek, hogy majd az utódaik szebb életet élhessenek egy jobb bolygón. Darrow a szigorú szabályok miatt veszti el a feleségét, őt is felakasztják. De nem hal meg, helyette szembesül a valósággal: a Mars rég kolonizálva van, az Aranyak rabszolgaként és tudatlanságban tartják a vörösöket. Ő pedig beépül közéjük, és kirobbantja a forradalmat.

1: Scalzi: Vének háborúja – a tudomány képes arra, hogy megfiatalítsa az embereket. Ez azonban nem mindenkinek opció: ha leélted az életed, és többre vágysz, belépsz a seregbe. Újra fiatal lehetsz, de cserébe pár évet szolgálnod kell. John Perry a feleségével csatlakozott volna – az asszony sajnos korábban meghalt. John azonban bevonul, és hamarosan nyakig merül a Gyarmati Szövetség harcaiba. Politika, háború, idegen fajok és egy nő, akiben tovább él a felesége is. Lesz itt direkt háború, gyarmatosítás, politika is. Scalzi ráadásul bővíti a világot is, és John mellett a felesége, a nevelt lánya, egy szövetséges történetét is olvashatjuk.

Végső csatás, misztikus, egymásra találó.

A kultivátorok kénytelenek összefogni a fenyegetettségük miatt. Van a köreikben valaki, aki egymásnak akarja ugrasztani őket, és a legnagyobb klánt háborúba sodorni. Ahogy mindenki szembesül a közéjük férkőzött gonosszal, arra is rá kell ébredniük, hogy Wei Wuxian végéért mennyire felelősek, és milyen bűnök felett hunytak szemet. Csatába kell menni, és tisztázni az egymás iránti érzéseket. Wuxian is most tudhatja meg és fedheti fel az utolsó titkokat: miért kellett a démoni kultiváció útjára lépnie, és miért viselkedik vele Lan Wangji úgy, ahogy. Ha az utolsó akadályt is sikerrel veszik, végre ráléphet egy olyan útra, ahol nemes feladat, egy szerető társ és egy jobb élet várja.

Eljutottunk arra a pontra, ahol már nagyon nem lehet mit hozzátenni a történethez. Ez az a kötet, ahol az utolsó titkok is kiderülnek, és megtörténik az elszámolás. Már nem kalandoznak, nem nyomoznak, hanem csak befejeződnek a dolgok. Ettől kevéssé tetszett nekem ez a rész, mint a korábbiak – ok, a 2. kötet klános dolgai volt a legrosszabb, ott nem tudtam felfogni, ki-kicsoda és mit akar. De majdnem.

Ennek ellenére a szerző még mostanra is bedobott nekünk olyan fordulatokat és titkokat, amin összeszorult a szívem. Már azt hittem, a 3. kötetben megtudtam, mennyire félreértette a világa Wuxiant, és mennyivel jobb ember volt, mint amilyennek tartották. Most sikerült erre még egy lapáttal rátenni: itt a végső válasz, miért kellett a démoni kultiváció mesterévé válnia. Hatalmas áldozatot hozott, és kétlem, hogy az összes szereplő között akadna-e 2, aki ezt bevállalta volna rajta kívül.

De jutnak erre a kötetre bőven botrányos titkok. Mintha átcsúsznánk guilty pleasure élményekbe is: az egyik család olyan titkokat őriz apagyilkosságról, vérfertőzésről, hogy az ember haja égnek áll. Mégis, még ezt a családot is tudtam sajnálni, pláne, mert a kultivátor világ nem tanult a korábbi hibájából. Itt is vannak tények, amelyek árnyalják a képet, de megint teremtenek maguknak egy szörnyet, akit utálhatnak, és nem veszik figyelembe, hogy mennyivel több a világ a fekete-fehér elképzeléseiknél.

Felvillan egy gonosz, aki attól olyan borzalmas, mert egyszerűen a rosszindulat és az irigység vezeti. Nekem ő a sorozat igazi főgonosza, aki ha személyesen nem is a borzalmak cselekvő fele, az ő rosszindulata és pletykái sodortak nagyon sokakat a végeztükbe. Így újfent árnyaltabb a kép, mi és miért történt és történik ebben a világban. A politikánál csak az ember egyéni romlottsága lehet sötétebb.

