Szerelmi háromszöges, színházi, útkereső.

Lili már főiskolásként rajongott a Kossuth-díjas tanárjáért. Akkor is próbált flörtölni vele, de nem lett belőle semmi. 10 évvel később Lili vidéken színésznő, és egy darabot Miklós jön le rendezni. Megint találkoznak, és ezúttal a férfi kikezd Lilivel aki bele is megy a viszonyba – többről álmodva. Leszervezi a titkos lakást, még egy közös londoni utazást is tető alá hoz. Azonban Miklósnak kényelmes így, és Lili kezd belefáradni, hogy ebben a kapcsolatban ott a feleség is, aki talán mindent tud, de ugyanúgy nem zavarja, mint Miklóst sem. A nő tudja, hogy ez neki fog fájni, próbál kiutat is találni magának, de képtelen elszakadni a férfitól, miközben a darab lassan összeáll és premier lesz.

Egy, ama bizonyos fehér hollók közül. A házasságtörés az egyik olyan téma, amin rendszeresen kiakadok és nem szoktam szeretni az olyan történeteket, amelyekben ez a központi téma. Sándor Erzsi regénye is egy szerelmi háromszöget mutat be a harmadik, a szerető szemszögéből, de ez a könyv mégis tetszett.

Pedig itt is ott a kisördög a vállamon. Mégis miért ment ebbe az egészbe bele Lili? Szerintem a korkülönbség is nagy volt. Ő a harmincas évei közepe körül jár, Miklós 55 múlt. Simán az apja lehetne. És már az elején meg is mondja neki, hogy a viszonyukért gyakorlatilag nem fog tenni semmit, a nő szervezze le a lakást, ahova félrevonulhatnak, meg minden hasonlót rá hárít. Ő meg kihasználja ezt. Lili mégis belemegy, mert reménykedik. Ha a férfi házassága rossz, ha ő a fiatalabb – nem szeretem az ilyen fokú naivitást.
De a szerzőnő eladja, mert Lili sok mindent tud, csak nem akar tudomásul venni. Ő narrálja végig ezt a kötetet, és engem roppantul le tudott kötni, hogy mit miért csinál. Hiszen tisztában van azzal, hogy milyen szerep jut neki és mi lesz a történetük vége. Tudja, mi vár rá a végén. Mégsem tud megállni, kiszállni – ha a végére sem tudom azt mondani, hogy értem a nő okait, de legalább át tudom érezni. Mert Sándor Erzsi belülről feltárta, Lili egész személyiségét és érzésvilágát átadta nekünk.

A történet stílusa, Lili hangja különben is olvastatta. Érzelmes, nagyon női, ugyanakkor van egyedi humora is. Tudjuk, hova fut ki a történet, és maga a helyzet is hozza, hogy sírni kell a végén. De addig sem veszik tragikusan, ez az élet, élni kell és nem átsírni. Annak ellenére, mennyire nem tudok egyetérteni Lili viszonykezdésével, azt nagyon tudtam szeretni, ahogy átadja magát annak, amit kaphat és amiért harcolhat, ha tudja is, hogy buknia kell. Talán csak azt nem szerettem, hogy Miklós irányába mennyire elvakult és ez a szövegben is benne van. Mindenki másnak oda tud szúrni, és frappánsak a többiekről írt részei, de a férfit az elvakult imádat ködébe burkolja. A vak rajongás miatt ezt is értem, de attól még nem szerettem.

Amit viszont igen: ez a könyv nem csak ígéri, hogy bevisz a kulisszák mögé. Valóban életre kelti a színháznak azt a világát, amit a nézőtérről nem látni. A próbákat, a színészek közti viszonyokat, a vidéki és fővárosi ellentétet, az előadásokat, még a kritikák mögötti politikát is. Olvastam már olyan regényt, ami szintén azt ígérte, hogy megmutatja, mi van zárt falak mögött, de csalódást keltett. Sándor Erzsi nem teszi ezt. Még ha le is döbbentett párszor – mert vannak ám itt sztorik, tiszta guilty pleasure, amiből botrányokkal teli tévésorozat foroghatna – meg is ismertette velem a társulatot, a munkafolyamatokat és azt, ahogy mindenki koszos, elfogadják és falaznak egymásnak.

