Politikai ármányos, vezetővé válós, harcos, jövőbeli.

Hatalmi átrendeződés zajlik a császárságban. Két régi ellenfélnek kell otthont cserélni: az Atreides-ház megkapja az Arrakis bolygót, a sivatagjaival és benne az egyedül itt megtalálható fűszerrel. Mindenki tudja, hogy az egész egy csapda. A Harkonnen báró nem fogja átengedni a gazdagságát jelentő bolygót, és az egész család kiirtására tör. Leto herceg igyekszik mindent megtenni, hogy biztonságban tudja Lady Jessicát, és a fiukat, Pault, aki egyben a címe örököse is. Leto becsületes, de ügyes stratéga, aki többet akar tenni, mint kizsákmányolni a bolygót. Felismeri benne a lehetőséget és a lakóival, a fremenekkel is tervei vannak. A Harkonnen csapda azonban zárul, és a fiára marad a feladat, hogy életben tartsa a házat és visszavegyen mindent, amit elvettek tőlük. De még ő sem tudja, hogy aminek született, hőssé vagy szörnyeteggé teszi.

Még az a régi filmverzió élt a fejemben, ami távol tartott ettől a sci-fi univerzumtól. Nagyon kicsi voltam, amikor a tévében láttam a Dűne első részét. Roppantul irritáltak a fremen kék szemek, és nagyon nem voltam megbékélve azzal, hogy a végére Paul szeme is ilyen lett.
De mivel van új film, és addig nem nézek meg filmet, amíg lehetőleg nem olvastam az eredeti regényt, rászántam magam a Dűnére. Az eredmény: rákattantam, de végig kísértett egy gondolat, valami baljós sugallat, amitől nem tudok szabadulni.

Bár nem kellene más történetekkel összevetni, de akaratlanul is más nagy sci-fi/fantasy világok ötlöttek fel bennem. (Az biztos, hogy Herbert nagyon rajta hagyta a kézjegyét a zsáneren.) Weeks és a Fényhozó – az a doboz, amivel Paul képességeit tesztelik, kísértetiesen emlékeztet arra, amivel a fénymágusokat tesztelik és nem ez az egyetlen ilyen elem. A Vörös lázadással is bőven találok közös pontokat, azt különben is nagyon szerettem, de ott Darrow egyértelműen a Hős, nincs megingás és még a sötét tettek mögött is ott a tudat, hogy ezt kellett tennie. Paul esetében viszont végig gyötört, hogy mi is Ő? Olyan könnyű benne is a hőst látni. Aki vezeti a szabad népeket, szabadságot hoz, nagy stratéga, sok tekintetben jó ember. Erre is született, a regény különösen nagy figyelmet szentel annak, hogy milyen genetikai örökség teszi kiválasztottá és az anyjától miket tanult el. Nem csak a saját teste felett van teljes kontrollja, de pl. a Hangot is birtokolja, amivel mások viselkedését is irányítani tudja. Fontos neki a családja, a népe, az ügye. De Herbert folyamatosan teszi mellé a megjegyzéseket, amelyek belém szúrnak és nem engedi, hogy Paul nagy kalandját végig élvezzem. Mert ott vannak a víziók a dzsihádról. A sok megjegyzés, hogy egy karizmatikus vezető hogy vezethet a pokolba. (Az Atreides-ház hercegei különben ösztönösen maguk mellé állítják az embereket, értük rajonganak és halnak is értük.) Hogy milyen ártalmas, ha vallás és politika egy kézben fut össze. Paulnak kellene lennie a hősnek, akinek nagyon drukkolok, de ezek miatt folyamatosan úgy éreztem, hogy valami nagy baj van.

Pedig Paul nagyon küzd, azon az ösvényen igyekszik megmaradni, ami nem a népirtásba és a szenvedésbe vezet. Iszonyatosan taktikus, józan – de lehet, hogy ez nem elég? Mi van, ha nem rajta múlik, milyen örökség marad utána? Azok a bizonyos jelek. Ahogy pl. rádöbben arra, hogy Stilgar, aki a barátja volt, a végére már szinte istenként néz rá. Nem embernek látja, hanem valami többnek. Már nem barát, józan ember, hanem egy hajbókoló báb. Paul nem akarja ezt, de képtelen tenni ellene.