Ez az a kötet, ahol Wangji indítékai és érzelmei is kimondásra kerülnek. Eddig is volt bromance, kötetről kötetre erősödött. Most viszont átmegyünk a regény végére brutálisan romantikusba, és ezzel nem vagyok kibékülve. Belekerült egy olyan erotikus jelenet, amit alaphangon is zavarónak találtam. A páros kapcsolatát mindig is jellemezte az egymás ugratása és a szópárbajok, de amikor már maguk sem tudják eldönteni, hogy valami fáj és komoly vagy csak ugratás… Nem csak ők, én se tudtam.

Stílusában viszont egységes, ugyanolyan, mint a korábbi részek voltak nyelvében. Érzem benne a keleti ízt, pl. a jádés hasonlatokkal, bár egyes részei most se érthetőbbek nekem. A kultiváció idegenül hangzik, és a nevek becézését, a megszólításokat se fogom már megérteni, ha eddig nem értettem.

De nem bánom, hogy végigolvastam, összességében szórakoztató sorozatnak találtam.

Xiang Tong Xiu: A démoni kultiváció nagymestere 4. - Mint fantasy: 70% a történet zárása, kevesebb cselekménnyel és a szálak elvarrásával.

Szubjektíven: 65% a romantikus vonala túl lett írva, a végére irritálóan. Azt sajnálom.

• Móra: Az öcsém zseni - gyerekkönyv
• Művelt Nép: Beépülve Észak-Koreában - thriller
• Libri: A bűnevő - történelmi krimi
• IPC: A tigriskirálynék - történelmi
• Gabo: Érkezés a sötétségbe - sci-fi, disztópia
• Geopen: Eileen voltam - thriller
• Animus: Örökösök viadala - YA
• Agave: Bűnben születtem - humoros memoár
• Fumax: Assassin's Creed Valhalla - akció
• Könyvmolyképző: A tél halottai - YA fantasy, disztópia
  • Könnyű, mint a pehely - YA
  • A harmadik - thriller

Február

15. Xiang Tong Xiu: A démoni kultiváció nagymestere 3. - fantasy 5

16. Christie: Adventi krimik - krimi 5

17. Bernard: Frida Kahlo és az élet színei - női 4,5

18. Quinn: A herceg és én - történelmi romantikus 4

19. Arlidge: Erdő mélyén - krimi 4,5

20. Meyer: A kezdet könyve - gyerekkönyv 1,5

     Adlington: A piros szalag - ifjúsági 4,5

21. Forester: Greyhound - történelmi 3

      Aliens: Életre halál - sci-fi/horrror 4

És ezzel ráfordulunk február utolsó hetére. Durva...

Tengerészgyalogos kalandos, harcos, jövőbeli.

Egy csapat tengerészgyalogos érkezik egy kolonizált bolygóra, de nem értik, mi történhetett itt. Hova lettek az emberek? Az emberek maradványait a szekrényekben lelik meg, ott haltak éhen, magukra zárva az ajtót. Akkor még érdekli őket, mi okozhatott ilyen ijedtséget. Akkor már nem, amikor szembe kell vele nézniük. (Raj) A világűr meghódítása több szempontból kihívás az emberiségnek. Többek között egy megbízható fegyverre is szükség van hozzá, ami nem sül be, amikor életveszélyes lényekkel küzdenek. Van egy sugárvető, ami szabvány lett, és nem is egy fegyvergyár rakta össze, hanem egy hobbi fegyverész. (Huszonkettedik epizód) A xenomorf bolyban minden lénynek megvan a maga szerepe. A vadászok levadásszák az élelmet, és amikor már nem képesek harcolni, saját maguk is a királynőnek adják. Így járulva hozzá a boly fennmaradásához és növekedéséhez. (A veszedelmes préda)

Az Alien meghatározó film volt a sci-fi és horror kedvelőknek is. Ezt mi sem mutatja jobban, hogy ez a történet napjainkban is él. A filmeket is folytatták – bár Weaver utódját még mindig nem sikerült megtalálniuk. De vannak videójátékok, regények és ki tudja még, milyen termékek nem készülnek hozzá.

Jonathan Maberry is Alien rajongó volt, és mivel író is, egy projektet is összehozott azzal a témával, ami az ő szívéhez állt legközelebb. Ez pedig a tengerészgyalogság témája, akik most már nem a Földön, emberekkel, hanem kint a nagy sötétben néznek szembe az űr veszedelmeivel. Mivel ezek a történetek az Alien univerzumban játszódnak, itt ez a veszedelem elsősorban a xenomorf rajokat és bolyokat jelenti.

