Kamaszos, saját utat kereső, barátságot kötő.

Millie második lett a szépségversenyen, annak ellenére, hogy kövér lány. Ez elég erőt ad neki, hogy ezen a nyáron a saját álmát kövesse, és ne az anyjáét. Ő már elfogadta, hogy kövér, miért kellene ezért az álamiról lemondania? Riporter akar lenni, és van egy nyári program, amit megpályázik – a fogyitáborból elég! Malik, aki rég tetszik neki – vele is dűlőre kellene jutnia. Chaten nagyon jól megvannak, ki kellene deríteni, a valóságban is. Már csak az anyjának kell elfogadnia, hogy Millie önállósodik. Közben a népszerű Callie egymaga viszi el a tánccsapat helyett a rongálási balhét. Le kell dolgoznia a kárt a teremben, ahol Millie is dolgozik. A lány itt kénytelen szembenézni vele, hogy a barátai és a szerelme mennyire volt igazi. Millie kész befogadni a maga barátai köré, és adni egy esélyt, hogy megmutassa, mennyivel több ő, mint egy undok csini csaj.

Mennyire folytatás ez a regény? Nem kifejezetten. Ugyanabban a világban játszódik, de más a főszereplő, aki az előző részben csak nagyon mellékszereplő volt. Itt fordul a kocka – a korábbi főszereplők vannak csak jelzésképpen a cselekményben, és Millie – Callie veszik át a cselekmény kiemelt helyeit.

Amennyi visszautalás van a korábban történtekre, azok annyira részletesen vannak megírva, hogy nem igényli a Puddin a Dumplin ismeretét. Ez az a fajta kamu folytatás, amiben a népszerű szereplők barátai kapnak saját sztorit, leginkább azért, hogy még egy bőrt le lehessen húzni a történetről.

Ezt bizonyítja az is, hogy ugyanaz az üzenete az egésznek, csak most duplán. Millie története a kövér lány oldaláról mutatja meg, hogy önmagunk elfogadása a fontos, nem az, hogy kövérek vagy soványak, szépek vagy átlagosak vagyunk. Amivel most több a regény, hogy itt van Callie is, aki szépként tanulja meg ugyanezt. Közhely, de ezt a történetet vissza lehet vinni addig az üzenetig, hogy nem a külső a fontos, hanem a belső.

Miközben azt tudom mondani, hogy jó lenne ebben az üzenetben és a történetben hinni, azért túl pozitív képet fest az írónő. Túl nagy a happy end. A társadalom nem úgy van kitalálva, hogy Millie úgy össze tudja hozni a dolgokat, ahogy itt alakulnak az események. A társadalmunkban a szép olyan jelzőkkel mosódik össze, mint a jó és a kedves. Sztereotípiák sora van Millie ellen, amiket itt mind legyőz. Tulajdonképpen az a bajom, hogy mindet le tudja győzni. Mert legyen pozitív az üzenet, erősítse meg, hogy a belső a lényeg, de annyira a realitásoknál maradhatna, hogy kap a lány pár pofont és vesztes csatát is. Mert az sem reális, hogy itt minden jól alakul a végére.

Az viszont tetszett, hogy két főszereplőnk van és kétféle a regény is. Mások a lányok gondjai, és az is szépen kijön belőle, hogy mennyire fontos a barátság és az olyan emberek, akik magunkért fogadnak el.

A nyelvezete is ifjúsági regényhez illő. Könnyed, érthető és érzelem központú. Van ugyan cselekmény is, zajlanak az események, de minden érzelmi oldalról van megfogva. Hiszen kamaszok a főszereplők, nekik is íródott, kell, hogy ennyire belülről megfogott legyen.

Igazán negatív szereplők sincsenek benne. Szimpatikusabbak és kevésbé szerethetőek akadnak, de Murphy igyekszik megmutatni, hogy mindenkit úgy ítélhetünk meg, ha kicsit járunk a cipőjében.

Ami viszont nagyon tudott zavarni: az üzeneteket túlhangsúlyoz a szerző. Mindig irritált, amikor úgy éreztem, hogy a számba akarják rágni a tanulságot. Ez annak a mintapéldája. Többször, túlírva ki van emelve a sztori tanulsága, zavaróan.

Bár vannak fenntartásaim a kötettel, azért az a végszó, hogy kellenek ilyen regények.

Murphy: Puddin - Mint ifjúsági: 75% fontos üzenetet ad át, maga a történet is aranyos, csajos olvasmány.

Szubjektíven: 55% túl erőszakosnak éreztem a tanulság sulykolását és a happy end is sok.

Szuperhősös, nyomozós, életet rendbe tevő.