Ám nem Paul az egyetlen kiemelkedő alak a történetben. Leto, Jessica, Harkonnen báró, az olyan mellékszereplők, mint Yueh doktor szintén rengeteget adnak a történetnek. Erényesek, pokolian ármánykodók és kegyetlenek, szívvel vagy ésszel döntők, de mindig vannak árnyalatok. Herbert építi a karaktereit és mélységet tud nekik adni. Még a császárnak is, pedig alig néhány jelenetben tűnik fel.

Kalandos, izgalmas a történet, és minden színtér működik. A történet első felében a politikai játszmák és árulások, majd a háború a fremenek oldalán. Ok, talán a végjátékot éreztem kevésnek. Amilyen látványos eseménysor volt addig, Paul nagyon gyorsan és egy csapással jut el a végjátékhoz. Ennek ellenére az a megbeszélés a végén zseniális – mégis, maradt bennem egy kis rossz érzet, hogy ennyi volt az egész? Már nyertek is? És ott is ott van az a tüske, ami nem hagy békén. Ahogy az öreg mester minden gondolkodás nélkül azt tudja mondani, hogy az életénél nem ad kevesebbet az Atreides hercegnek, és boldogan megy a halálba, mert még láthatta egyszer Pault.

Nem mai regény, mégis, tele van olyasmikkel, amik ma is izgalmasak és relevánsak. A Bene Gesserit fajnemesítő programja, a genetikai keverések – bele sem akarok gondolni, mennyire vagyunk attól, hogy tényleg itt tartsunk. Valahol zseniális, de egyben rettenetes és sötét is. Ahova mutat, az már nem emberséges.

Ha nem lenne elég a cselekmény, az elgondolkoztató részek, a szereplők, még említhetem azt is, micsoda világot épített fel Herbert. Kicsiben és nagyban is. Megismerteti az Arrakis ökológiáját, foglalkozik a növény- és állatvilágával éppen annyira, mint a gazdasággal, a társadalmi rétegekkel és mindenféle hatással. Ezt megteszi világ szinten is: ahogy a politikai és gazdasági rendszert érthetően átadja, izgalmasan, miközben egy összetett rendszerről van szó, remekbe szabott.

A Dűne azon ritka regények egyike, amelyben minden összetevő kidolgozott és jól működik: a világ- és karakterépítés, az eseménydús cselekmény. Mellette tartama is van – még ha tüskének is hívom és tényleg nyugtalanít, akkor is zseniális ezzel, mert több egy szimpla hőstörténetnél, ez valami nagyobb.

Úgyhogy, kisöpörtem a fejemből a régi előítéleteket, jöhet az új film és a regény folytatása is olvasásra vár.

Herbert: Dűne – Mint sci-fi: 100% tartalmas, sok magvas gondolat rejlik benne, miközben egy nagy kaland és okos stratégia, emlékezetes hősökkel.
Szubjektíven: 95% van egy rossz érzetem, kis megjegyzések piszkálnak benne, így nem tudtam felhőtlenül örülni vagy bánkódni a szereplőkkel.

Misztikus, illatos, trónért ármánykodó.

Rakel az édesapja mellett nőtt fel vidéken. A férfi szerény nyugdíjából éppen csak a legfontosabbakra tellett – amikor az egykori katona megbetegedett, a lányának trükköznie kellett, hogy életben tartsa a férfit. Rakel egy olyan világban született nagyon kifinomult szaglással, ahol az illatok jelentik az utat a hatalomhoz. Gyógyítani, ölni, varázsolni lehet velük. A lány mindent kockára tesz egy megmérettetésen, de kijátsszák és szolgává válik egy évtizedre. Mielőtt igazán felmérhetné, hogy mit is jelent ez rá és az apjára, egy merénylet történik, amelyben a gazdája meghal, a trón örököse pedig életveszélyesen megsérül. Egy illat mérgezte meg a herceget, és egy ősi recept lehet a menekülés kulcsa. Rakel ezt szeretné összeállítani, társa a herceg Pajzsa, a titkokat rejtő Ash lesz a küldetésen. Miközben a hozzávalókat gyűjtik, magukról és egymásról is sok mindent felfednek.

Van pár kifejezetten jó regény, ami az illatokról és azoknak a hatalmáról, erejéről szól. Süskind klasszikusa, vagy akár Réti László egy thrillere, de parfümös regények is eszembe jutnak. Az Árnyékvirág is valami hasonlóval próbálkozik, csak az illatok mellé egy kis mágiát is kever, egy kitalált világban.