Ami a tartalomjegyzéket kinyitva azonnal feltűnik, hogy elég illusztris gárdát sikerült megnyernie a projekthez. Olyan szerzők, mint Dan Abnett, Scott Sigler, Christopher Golden, Heather Graham és Tim Lebbon is adtak egy-egy történetet. Ahogy már említettem, a közös pont a téma: itt a tengerészgyalogosok életébe nézhetünk bele jobban, és nem kell feltétlenül Ripley történetnek lennie, ha az megengedett is, hogy kapcsolódjanak a filmekhez.

Ami a rajongóknak csemege lehet, hiszen volt olyan szerző, aki élt ezzel a lehetőséggel. Többek között megismerhetjük Hicks előtörténetét, vagy annak a tudósnak a végét, aki keltetőt akart csinálni Ripleyből.

A válogatás egyik legjobb tulajdonsága, hogy nagyon változatos. Sokféle történet fér el benne, az egyszerűbb lövöldözős, harcostól kezdve lélektani mélységig vagy akár dokumentumregény stílusba is belekóstolhatunk. Nekem különben pont az egyik ilyen történet lett a kedvencem: a World War Z stílusában ismerhetjük meg, hogyan lett a tengerészgyalogosok egységfegyvere a sugárvetőjük.

Ezek, amelyekben volt valami plusz – ahogy Sigler a hangyaboly mintáját követve megalkotta egy xenomorf boly életét, vagy ahogy egy android fejébe leshetünk bele egy másik történetben – tetszettek legjobban. A sima harcolós, hiába hoznak idézhető egysorosokat, vagy tipikus tengerészgyalogos hősöket, annyira nem fogtak meg. Abban van valami ismétlődő elem, ahogy az alien lényekkel harcolnak, akik mindig erősek, savasak, gyilkosak és alig van ellenük esély. Azért azon elvigyorodtam, amikor az egyik bolygón hatalmas százlábú férgekből keltek ki, és egészen más fizikai formát kaptak, mint amit megszoktunk tőlük ebben az univerzumban…

Alapvetően jól szórakoztam, ha sok visszatérő elem is van az univerzumból.

Aliens: Életre halál - Mint akció: 70% a zsáner és a világ elemeit szépen hozza, alapvetően macsó és férfias.

Szubjektíven: 65% szerettem a változatosságot és a világhoz kapcsolódását, ha egysíkú is.

Háborús, tengeralattjárókkal küzdő, történelmi.

George Krause frissen kinevezett kapitány, aki máris egy komoly feladattal kezdi meg a szolgálatot. A II. világháború idején kell egy konvojt átkísérnie az Atlanti-óceánon, miközben a német tengeralattjárók vadásznak rájuk. Több ezer ember élete és milliónyi érték van rá bízva, melyekre szükség van Európában, ha meg akarják nyerni a háborút. Az út cseppet sem mondható békésnek: amint nyílt vizekre érnek, egy falka rájuk tapad, és igyekszik minél nagyobb kárt tenni bennük. Krause felveszi a harcot, és miközben a kereskedelmi hajókat és tankereket védi, vissza is támad a németekre. Minden óra egy halálos játszma, és a kapitány nem pihenhet. Még a WC-n sincs nyugta, és egyik kávét issza a másik után, hogy ébren és észnél legyen, mert ez az ő felelőssége, amit nem is ad át másnak még egy szundítás erejéig sem. Át kell érniük az óceánon!

Pedig van egy szabályom: előbb olvasok, utána nézem meg a filmet, ami a regényből készült. Ritkán teszek kivételt, ezzel tettem. Ám valahogy úgy érzem, itt mindegy is volt, melyikkel kezdem. Meglepően eltalált adaptáció lett a film, és ugyanazokat a dolgokat szerettem, illetve nem szerettem a regényben és a filmben is.

Kezdjük is azzal: engem nem köt le a modern harcászat. A film is úgy nézett ki, mintha egyik tengeralattjáróval küzdenének a másik után, és egy túlzsúfolt, akcióban gazdag, de különben üres filmet kaptam. (Inkább akciófilm, mint történelmi.) A regénytől többet vártam, de itt is ugyanez volt. Órára lebontva jött egyik jelenet a másik után, hogy éppen hogy mozognak a hajók, kire és mire lőnek, hogyan taktikáznak. A film annyiban jobb volt, hogy ott láttam is, ahogy pl. a torpedók haladnak, vagy robbannak a hajók. Itt nekem kellett volna elképzelni, de annyira nem értek hozzájuk, hogy nem véletlenül használom itt is a hajók kifejezést. Tanker, cirkáló, stb. – nem ismerem őket, elképzelni még annyira sem tudom őket.