Jól van megírva, lekötött a cselekménye és a színházról is sok olyasmit átad, amit korábban nem tudtam. Érdekes is, szórakoztató is. Határozottan szerettem ezt a regényt!

Sándor: Meddig jössz - Mint női: 90% egy viszony anatómiája, színházi történetekkel: húsba vág és szórakoztat.

Szubjektíven: 85% bár maga a viszony ellenszenves, a történet és a szereplők megfogtak.

• Gabo: Érkezés a sötétségbe - sci-fi
  • Zavaros vér - krimi
• Mogul: Expulzió - sci-fi
• Könyvmolyképző: A szirénkirálynő lánya - YA fantasy
  • Omladozó királyság - New Adult
  • A csábítás szakértője - női
  • A madár és a kard - YA fantasy
  • Sebhelyeinkbe írva - romantikus

Különben a szigorítások már itt kezdenek látszani. Megint elindult a csúszás lavina...

Március

15. Wright: Október végén - thriller 3,5

      Alekszijevics: Elhordott múltjaink - dokumentumregény/riportkötet 4,5

16. Marrs: A jó szamaritánus - thriller 4,5

17. Tolkien: A Gyűrűk Ura - fantasy 5

18. Pavlicsenko: A halál asszonya - memoár 3,5

19. On Sai: Álruhában - YA fantasy 3,5

20. Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt - sci-fi 3,5

      Zapata: Kedves Aaron! - romantikus 2,5

21. Irving: Az utolsó királynő - életrajz/történelmi 4

      Arlidge: Halálos látomás - thriller 3

Érdekes héten vagyunk túl, amikor hóesés és napsütés is jutott. A heti könyvekkel is így érzem: volt jobb, meg rosszabb is.

Halált látó, misztikus, sorozatgyilkos után eredő, gyászoló.

Adam sikeres pszichológus, boldog férj és hamarosan érkezik az első baba is, egy kislány. A nehéz múltja miatt nem a gazdagok lelki gyógyásza lett, hanem igyekszik visszaadni a közösségnek. Börtönökben, a rendőrséggel dolgozik együtt. Most egy különös lányról kérik ki a szakvéleményét: Kassie állítja, hogy az emberek szemébe nézve látja a haláluk, és azért követett egy férfit, mert figyelmeztetni akarta. Amikor a férfit megölik, Kassie gyanúsítottá lép elő. Adam segíteni akar neki, de a saját életében is sorra jönnek a tragikus fordulatok. Azt is nehezen fogadja el, hogy Kassie valóban azt látja és érzi, amit állít. Pedig Kassie nagyon is rá szorul: egy sorozatgyilkos szed áldozatokat, és a rendőrség Kassie-ben látja a közös pontot, aki hiába igyekszik figyelmeztetni az áldozatokat, máshogy alakítani az eseményeket, mindig elbukik és az emberek hullanak.

Tömören: nem ezt vártam. A szerző Helen Grace – sorozata után reálisabb krimit vártam, ez viszont… Nem éreztem eléggé kriminek, és a végére érfelvágós hangulatom is lett.