Ha az összetevőket nézzük, a Freestone teremtette fantasy világ rajza egyelőre felemás. Egy nagyon kis szegletét mutatja meg annak, milyen a birodalom, a hatalmi struktúra vagy éppen az illatokkal való mágia. Alapvetően Rakel és Ash mellett járunk, akik maguk is csak egy-egy kis részét ismerik a dolgoknak. Ash ugyan a herceg mellett van, de a figyelme a fiatalember életben tartására és védelmére összpontosul, a hatalmi játszmákban nincsen benne. A saját különleges természetéről meg alig tud valamit, és igyekszik elnyomni is. Rakel ugyanígy van a mágia világával. Az orra miatt részese lesz és mondhatni, csodákra képes az illatokkal, de éppen csak ismerkedik a világgal és a nagyobb összefüggéseket még nem látja át. Mondhatni, bevezetésnek és sorozatnyitó kötetnek megfelel így, csak éppen olyan játszmák vannak rájuk hatással, amelyeket ők sem értenek, és olvasóként mi sem tudunk náluk többet. A világuk múltja, a mágia több rétege, több háttérismeret kellene, hogy igazán érteni lehessen mindent.

Maguk a szereplők sok tekintetben tipikus YA hősök. Ash fő motivációja, hogy Pajzsként mindig a hercege mellett legyen és védelmezze. Ez a fő feladata és a küldetése, amiért a magánéletét is feláldozza. Van arra utalás, hogy Ash és Nisai herceg között mélyebb szálak vannak testvériségnél és barátságnál, de a kötelességeik miatt nem engedték meg maguknak, hogy kicsit is belekóstoljanak a szerelmükbe. Rakel meg a hősnő, aki még maga sincs tisztában azzal, milyen erőket ural. Most fedezi fel magát, a képességeit és kezdődnek az érzelmi szálai bonyolódni.

Sokáig tetszett a regényben, hogy Ash és Rakel csak harcostársak, együtt vannak benne a küldetésben, de nem többek. Annyira unom, hogy kötelező jelleggel össze kell jönnie a főszereplőknek az ilyen YA történetekben! Még az is ok, ahogy elkezdenek barátkozni, és segítenek egymásnak megérteni magukkal kapcsolatban több mindent. De, amikor a semmiből bejön, hogy már gyengéd érzelmeket kezdenek egymás iránt ápolni, fogni kezdtem a fejem. Feleslegesnek éreztem kettejük között a romantikus szálakat, és Freestone nagyon furán is bánik ezzel a szerelmi szállal. Lebegteti, de nem látni, mit akar kezdeni vele. Van is, nincs is, inkább csak a sorok között lebegteti.

A szövegben sincs semmi plusz. A tipikus YA kalandos, könnyen olvasható, szórakoztató és nem akar különösebben mondani semmit vagy megragadni a szöveggel. Kikapcsolódásra megfelel.

Ha megmaradt volna csak a kalandoknál és egyre beljebb vezetett volna a világába, nekem jobban tetszett volna. De az érzelmi szálakkal nálam kisiklott és elment abba a YA irányba, ahol a szereplők szenvelegnek meg érzelmileg nem tudják eldönteni, mit kezdjenek magukkal.

Elég nagy nyitott vége van, Freestone sem titkolja, hogy sorozatnyitónak írta és direkt így hagyta magára a szereplőit a történet végén. Nem tudom, jön-e folytatás magyarul, lehet, hogy érdemes megvárni az olvasással, lesz-e, mert semmi nincs zárva és a második kötet nélkül nagyon lezáratlan a meséje.

Mint YA fantasy: 70% van ötlet a világában, kalandos is, de erőltetett a szerelmi szál és furcsán alapozza a folytatást.

Szubjektíven: 65% az elején kifejezetten tetszett, hogy a kaland és a mágia a lényeg, de ahogy behozza a magánéleti szálakat, kezd tipikus lenni.

A biztonság egy illúzió.

Menekülő, sorozatgyilkosos, orvosi kísérletes.