Akiknek ez megvan háttérismeretből, és szeretik a tengerészeti csaták leírásait, nekik még tetszhet is. Stílusban, mint a 24: óráról órára haladunk az akciókon keresztül.

Az mondjuk benne van, hogy mennyire feszült volt a helyzet és milyen súlyos teher volt Krause vállán, aki nem is engedett ki egy percre sem, míg sikerrel át nem jutottak az óceánon. Nem alszik, nem pihen – dönti magába a kávét, minden fizikai nehézséget elnyom és figyelmen kívül hagy, hogy a munkáját maximálisan elvégezze. Valahol már abszurdnak is éreztem, hogy még WC-re sem mehet el békében: még ott is képesek rátelefonálni, hogy helyzet van, jöjjön a hídra – remélem, jól írom – azonnal.

Sajnáltam is, hogy erről a férfiról annyira keveset tudunk meg. Az a végsőkig le van írva, mennyire lelkiismerettel és kötelességtudattal vezette itt a hajókat, és küzdött a tengeralattjárókkal. De ki volt ő? Minimális háttértörténetet kapunk róla, azt is inkább a kötet végén. Mivel ő az egyetlen kiemelt szereplő, én nem bántam volna, ha sokkal közelebb hozza a szerző a kapitány alakját, hogy megkedveljem. Így viszont szinte ugyanolyan random, arc nélküli tengerész lett a hajón, mint a többiek.

A stílusa gyors és nagyon realista. Végigrohanunk a szereplőkkel és az eseményekkel ennek a pár napnak a történésein, minimális emberi tényezővel. Sajnos, a nagyja olyan, hogy tőlem távol áll. Nekem kb. annyi volt világos a tengeri csatározásból, hogy szaglásznak lövés után, éreznek-e olajszagot. (Ha igen, elsüllyedt a U-BOOT.)

Némileg fájlalom, hogy nem lett emberibb, regényesebb ez a történet. Kár érte…

Forester: Greyhound - Mint történelmi: 60% az eseményeket részletesen és realistán közli, háborús krónika.

Szubjektíven: 35% hiányoltam a szereplők megismerését, és sajnos untat is a nyers hajócsata.

Quinn: A herceg és én

Miután Daphne és Simon lebuknak csókolózás közben, kénytelenek összeházasodni: Anthony képes lenne párbajozni a húga miatt, és egy kirobbanó botrány tönkretenné a lány esélyeit egy másik házasságra.

2 hétig szépen meg is vannak egymással, de akkor Daphne rádöbben, mit tesz Simon azért, nehogy gyerekük legyen. Kijátssza, a férfi dühbe gurul és Daphne távozik is a birtokról Londonba. Ott van hetekig, várja, sikerült-e teherbe esnie.

Anthony és a fivérek mennek Simon után, hogy csináljon valamit, mert már kezdenek beszélni róluk. Daphne is ír: gyerekük lesz. Simon utánamegy, és magában elrendezi a dolgokat. Azzal csak magának árt, ha az apja miatt nem vállal gyereket. Így már szomorkodni is tud, hogy Daphne mégsem terhes. De megegyeznek, hogy lesz családjuk.

A zárlatban már négy gyerekes szülők, három kislány után lett egy fiuk is, akiket ugyanúgy ABC sorrendben neveznek el, mint a lány szülei a gyerekeiket.

Arlidge: Erdő mélyén

Rájönnek, az áldozatokat az egyetem kapcsolja őket. Volt egy eset, amikor egy lányt megerőszakoltak. Nem hittek neki, és megnehezítették az életét, még a barátai is. A lány öngyilkos akart lenni – azóta is katatón állapotban, kómában hever.

Az apja most, hogy már nincs sok hátra, bosszúhadjáratba kezd. Akiket felelősnek tart a lánya állapotáért, levadássza. Helen és a csapat az utolsó lányt tudja megmenteni, aki tényleg bánja, ahogy viselkedett és szeretné jóvátenni is.

Charlie rádöbben, hogy a kislánya miatta feszült. Megfogadja a rendőrfőnök tanácsát, megnyugszanak mindketten, és már tud annak is örülni, amikor kiderül, hogy megint gyereket vár.

Helen ad egy esélyt az új kollégának a magánéletben is, viszonyt kezd Joseph-fel.

Túlélésért küzdő barátnős, munkatáboros, varró.