Jessica Jones felhagyott már a szuperhős életmóddal, magánnyomozóként igyekszik megélni, de vannak szokások, melyeket nehéz levetkőzni. Még mindig hajlamos segíteni a rászorulóknak, és kiszúrni azzal, aki arra rászolgált. Jameson, akinek mániája a Pókember leleplezése és megalázása, a nőt bérli fel, hogy kiderítse neki, kit rejt a maszk. Jessica leckét ad a férfinak, majd segít akkor, amikor a férfi nevelt lánya tűnik el és keveredik rossz társaságba. De egy olyan lányt is ő keres meg, akit a környezete képességgel bírónak tart, és ezért kitaszítja. Testőrnek áll Matt Murdock mellett, és a barátnője randit szervez neki a Hangyával. Közben már csak a fejében kellene rendet tennie, hogy ne rontsa el az alakuló kapcsolatait és munkáit.

Képregényes előismeret nem kell hozzá. Aki nem olvasta az Alias első kötetét, neki sem lesz hiányérzete. Minimális utalás van az előző kötetben történtekre, az is kap most annyi magyarázatot, hogy lehessen érteni, mire és miért utalnak.

Az univerzum ismerete az, ami sokkal hasznosabb a képregény élvezetéhez. Jessica Jones keményen a szuperhős világban mozog, ha az ügye éppen hétköznapi emberek között zajlik is. Már csak az, hogy a Hangyával randizik. Sokkal érthetőbb ez a szál, ha nem innen akarja az ember megtudni, hogy ki az a Hangya és mi az előtörténete. De akár Daredevil nevét is kiemelhetném, vagy a Jameson – Pókember ellentétet. Be van ágyazva ez a sztori a Marvel univerzumba, azt kell hozzá ismerni.

Ebben a kötetben is olyan történetek vannak, amelyek valamiképpen a szuperhős világhoz kapcsolódnak. Vegyük az első lány eltűnését! Jessica hamar rájön, hogy egy olyan kisvárosba született bele, ahol még a templomban is a képességgel élők ellen prédikál a pap. Mivel a lányról azt hiszik, hogy ő is ilyen ember, már megadta az alaphangulatot a vele való bánásmódnak. Jessica nem csak a munkáját végzi el, de tényleg segít is a lánynak.

Mi pedig könnyen elmélkedhetünk azon, milyen hatásai vannak a gyűlöletkeltésnek. Mert ez ugyanaz, mint a salemi boszorkányperek. Kiválasztanak valakit, és kollektíven tönkreteszik. Az nem számít, hogy az alapfeltevés igaz vagy hamis. Ha pedig elvesszük a képesség címkét, és valami olyat teszünk a helyére, mint a bőrszín vagy a vallás, máris abból kapunk ízelítőt, hogy működik a rasszizmus és milyen fertő lehet. Szuperhős sztori, de a mának releváns témákkal. Ez tetszett.

Van a kötetben humor. Amikor Jessica Jameson megbízásából nyomoz, és ezt arra használja, hogy borsot törjön a laptulajdonos ellen… Humoros, kellemesen az, és ez a rész még grafikában is különleges. Azt nem állítanám, hogy tetszett, a hagyományosabb rajzolás nekem jobban bejött, de ez a rész szinte önálló művészeti értékkel bír, a képeivel.

Ha már grafika. Az emberi alakok gyakran most sem tetszettek. De már megszokta a szemem, és tudok olyasmiket is értékelni benne, hogy milyen éles a kontraszt az átlag Jessica és azon énje között, aki kicsípi magát, hogy bejusson egy bárba és infót gyűjtsön.

Jessica alakja továbbra is kellemesen összetett. Az egyik része egy hősé, aki akár önös érdekeivel ellentétben is segít az embereken. Van egy cinikusabb, megfáradt énje. A kapcsolatai meg katasztrofálisak, és sokat is iszik. Mély sebei vannak – a sorozat miatt erről többet tudok, mint ami a képregényből eddig kiderült, de már vannak utalások, hogy mi lehetett az a múltban, ami ennyire padlóra küldte.

Az is áll, hogy ez továbbra is felnőtt képregény. Erőszakkal, szexszel, durvább nyelvezettel. A mi korunknak ez már nem döbbentő, de a maga idejében ezzel formabontó tudott lenni.

Az biztos, hogy rákaptam, és fogom olvasni a harmadik kötetet is.

Bendis: Jessica Jones – Alias 2. - Mint képregény: 90% egyedi látvány, kemény hősnő, érdekes sztorik a szuperhős témából.

Szubjektíven: 85% egyre inkább bírom Jessicát, a kalandjait, de a Hangya itt? Emésztem még.

Középkori, titok nyomába eredő, testvéres.