Michael Fitzgerald kisgyermekként, borzalmakat átélve és látva árvult meg. Egy pszichológus házaspár fogadta örökbe és nevelte fel egy kislánnyal együtt. A megnyerő, jó eszű fiatalember az egyetemet is elkezdte, szintén pszichológiát tanult, de az első év után otthagyta, elszakadt a családtól és kamionsofőrnek állt. A fogadott húga az egyetlen, akivel tartotta a kapcsolatot. Michael időnként elveszti a tudatát, és egy ilyen alkalmat követően egy női holttestet talál a lakásában. A rendőrség őt gyanúsítja és az események gyorsan még durvább fordulatot vesznek: a nő lakása tele van Michael dolgaival, mintha pár lettek voltak. Noha Michael nem ismerte a nőt. Van a helyszínen egy verébtoll is: az FBI már meg is érkezik, hiszen egy sorozatgyilkos nyomában járnak, aki nem hagy nyomot maga után, csak egy tollat, amit még meg is nyal. Lehet, hogy Michael a madártollas gyilkos, akit keresnek? Ahogy a férfi menekülni kezd, egyre több összefüggés és sötét titok derül ki a múltból.

James Patterson valamit nagyon jól csinál. Nagyon ráérez arra, kikkel kell együtt dolgoznia, hogy sikerregények mellett legyen a neve folyamatosan. A 4MGY sorozata óta Barker könyveit falom, és érdeklődve is vártam, mire lesz képes együtt a két szerző.

A madártollas gyilkosságok elég felemás élmény volt számomra. Volt, ami tetszett benne, más meg nagyon bosszantott. Még emésztem is, hogy összességében tetszett vagy sem. Most megosztónak érzem.

Az egyik oka, az maga az ügy. A szerző páros több nézőpontból mondja el a történetet, és több szereplő ténykedését is követi. Némelyik jobban sikerült, mint a többi. Michael menekül, a húga, Megan, az ügynöknek írt levelekben mondja el a maga történetét és ott van az FBI is, akik a nyomukban vannak. A nyomozást nem éreztem elég izgalmasnak, és Megan se lett szimpatikus. A végére elkezd összeállni, és minden egy irányba mutat, de nem egy ilyen összeesküvős-orvosi kísérletes történetre vágytam, hanem egy sorozatgyilkosos hajszára. Mondhatni, a 4MGY helyett inkább a Szíve helyén sötétség, amire hasonlít.

Az biztos, hogy volt változatosság és eléggé pörögtek az események. Nem is unatkoztam, eléggé lekötött a történet és érdekelt is, hova fogunk kilyukadni. Talán Megan leveleinek a stílusa nem tetszett, és zavart, ahogy megszólítja az ügynököt és személyeskedik benne. Értem, narrálja is a történteket és jobban bele enged látni a fejébe, de akkor is mindig kizökkentettek a levelek. (Nem szeretem a leveleket regényekben, ez is igaz.)

Még kerülgethetem kicsit, de igazság szerint a vége, ami miatt nem is kicsit ki lettem ábrándítva a történetből. Ami csavarként jön, és először elhisszük, ki a regény rossza, az a vonal tetszett. Gyorsan olvastam is a fejezeteket, hogy kivel, mi fog történni. Aztán jön egy halál – ott már sajnáltam, hogy kinek ér véget a regény – és a teljes igazság. Az megviselte az idegeim. Duplán.

Egyrészt, rosszul viselem, amikor az ártatlanok szenvednek. Itt meg olyanok vesznek oda, akik többet érdemeltek volna. A kísérletekben is a gyenge, az ártatlan szenvedett és annyira nem fair, hogy mivé kell válnia, és később sem tudja, mi rejlik benne. A legvége meg… Már emlegettem Barker előző kísérletes, titkos szervezetes regényét, igaz? Nem igazán tetszett, hogy ugyanaz a poén van ennek a végén is. (Bár egy időszakban a horrorok is mindig így értek véget – soha nincs igazán vége, a gonosz visszatér.)

Szórakoztató, könnyen olvasható regény. A végével kellene megbékélni, de még nem megy.

Patterson & Barker: A madártollas gyilkosságok – Mint thriller: 70% kellően fordulatos, izgalmas is, de inkább összeesküvéses, mint sorozatgyilkosos történet.

Szubjektíven: 55% nagyon nem szerettem a végét és sajnáltam több szereplőt is.

• Helikon: A zárt koporsó - krimi
• Metropolis: Valóságok dílere - sci-fi
• General Press: Vérszomj - krimi
• Kossuth: Berlin angyalai - történelmi, női
• 21. Század: Árulások - fantasy
  • Az auschwitzi karnagy - történelmi ,életrajzi
• Animus: A nyúlfaktor - dramedy
• Agave: A Kaidzsú Állatvédő Társaság - fantasy
• Könyvmolyképző: Tíz nap a világvége előtt - YA disztópia
  • Jane Doe szürke kisegér? - thriller
  • Vérből és hamuból - fantasy

Több toleranciára, szeretetre van szükség. Hogy lehetünk boldogok, ha másokat bántunk?