Ella, Rose, Mina és Carla – négy fiatal nő, akik ugyanazt a helyet igyekeznek túlélni. A kis Ella még fiatal, és a nagyanyjától gyönyörűen megtanult varrni. Amikor elvitték Nyírligetbe, gyorsan felmérte, hogy ha életben akar maradni, egy jó munkahelyre kell bejutnia. A varroda ideálisnak tűnt, és a lánynak meg is volt hozzá a tehetsége. Elkezdett összebarátkozni az egyik lánnyal, akire varrtak. Carla ugyan az őrük volt, de néha egész emberien bánt vele. Ahogy tudott, Ella segített az egykori grófnőnek, Rose-nak, aki mindenkivel olyan kedves volt, ami itt egyet jelentett a halállal és kihasználtsággal. Mina, a varroda vezetője pedig azt tanította meg neki, hogy lehet túlélni, bármi legyen is az ára. De ahogy Ella szembenéz azzal, hogy Nyírliget – Auschwitz pokla milyen mély, már nem tudja, Rose vagy Mina nyomába lépjen.

Vannak olyan témák, amikről elképzelni nem tudtam eddig, hogy lehet könnyeden is írni, akár ifjúsági regényt is. A munkatáborok, holokauszt is ilyen, de pl. Csernobil kapcsán sem tudok elképzelni egy ilyen típusú történetet.

Lucy Adlington viszont írt egyet, nem is kicsit lepve meg, hogy lehet ezt így is. A piros szalag négy nő története, akik tulajdonképpen mind nagyon fiatalok még, 15-20 év közöttiek. A fő karakter Ella, és hozzá kapcsolódnak a többiek. De nem csak azért ifjúsági, mert ennyire fiatalok a szereplők.

Azért, mert Ella nagyon sokáig nem fogja fel, hova került és mire megy a játék minden nap. Roppantul izgalmasnak találtam, ahogy a lány kifejleszt egy szelektív látást magának. Ami megzavarná, vagy fájna, azt egyszerűen nem látja meg. Nem véletlen, hogy a tábort sem nevezi a nevén, hanem a sokkal barátságosabb Nyírligetet használja. Rákoncentrál a ruhákra, varr, eltölti az idejét a lányokkal. Nem akar kinézni a varroda ablakán, átnéz a kerítésen és az őrökön. Ez egy pszichés blokk, és feszültség van benne, mert mi olvasóként tudjuk, mi lesz, ha egyszer elkezd látni is Ella.

Adlington nagyon eltalálta, mi lesz az a pont, ahol Ella már nem álltathatja tovább magát. Amikor őt küldik el az Áruházba, és a lány kénytelen meglátni mi az és mit jelent. Ezt itt nem is akarom elmagyarázni, az egy annyira erős és hatásos jelenet, hogy érdemes érte elolvasni a könyvet, bár vannak más értékei is.

A Cilka kapcsán már merengtünk a kollaboráns fogalma felett. Ahogy Cilka, Ella is szembe kell nézzen ezzel a kérdéssel. Náciknak varr az életéért: akkor ő most kollaboráns? Rose és Mina árnyalják ezt a kérdést is. Mina az – bármit megtesz, hogy éljen. A saját fajtáját simán gázba küldi, és erre neveli Ellát is, akiben felfedezi a saját keménységének a magját. Rose viszont az emberi hang a lány mellett, aki inkább arra buzdítja, hogy segítsen a nála rosszabb helyzetben levőknek, és túléljen csak, ne adja el magát. Mert nem mindegy, hogy kényszerből varr a náci Carlának, vagy mert összebarátkozott vele.

Ahhoz képest, hogy ezt milyen súlyosra és drámaira lehetett volna megírni, meglepően könnyed a hangulata. Ettől lesz igazán ifjúsági, miközben azért benne van a történelmi helyzet borzalma is. Meg, talán azért is, mert Adlington meglepően pozitív befejezést írt a történetnek. Annyira, hogy elsőre el sem akartam hinni, hogy így révbe juttatja a szimpatikus hőseit – nekem több volt a rózsaszín, mint amit egy ilyen sztori végén várnék.

Olvastatta magát, volt értelmes cselekménye is, és a hősnőit is jól bemutatta. Határozottan kellemesen meglepett a regény, és érdemes volt elolvasni is.

Adlington: A piros szalag – Mint ifjúsági: 80% van drámai ereje, de nagyon ártatlan is a témához képest. Alapozni ok.

Szubjektíven: 75% tetszett Ella nézőpontja, jók a fő karakterek, de a vége… túl rózsaszínű.