Azért volt, ami tetszett. Ha belegondolok, egy másabb befejezéssel sokkal jobban kedveltem volna, de ezen már nem lehet segíteni. A vége borzalmas. De előbb a jobb dolgok.
1: Arlidge nem magányosnak tevékenységnek ábrázolja a rendőri munkát. Bár itt nem a rendőrök a főszereplők, így is érezni, hogy mennyire komplex folyamat egy nyomozás.
2: Több szereplőt igyekszik közel hozni, és több nézőpontból ábrázolja az eseményeket. Adam és Kassie van a középpontban, de ez nem csak az ő történetük. Adam felesége, maga a sorozatgyilkos is megkapja a maga fejezeteit.
3: Érzelmileg mély. Sokféle fájdalmat kiveséz. Nem jó érzés belemerülni, de átadja azt az érzést, amikor több okból annyira fáj az élet, hogy az ember fel se bír kelni reggel. Nem is tudom, kié a legnagyobb kín. Adam és a neje versengenek nálam a címért.
4: Maga az alaphelyzet izgalmas, ahogy a lány érzi a halált, és próbál segíteni. Más írt már ilyesmit, de ennek van egy ötlete, amitől másnak éreztem – Kassie nem véletlenül Cassandra. Ez egyben az erőssége és a tragédiája a kötetnek: tudni, de változtatni nem lehet.
5: Arlidge pörgős, sok párbeszédet tartalmazó szövege. Könnyen olvasható, érthető.
6: A nagymama története – éppen csak említik, de az egy erős ötlet. Szinte sajnálom, hogy nem azt a sztorit írta meg Arlidge. (Annak a vége is jobb lett volna.)

Amivel viszont bajban vagyok:
1: Ennyire depresszív történetet rég olvastam. Ha valamiben reménykedtem, itt nem úgy alakultak az események. Mindenki szenved, egyre több baj történik, és táncolnak a kés hegyén. A végére szabályosan rosszul voltam, hogy jártak a szereplők. Gyász, veszteségek, kínzás és halál, családi konfliktusok… rémséges. Hangulatilag teljesen romboló hatású volt rám.
2: Kevés a krimi. A lánynak sokáig nem is hisznek, de nem is éreztem úgy, hogy a gyilkos utáni hajsza lenne a fő vonal. Inkább az, ahogy Adam érzelmileg közeledik a lányhoz, segíteni próbál, de a fájdalmas események mindenkit porig sújtanak. Ehhez kapcsolódik, hogy az is olyan esetlen, véletlenszerű, ahogy a gyilkost elkapják.

Bár azt hiszem, leginkább azért nem tetszett, mert azért brutális, ahogy itt minden rosszul alakul, és szenvedés követ kínlódást. Arlidge semmi reményt nem hagyott. A végén komolyan úgy éreztem, az járt jól, aki meghalhatott.

Arlidge: Halálos látomás - Mint thriller: 55% alapötlete jó, érzelmileg mély, de Arlidge nagyon sötéten ábrázol mindent.

Szubjektíven: 45% nagyon sajnáltam az összes szereplőt, és ez a befejezés… nagyon tragikus.

Királyi családos, botrányos, történelmet áttekintő.

Úgy érzem, maga a szerző megfogalmazta, mi a legnagyobb baj a könyvvel – a témából adódóan: II. Erzsébet annyira egy arcot mutat az emberek felé, hogy fogalmunk sincs ki ő, milyen ember. Így meg elég nehéz életrajzot írni róla.
A tények azok, amelyekkel tisztában vagyunk. Hogyan mondott le Edward a szerelemért a koronáról, és lett király a dadogós Albert, György néven király. Hogyan készítették fel az elsőszülött lányt, Erzsébetet az uralkodásra, aki már 70 éve igyekszik egyfajta méltóságot sugározni az alattvalóinak. Mikor szülte a gyerekeit, kinek mit néz el. Hogyan kezelt válságokat, botrányokat. De mindezek mögött az ember továbbra is egy nagy kérdőjel.

Akkor mégis, miről tud szólni ez a kötet?