Homérosz óta tudjuk, hogy az álom és a halál egyformán úr az embereken.

Duplázódó, magánéleti válságos, krízist elhárító.

2021. március, egy menetrendszerinti járat minden gond nélkül megérkezik Párizsból New Yorkba. Az utasok között sokféle ember akad: Blake, a látszólag hétköznapi életet élő vállalkozó és családapa, aki titkon az egyik legjobb bérgyilkos a világon. Slimboy, a nigériai popsztár, akinek nagyon kezd felívelni a karrierje, amit igyekszik arra használni, nagyon finoman, hogy javítson hazájában a homoszexuálisok helyzetén, vagy legalább reményt nyújtson. Victor, az író, aki egy teljesen új stílusú könyvet kezd el írni, és miközben készül a könyv, egyre inkább sodródik az öngyilkosság felé. April a családjával, aki nem is sejti, hogy katona férje titkon mit művel a kislányukkal. A hónapok telnek, gyermekek fogannak és életek érnek véget. Majd júniusban ugyanaz a gép kér leszállási engedélyt, a fedélzeten ugyanazokkal az emberekkel. Csak az ő életükben nem teltek el hónapok, ugyanazok, akik a többiek márciusban voltak. Mi történt, mit lehet most tenni?

A Goncourt-díjra tavaly figyeltem fel, amikor elolvastam a Napirendet. Ez egy francia díj, minimális pénzdíjazással, évente ítélik oda egy újonc írónak, és rendszerint felteszi az irodalmi térképre a nyertest. 2020-ban Herve Le Tellier nyerte el, az Anomáliáért.

A cím nem sokat mond el előre. Olyan regény, aminek a címe utólag válik érthetővé. Egyetlen szóval megragadja a cselekmény velejét, és valóban, egy anomáliáról szól. De ahhoz el kell olvasni, hogy pontosan milyen is ez az esemény, és miben tér el a normálistól.

Kifejezetten izgalmasra sikerült a kezdés – mondjuk, a szerző eltalálta az ízlésem. Egy bérgyilkos mindennapjai, egy kis izgalom, egy kis lélektan, hogy mi is van a fejében. Aztán jön a többi szereplő is, mert Blake csak egy az utasok közül. Minden szereplő esély, hogy kicsit más zsánert próbáljon ki Le Tellier. Van itt szerelmi történet, családi dráma, ami csak szem-szájnak ingere. A regény hosszához képest talán sok is a kiemelt karakter.

Majd jön az esemény, és akkor már egyértelműen sci-fi a regény. Nem kis matematikai betéttel. Ugyanis vannak elméletek, mi történt, és ezek némelyike matekos. Mivel a cselekményt szeretem, nekem ezek a részek voltak a kevésbé érdekesek, de azért lekötött az is, hogy mi és hogyan történhetett. Ennek a kötetnek jól állt az is, hogy nincsen egyértelmű válasz. Ahogy írtam, csak elméletek vannak, és mindenki eldöntheti, neki melyik a szimpatikus. Az meg poén, ahogy lefordítják filmes idézetekre is, hogy az elnök is megértse, melyik mit is takar…

A regény második fele, az esemény után, ami már kezdett elveszteni. Az emberek karanténban, próbálják kitalálni, innen hogyan tovább. Egyedül Blake szálán van némi esemény, különben nekem kissé unalmas is volt. Az olyan személyes drámák kapnak jobban teret, amik nem tudtak érdekelni. Pl. a márciusi és júniusi anya dilemmája, aki egyedül utazott, így ott áll a két nő, akinek ugyanaz a fiú a mindene, akinek most fel kellene dolgoznia, hogy hirtelen lett egy második anyja.

Az egy fokkal érdekesebb volt, hogy milyen megoldásokat találnak ki az egyénekre. Lesz, aki új néven új életet kezd, de olyan is, aki összebarátkozik a másik énjével és ikrekként élnek tovább és még sorolhatnám. Azért mondanom se kell, hogy thriller szerető felem Blake megoldását díjazta igazán…

Kicsit agymunka, kicsit szórakoztató, vet fel komolyabb kérdéseket. Korrekt regény, ha azért teljesen nem is tetszett.

Le Tellier: Anomália – Mint sci-fi: 70% több zsánerelemmel bolondított, tudományos, de szórakoztató regény is.

Szubjektíven: 65% a vége elvesztett – a sok dráma helyett Blake izgalmasabb története kötött le, de azért értékeltem, mi mindenről igyekszik szólni.

Családi titkos, gyilkosság részleteit felfedő, emberi kapcsolatos.

Daniel Sutherland nem volt könnyű ember, megvoltak a maga démonai. Egy alkoholista anya mellett nőtt fel, és a családot sorra tragédiák érték. Ő maga is többre lehetett volna képes, nagyon jól rajzolt, de nem jutott semmire. Halált nem érdemelt volna – mégis megölték. De ki tette? A rendőrség nyomoz, és nők élete és tragédiák kerülnek felszínre az eset kapcsán. Az alkalmi szerető, Laura, aki a gyilkosság estéjén is a férfival volt, véresen és feldúlva távozott, egy gyerekkori trauma óta pedig testileg és szellemileg sérült. A szomszéd, Miriam, aki rátalál a testre és saját múltjának egy fájdalmas emlékével kell újra szembenéznie. Carla, a nagynéni, aki 15 éve vesztette el a saját kisfiát, még mindig gyászolja és most újabb gyásszal kell küzdenie.

Paula Hawkins az a szerző, akinek nem értem a töretlen népszerűségét. Már a Lány a vonaton kapcsán sem értettem a nagy hype-ot, és még mindig tart. Jó nevű szerző, és az a bizonyos sikerregény még mindig eladja a történeteit. Pedig…

A Lassan izzó tűz ugyanazt a receptet követi, amit az írónőtől már megszokhattunk. Van krimi, vannak szörnyű tettek és gyilkosság, de valahogy mégsem a krimi lesz a lényeg. Sokkal inkább az indíték, a női szereplők belső világa.

Paula Hawkins most egyenesen három sérült személyt is a középpontba helyez – ha Theót és Danielt is számolom, ötöt. De a nők a hangsúlyosak.

Laura alakja volt az első, akit nekiálltam megfejteni és mozgatta az agyam. Borzalmas, ami történt vele és a körülmények, azt is elhiszem, hogy maradtak vissza agyi sérülései is, de akkor is nagyon ellenszenves volt számomra. Nem a hevessége, nem a fájdalma, hanem a dühe, amivel nem tudtam mit kezdeni. Évek teltek el, felnőtt és még mindig az a sértett kislány, aki mindenkinek odacsap és másokat hibáztat. Engem irritálnak azok a személyek, akiknek minden bajuk van, nem győznek panaszkodni, de semmit nem tesznek, hogy jobban legyenek vagy más legyen az életük. Laura meg van rekedve a múltjában, a sérelmében – jól meg lett ez írva, pont ezért olyan ellenszenves.

Miriam kevesebb szerepet és súlyt kap, vele egy kis másik krimi szál lép a történetbe. Rejtélyesebb, egyszerűbb az ő személye. Nem vagyok biztos benne, hogy tényleg kellett az a másik eset a regénybe, a lányok elrablásával. Bár, egy oka volt. Ha az nem lett volna, Miriam annyira ingerszegény és jelentéktelen lenne, hogy nagyon mellékszereplő lehetett volna csak.

Carla, őt sok tekintetben tudom Laura mellé tenni. Rá is igaz, hogy a múltbeli fájdalma határozza meg. Neki bőven lett volna lehetősége továbblépni, ott volt neki Theo. Akár másik gyereket is szülhetett volna. Őt azért jobban megértem és jobban ívelt az alakja, de őt sem tudtam megszeretni. Ahogy Miriam a fejére olvassa, önző. Egy újabb nő, aki dagonyázik a fájdalmában, ahelyett, hogy tenne ellene.

Hawkins mélyrehatóan, alaposan és átélhetően írja ezen alakokat, de mivel alapból ez a karaktertípus irritál, ez ki is hatott arra, hogy tetszett nekem a regény.

Karakterközpontú, a krimi lassan csordogál. Mennyire logikus és értelmes a vége? Nem győzött meg teljesen. Van egy nagyon a végére bedobott, váratlan elem, de kerek történetet és motivációkat írt köré, így azért fogyasztható és emészthető is lett.