Van egy erős gyanúm, hogy bár nem The Crown kötetnek adja el magát, mégis az. Folyamatosan reflektál a Netflix sorozatra, hogy mit mutattak meg benne hitelesen, és egyes politikusok portréja hogyan siklott ki. Még talán azt is hozzátenném, hogy van benne sorozatkritika: ami a valóságot összemossa a fantáziával, és így akaratlanul is hamisít. De ami miatt az amerikaiak simán azt látják Meghan és Harry kaliforniai költözésében, hogy ők a 'következő évad'.
Megkapónak tartom azt is, hogy bár elkülöníti magát a sorozattól, mégis azokat az eseményeket és botrányokat emeli ki, amelyek a sorozatban is benne voltak. A legutóbbi évad még erősen él az emlékezetemben, így nem egyszer kaptam magam azon, hogy ugyanazt olvasom, amit abban láttam. Legfeljebb több az évszám itt.

Ha már a botrányokat említettem és a központi problémát. Erzsébet marad a háttérben, ellenben a családról színes portrékat kapunk. Margit és Tony, Diana, Dicky gróf, Thatcher sokkal élénkebb és erősebb karakterek. Róluk sokféle történetet kapunk, megérthetjük őket és emberiek. Miközben próbálja megmutatni, vajon miért mutatja magát a királynő semlegesnek, érzéketlennek, igazából csak találgathatunk. Nagyon finoman a sorok között még abba az irányba is terel, hogy mennyire szociopata ez a viselkedés és van-e létjogosultsága a mai világban.

A mai világ – a modern igények felől közelítve több személy kapcsán is rámutat arra, mennyire nem mai a gondolkozásuk és mennyire nem tudnak mit kezdeni a hatalmukkal, vagyonukkal és a környezetükkel. II. Erzsébet, de fia, Károly is olyan embereknek tűnnek itt, akik nem illenek ebbe a századba.
Károly nagyon erős kritikát kap itt, és nem a szerelmi élete miatt. Ugyan Camilla megkapja a maga ostorcsapásait, de sokkal inkább az merül fel itt, hogy milyen káros, ahogy Károly pl. London modern épületeit megfúrta, vagy ahogy egy mintatelepülést létrehozott, aminek semmi létjogosultsága a XXI. században. Ezzel szemben Tony mennyire józanul látta, hogy lehet valamit megőrizni úgy, hogy modernebb is legyen.

A királyi család különben is megkapja a magáét: nagyon részletesen kitér arra, hogy mennyire kihasználják a nemesi privilégiumokat sokan. A már emlegetett gróf, Dicky. Miközben Angliában nagyon sokáig börtön és kitaszítás járt a homoszexualitásért, ő simán biszex életmódot folytatott, fiatal matrózokkal orgiázott és védte az embereit. De nem ő az egyetlen királyi példa ilyesmire – miközben az egyik legjelentősebb angol koponyát, Turingot tulajdonképpen öngyilkosságba hajszolták kevesebbért.
De említhetném azt is, ahogy Károly nyerészkedik nagyon durván, és kihasználja az adótörvényeket a maga javára.

Bár Irving nyíltan nem fogalmaz meg véleményt, a sorok közül sok mindent kiérezni. Mennyire nem tartja Károlyt jó örökösnek, milyen problémákkal küzd a monarchia. Amit a szerző magából beletesz, magyarázatok mit honnan tud, és a saját szakmai életrajza párhuzamosan fut a megmutatott eseményekkel, amelyeket gyakran nyomozott maga is újságíróként.

Olvasmányos, valamennyire szórakoztató is, és ha tetszik a szerzőnek, ha nem, nekem tökéletes kiegészítő a The Crown mellé. Ebben még több mocsok és botrány elfért, árnyalja az ott látottakat. A saját életét leszámító részeket olyan, mint egy bulvárlap – több évszámmal, de abban a stílusban.

Zárszónak talán azt emelném ki, amin jót mosolyogtam a kötetben: hogy Erzsébet alakjáról se mi, se ő nem tud többet. Hogy arra a szerepre van kárhoztatva, hogy próbálja meg magához hasonlóan unalmassá tenni a családját, de ők erre nem hajlandóak, így nő a botrányszám, amiről lehet írni.

Irving: Az utolsó királynő - Mint életrajz: 65% szórakoztató, próbál a botrányok mögé belátni – Erzsébet marad enigma.