A stílus ismerős lesz annak, aki olvasott már a szerzőtől. Érzelmes, jól átadott. A tempója talán lassabb és egyes elemei túl is vannak írva, de olvastatja magát. Hawkins nem húzza túl, ez még olyan terjedelmű, amit értelmesen ki lehetett tölteni.

Számomra túl sok benne a sérülés, és az olyan szereplő, akivel nem szimpatizálok. Zsánerében korrekt, Hawkins kihozta belőle, amit lehetett, de nem szerettem a regényt.

Hawkins: Lassan izzó tűz – Mint női krimi: 75% érzelmekkel teli, felkavaró történet, mélyen megfogott női hősökkel.

Szubjektíven: 45% a három női főszereplőből kettő nagyon az agyamra ment, és nekem több cselekmény is jól esett volna.

A múlt már csak a fejedben van, de a jövőd a kezedben…

Hit, alázat és szeretet. Ha ez a három megvan, akkor minden megvan. Változik a múlt, ha a haragomat rászabadítom a világra? Semmit, kincseim.

Azért, mert gazdag vagy, ne töröld a lábad az emberekbe. Lásd meg te is a jót, és járj nyitott szemmel. A pénz jön és megy, de az, amit magad után hagysz, az örökséged, az megmarad. Minden alkalommal, amikor segítesz valakin, kicsit jobbá teszed a világot, mert kis szerencsével ő is tovább fogja adni. Ezt én úgy hívom, hogy a szeretet piramis.

A tragédiákat ne hasonlítsuk össze. Mindegyik szörnyű a maga nemében. Egyiknek sem szabadott volna megtörténnie egy civilizált világban.

Hiszen amíg minden nap látod a csodát, addig nem gondolkozol azon, hogy mi lesz, ha elveszted, de ha megtörténik, akkor lávaként törnek elő a rejtett érzések. Amikor mindennap egy küzdelem egymásért. Egy igazán boldog ember nem képes a rosszat feltételezni, beleképzelni magát meg végképp nem, ezért aztán nem is elővigyázatos. Ahogy mondani szokták, magasról lehet nagyot esni.

Megállt a tükör előtt, és nézte benne az embert. Az embert, akinek nem maradt semmije, csak pénze. De a hamis érték mit sem ér a valódi érték nélkül. Állt, és nézte az embert, a tükör túloldalán lévő világban. Közben arra gondolt, hogy bárcsak ne lenne pénze, de itt lenne vele a valódi kincse. Aminek nincs szavatossági ideje, nem romlik, nem értéktelenedik. Aki nem tud mást adni, csak mosolyt és szeretetet, de azzal képes bearanyozni az ember életét.

Sportolós, családi helyzetet rendbe tenni próbáló, gyereket mentő.

William Coleman megcsinálta, a hivatásában eljutott a csúcsra. Világbajnok bokszoló, aki szereti is a sportját és meg is gazdagodott belőle. Ám a férfi élete mégsem felhőtlen, miközben a címvédésre készül. Egy viszonyából pár éve kislánya született, Natalie. Bill imádja a kislányt, de annak anyjával nagyon megromlott a kapcsolat. Nancy el akarja venni a kislányt, és ehhez minden eszközt megragad. Bill próbál beszélni vele, de nem ér el semmit. Ügyvédet fogad és jogi útra tereli a vitát. Mikor újra találkozik egy gyerekkori ismerőssel, Ann személyében a szerelem is rátalál és már együtt küzdenek a családjukért. Nem sejthetik előre, milyen veszélyt rejt Nancy otthona és milyen titok vár készenlétben, hogy azzal semmisítse meg Bill igényét a lányukra.

Zavarba ejtő ez a regény. Azt hittem, majd könnyen dűlőre jutok vele, de nem ment annyira könnyen. Túl szélsőséges, több tekintetben is.

Még a zsáner sem tiszta. Egyrészt, lélektani, hiszen nagyon alaposan körbejárja, mi zajlik Bill fejében. A gyerekével, a kapcsolataival vagy éppen a sporttal kapcsolatban. Meglepően sok minden van, amit fel kell dolgoznia – de összességében egy pozitív karakter, akinek megvannak a gyengeségei, de nagy önuralommal és a saját erkölcsi mércéjével méri az életét. Hűséges és a végletekig elmegy azokért, akik fontosak a számára. Céltudatos, kitartó, ezt hozza magával a sportból. Közben meg túlságosan lazán kezel dolgokat: már azon fennakadt a szemem, hogy azért volt együtt Nancy-vel, mert valahol sajnálta. Utána meg olyan megjegyzéseket tesz, visszamenőleg is, hogy el nem tudom képzelni, mit akart attól a nőtől. Semmilyen érzelem nem kötötte hozzá, még csak szép nő sem volt, akihez vonzódott volna. Mondjuk, Ann megjelenéséig nagyon könnyeden vette a testiséget, és csak testi szükségleteket elégített ki vele, de akkor is… Szánalom-viszony? Szánalmas.

A többiek nincsenek így megnyitva az olvasó felé, és vannak is így emberileg nehezen érthető szereplők benne. Nancy, aki egyik percben mást sem akar, mint hogy a lánya őt szeresse a legjobban, a következőben meg azt az embert védi, aki bántja a gyereket? De fura pl. Bill korábbi menedzsere is, akiről majd kiderül, hogy Natalie biológiai apja is ő. Elég béna érvnek érzem, hogy nem mond Billnek semmit, hagyja évekig Nancy mellett sínylődni, mert annyira megszerette a kislányt, hogy káros lett volna, ha beavatja, hogy nem is tőle van. De kérdem én, mi volt addig, amíg Nancy terhes volt? Bill abortuszra akarta küldeni, nem akart gyereket. Akkor miért nem lehetett neki elmondani? Olcsó kifogás sose rossz.

Sport regényként is olvasható, hiszen Bill egyik legfontosabb része, hogy profi bokszoló. Edz, van benne meccs is, áthatja a történetet a sport is. Már csak azért is fontos, mert ebből jön, hogy Bill mennyire képes türtőztetni magát és milyen kitartó. Ott tanulta meg. Mellette ott van minden külsőség, ami ilyen szinten egy sztársportoló mellé jár: a rajongók, a pénz. Talán elnagyolt és jobban meg lehetett volna írni ezt a részét a férfi életének, de itt nem volt hiányérzetem.

Végül, ez eléggé női regény is. Bár az apaság felől közelít, de rengeteg benne a visszaélés nők ellen és az, ahogy ők ezt túlélik. Minden pozitív női szereplőnek van legalább egy története benne, hogyan bántották. Ezek némelyike olyan borzalmas, hogy nem is hittem el, hogy ez van a történetben. Amit Mama elmesél, hogy mit tettek vele az osztálytársai… Megvan A szomszéd lány Ketchum tollából? Sok tekintetben eszembe jutott az a sztori. De Ann története, vagy ami majd Natalie sorsa lesz… Rémes.

Mi ennek a sok erőszaknak a célja? Sajnos, semmi ötletem. Olyan céltalannak tűnik, hogy egymásra halmozza ezeket a történeteket a szerző.

A vége is. Van benne egy gondolatsor, ami nagyon felbosszantott. Natalie szelleme azt mondja Billnek, azért történt vele ez, mert a férfi korábban halálra gázolt egy kislányt, és tartozott egy élettel. Mégis, kinek? Hogy lenne igazságos, hogy egy ártatlan gyerek fizessen más bűnéért? Mert nem csak arról van szó, hogy Natalie belehal a sérüléseibe. Előtte a mostohaapja olyan kegyetlenséggel erőszakolja meg, hogy bele fog halni a belső sérülésekbe. Hol lenne ez a karma Bill korábbi bűnéért? Ezzel Natalie szenved, ártatlanul.

Ahogy meg lett írva, az is rémes. A stílusa olyan… szépelgő? Erőltetettnek éreztem, ahogy szépen megírt akar lenni. Az iskolai fogalmazások jutottak róla eszembe, amikor a gyerek nem mer a saját szóhasználatával és szerkezeteivel írni, mert irodalmi akar lenni. Így körülír, meg olyan műnek hat az egész.

Tipikusan olyan regény, ami sokat akar: cselekményben, mondanivalóban, stílusban. Aztán valahogy semmi nem jön össze.

Russ: Az apa – Mint lélektani: 45% több cselekményszál, több elgondolkoztató téma – de mesterkélt a stílusa és halmozza az erőszakos történeteket, cél nélkül.

Szubjektíven: 25% egy-egy ötlete még tetszett is volna, de nem szerettem a következetlenségeit, egyes üzeneteit és a stílusát nagyon nem.