Szubjektíven: 75% a The Crown kiegészítőjeként simán lekötött, és árnyalta a történeteket.

A vírust egy sofőr kiviszi magával a karanténból, és mivel pont a mekkai zarándoklatra megy el utána, milliós megbetegedéssel kell számolni. Lezárják Mekkát, kitör a tömegpánik és felerősödik az iszlámok elleni erőszak. A vírust azonban nem tudják megfékezni, terjedni kezd és világjárvány lesz.

A herceg annyit tud tenni, hogy Henry kijuthat a városból és megpróbálhat visszajutni az Államokba a családjához. Szerencséje lesz, egy tengeralattjáró hajlandó felvenni és magával vinni. Az úton Henry az orvosuk, és elkezd tesztelni. Talál egy megoldást a vírusra – ebből lehet majd az ellenoltás.

Otthon azonban két sír fogadja a kertben, a gyerekei sehol. Kiássa a sírokat: az egyikben a kutyájuk, a másikban a felesége. Kikövetkezteti, hogy a gyerekek a nagyszülőkhöz mehettek. Igaz lesz, a két gyerek rendben van.

Közben megy a találgatás, mi okozta a vírust. Moszkvában csak egy góc volt, és sokan meg vannak róla győződve, hogy az oroszok hozták létre és terjesztették el. Ellencsapásra készülnek: még fiatalként Henry részt vett egy vírus létrehozásában, azt akarják bevetni. Előtte találnak a sarkon valami érdekeset. Egy kölyök mamut kiolvadt teteme – a felmelegedés miatt került felszínre és olvadt ki. Abban volt a vírus.

Szerelembe eső, levelező, traumákon túllépő.

Ruby testvére is katona volt, ezért pontosan tudja, mennyire kell valaki ezeknek a fiatalembereknek, akivel beszélhetnek és emberi kapcsolatot jelent nekik. Így jelentkezik egy levelező programba. A tiszt, aki a levelezőtársa lesz, Aaron. A kezdeti nehézségek után nagyon jó barátok lesznek, és a lány vele mindent meg tud beszélni. A betegségét, a bátyja és a nővére küzdelmét a coming out pillanatukban, a húga esetét, aki műkorcsolyázó lesz, csak egy vereség megtörte a lendületét. Ő is meghallgatja a fiú életét, a családi problémákat. Mire Ruby feleszmél, már nem csak egy barátot lát a fiatalemberben, akivel még nem találkozott, még csak telefonon sem beszélt, csak leveleztek. Egy közös nyaralás dönthet a jövőről: de vajon élőben is tetszeni fog neki a lány, aki nem olyan szépség, mint az anyja és a nővére?

Pedig én próbálkoztam! Nem akartam én lenni, aki megint beleköt az egészbe, és nem szerette ezt a regényt. De én leszek, nem tudok kibújni a bőrömből.
Akkor nézzük, miért nem szerettem!

1: a cselekmény. Rendben, valahol minden romantikus regény tipikus. Nagyon ritka az, amelyiknek az elején már nem lehet tudni, ki lesz az álompár vagy a szerző meg mer lepni egy nem rózsaszín, minden szép és jó véggel. Itt viszont lehetett tudni, hogy Ruby és Aaron egymásnak van teremtve, és pont úgy végzik, amit az elején várunk tőlük, semmi meglepetés.
A formátum is adja, hogy nem tudnak peregni az események. Ők leveleznek. Lassabb, mesélős. De roppant túlírt! Mi volt ebben a könyvben 550 oldal??? Néha már sikítani tudtam volna, hogy történjen valami, mert ezt így unom. Tudom, cselekményfüggő vagyok és nem kenyerem a romantikus regényhősök érzelmeinek átélése, de lehet olyan romantikust is írni, amin nem érzem úgy, hogy unatkozom.

2: az átlag lány és álompasi párosítás. Tudom, miért csinálják. Mert lányoknak, fiatal nőknek írják, akik álmodozhatnak az álom pasikról, de a többségük nem egy Barbie. Könnyebb azonosulni azzal, aki a szomszéd lány típus, mint az átlag lányok. Mint Ruby. De már annyira unom, és itt is rühelltem.
Egy pont volt, amikor azt hittem, Zapata meglep. Amikor Aaron először látja Rubyt, és bizony ledöbben, hogy hősnőnk kedvesen szólva is csak átlagos, nem egy jó nő. De romantikus regény ez kérem, ahol a belső érték fontosabb, mint a küllem! Ma a cinikus felem tombol, és ezt most annyira mesének érzem, hogy fennakadtam rajta.

3: a formátum. Levélregényként még működött, ott volt egy szint, amit tartott a szöveg. De ahogy átváltanak chatre, telefonra, annyira felhígult a nyelvezet, hogy elszállt tőle a kedvem, már ami még volt. Nem is nagyon haladtam a könyvvel, ezen át kellett szenvednem magam. Még rosszabb lett, amikor váltottunk Ruby nézőpontjára és jön a nyaralás és a személyes találkozás. Addig valamennyire vissza volt fogva az érzelmi ömlengés és gyötrődés, de ott eluralkodott. Tudom, hogy ez az ifjúsági és a New Adult jellemző vonása, de egyre kevésbé tudom tolerálni. Itt nem is ment, nem bírtam.

4: Aaron, mint katona. Megint azt mondom, ok, romantikus regény és nem a sereg a lényeg, nagyon nem. De nekem abszolút zavaró, hogy Aaron kint van a fronton, halnak meg barátai, és nincs semmi lelki traumája. Frissen egy barát elvesztése után említi, hogy gyászol és rossz neki, de ennyi és kész. Ha már bedob egy ilyen hátteret a szerző, nem lehetett volna a románcon túl valami többet is beletenni? Pont ennek a kiadónak van olyan romantikus regénye, amiben a srác katona, és ott az a szál is működött, érzelmi részekkel együtt.

De azért tudok egy kis pozitívumot is írni. Ha az ember rászánja magát, gyorsan olvasható. Könnyed, minden értelemben. (Próbálkozik ugyan drámázni a szerző Ruby betegségével, de mint Aaron katonai dolgai, ez is súlytalan.) Érték benne a család, és a háttér történetekben sokkal jobb sztorik vannak, mint az előtérben. A meleg testvérek, amikor felvállalják maguk. A korcsolyázó húg, aki erőt merít egy visszatéréshez.

Nem az én regényem, de azért nem utáltam. De.
Eldöntöttem azt is, hogy feladom a Zapata-regények olvasását. 2-ből 2 nem tetszett. Minek erőltessem akkor? Nem fogom, elengedem.

Zapata: Kedves Aaron! - Mint romantikus: 50% érzelmileg kibontott, de cselekményben szegény. Nyelvezete se ok.

Szubjektíven: 15% nagyon nem szerettem Rubyt. Untam a cselekményt: ez csak egy románc.

Világvége utáni, magányt feldolgozó, kapcsolatot kereső.

Augustine a sarkon dolgozott egy projekten, amikor elkezdték evakuálni az embereket. Nem maradt ott senki, a közelgő katasztrófa elől menekülni kellett. A férfi azonban megtagadta, hogy elmenjen innen. Marad, és egy jegesmedvét kerülgetve berendezkedik a mindennapokra. A magányát egy itt ragadt kislány, Iris oldja csak. Az űrben egy hajó hazafelé tart. A személyzete már tudja, hogy otthon nem sok minden várja őket. Gyötrődnek is, hogy vajon a hátrahagyott családtagjaikkal mi történhetett? Sully egy kislányt hagyott otthon, akivel soha nem volt erős kapcsolata – ahogy neki sem az apjával, aki nagy tudósként túl elfoglalt volt apának lenni. Az űr magányában azonban valakibe kapaszkodnia kell, és az egyik munkatársában megleli az embert, akihez fordulhat.

Annak az esete, amikor a szépérzékem és az olvasmány igényem nem ért egyet. Hiszen Az éjféli égbolt egy szép regény, olyan képekkel, hogy csak ültem és próbáltam magam elé idézni azokat a színpompás képeket, amiket a szerző leírt. (Pl. sarki fény.) Ugyanakkor nekem egy regénybe alapvetően cselekmény kell, izgalom – itt az nincs. Így egyszerre volt élmény is olvasni a könyvet, meg agybaj is, hogy mikor történik már benne valami?

Két színen és főszereplővel zajlanak az események. Augustine jelene mellett a múltja is megelevenedik a gondolataiban. Valami perverz módon én még szórakoztatónak is találtam, ahogy Brooks-Dalton megalkotott egy szociopatát, aki a szerelmi kapcsolatait is kísérletként fogta fel, és tesztelte a nőket, meddig mehet el velük. Csak éppen ez a történetének a nagyon kis töredéke, a sark a lényeg.
A magánya. Van vele egy kislány – az szépen lejön belőle, az ember mennyire kapaszkodik az egyetlen társába, mert egyedül lenni senki nem bír. Augustine sem, bármennyi szociopata vonása van is. Aki szereti az elmerülős könyveket, megélni azt a nagy magányt és a kapaszkodást valaki más után, nekik tetszeni fog. Sajnos, én az a személy vagyok, akinek azon járt az esze, hogy jobban lekötne a sztori, ha mondjuk a medve elkezdene vadászni rájuk, és meg kellene védeni magukat. Vagy a termelést kellene megoldani, ahogy A marsiban krumplit kellett ültetni.
Az csak fokozza a rossz érzetem, hogy a kislánnyal kapcsolatos csavart szerintem lehetett tudni előre.

A másik hős Sully, aki az űrben volt kutatáson, és most társaival hazafelé tart. A nőnek is van megbánnivalója a múlttal, és annak a kétsége, hogy szembenézzen a társaival a jelennel. Ugyanúgy téma a magány, és itt is eljutunk abba, hogy a másik ember a megoldás. Sully annyiban szerencsésebb is, hogy itt tényleg van egy férfi, akibe belekapaszkodhat, akivel együtt tud lenni.
Itt is vannak vizuálisan remek képek. Amikor a barátnője elúszik az űrben… az valami szomorúan szép kép. Csak megint, amit én szeretnék. Kalandot, az nincs.

A két szál a végére összeér, és jön egy olyan csavar, amit viszont nem találtam ki. Nem is mondok róla többet. Azt viszont meg merem kérdezni: érti valaki, mi lett Augustine sorsa? Ez most egy lírai öngyilkosság volt? Azt nem tudtam eldönteni.

Érzelmes, az emberi magányt feldolgozó regény, szép képekkel. Ha egyszer olyan hangulatban leszek, hogy csak érezni és a szavakkal sodródni akarok, még újra fogom olvasni. Akkor tetszeni fog nekem, most viszont keveslem az akciót. Lírai, hatásos és érzelmi pluszok vannak benne.

De nézzük a világot is! Nekem ez is kevés volt. Mi történt pontosan, mi van a világban? Nem tudjuk meg. Annyira a szereplők magánya a lényeg, hogy világábrázolással ezt elvesztené a kötet. Így a témának jobban megfelel, de engem az őrületbe kergetett, hogy nem tudok többet.

Igen, marad ez a konklúzió: a saját zsánerében, a lírai szépségét nagyon tudom értékelni, de annyira más típusú könyveket szeretek olvasni, hogy nekem nem tud a kedvenceim közé kerülni.

Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt - Mint sci-fi: 65% a világábrázolása minimális, de ezzel az emberi mondanivalót szolgálja.

Szubjektíven: 45% van líra benne, emberi és szép képek elevenednek meg, de untam is.