Rózsavár falai között valami titok lappang. Három testvér nő itt fel, és apjuk, a vár ura hosszabb távollét után tér haza. A gyerekek mindegyike szenved kissé az úttól, amit a család kijelölt számára. Duran, az idősebb fiú arról álmodik, hogy keresztes lovagnak áll, mint a nagybátyja. Az apja igyekszik megértetni vele, hogy ő az örököse, nem lehet keresztes, neki kell tovább vinnie a család nevét és a birtokot. Engesztelésképpen nevezi a hamarosan megrendezésre kerülő lovagi viadalra, még új páncélt is ajándékoz neki. Mathieu a tudományokat szereti, de a család anyagi helyzete miatt remélni sem meri, hogy egyetemre járhat. Valószínűleg papnak kell majd állnia. Isabeu lány létére nem varrni szeret, hanem íjjal célba lőni. Jó is benne, de egy lánynak ez nem opció. Miközben a gyerekek elfogadják a sorsuk, és küzdenek az álmaik részbeni megvalósulásáért, rádöbbennek, hogy a családi vár tornya titkot rejt. Rá akarnak jönni, mit rejt ott az apjuk.

E regény kapcsán elgondolkodtam, melyik is volt az a regény, amely miatt megszerettem a történelmi regényeket. Mert már általános iskolás koromban is bírtam ezt a zsánert – de nem a kötelező olvasmányok miatt. Emlékszem, az Egri csillagoknak háromszor álltam neki, mire negyedik nekifutásra el is olvastam. Az elején a gyerekek fürdőzése a patakban jelenet mindig elakasztott, nem bírtam túljutni rajta. A Teleki Blanka, a Kinizsi Pál, majd felfedeztem az Excalibur-trilógiát, a Vörös-torony kincse…

Ha most lennék gyerek, nagyon könnyen a sorba illeszteném A torony titkát is. Ez igazán gyerekregény, és nem csak a Tanterv tette azzá. Mert hiába imádom Jókai regényeit, de az Egri csillagokat is, egy 12-13 évesnek azok vaskos olvasnivalók, arról nem is beszélve, hogy Jókai nyelvhasználata több tudást igényel, mint ami szerintem egy átlag 12 évesnek megvan.

Ez viszont nem rövid, de nem is hosszú regény. Gyereknek való. A cselekménye kellőképpen pörög és változatos is. Egy-egy fejezet elég rövid, így könnyen rá lehet szánni magukat az olvasásra. Mivel 3 kiemelt főhős van, már attól mozgalmasabb az egész, hogy köztük változik a fókusz, mindenkinek megvannak a maga feladatai és kalandjai.

A regény cselekménye elsősorban kalandregényes, a gyerekek személyes útját követi. Csak a háttérben, nyomokban van benne történelem. Nekem, felnőtt fejjel ezért voltak is hiányérzeteim – ez egy francia család, és megtudjuk, ki akkoriban a király. Szép Fülöpnek hívják – én tudom, hogy ő lesz az, aki feloszlatja a kereszteseket és máglyára küldi a nagymestert – itt ilyesmiről szó sincs, és Duran sem azért kell, hogy elhatárolódjon a keresztesektől, mert a király kiszemelte őket.

De részletekben, ott van a történelem. Amilyen egy lovagi viadal. Mit várnak a lányoktól. Milyen lehetőségei vannak egy lánynak a középkorban, vagy akár egy kisebb fiú testvérnek. Ez egy jó alap ahhoz, hogy felkeltse a gyerekek érdeklődését a kor és a történelem felé, hogy aztán akár komolyabb olvasnivalókat is keressenek majd a témában.

Gyerekkönyves az is, hogy nincs negatív karakter benne. Mindenki szimpatikus, és eléggé változatos jellemek is, hogy mindenki a neki megfelelő hőssel azonosulhat. Még azt is megkockáztatom, hogy Isabeu kapcsán az is téma lehet, hogy milyen utat kellett bejárnia a nőknek, hogy a férfiak egyenrangúnak kezeljék őket. (Ez divattéma, itt az van kicsiben, amit a most futó Mulan film nagyban csinál meg.)

Érthető, világos stílusa van és könnyen követhető. A szerző ugyan kiemeli az elején, hogy lehetnek benne ismeretlen szavak és kifejezések a kor miatt, ezeket meg lehet keresni neten vagy lexikonban – főleg történelmi dolgok. Felnőtt fejjel nem kell ilyen puska.

Kellemes gyerekkönyv, ha lenne ekkora gyerekem, a kezébe adnám. De nekem is tetszett.

Trux: A torony titka - Mint gyerekkönyv: 75% szerethető gyerekhősök, könnyed kalandok és kis ismeretterjesztés.

Szubjektíven: 65% gyerekkönyvnek korrekt, felnőtt fejjel azért a történelmi háttér furcsa.

Metz: Cirmos-hadművelet

Mac garázdálkodásai szépen lassan egyre többek életét jobbá teszi. A szökőkútnál mindenki otthagyhatja, amit a macska nála hagyott, és egyre több barátság és szerelem szövődik így. A szomszéd kamaszok együtt kezdenek képregényt rajzolni, és össze is jönnek. A magányos díszlet- és jelmeztervező a szomszéd kislány rendszeres dadája lesz. Még az öreg nyomozót játszó színész is párjára talál a postás kisasszony személyében.

David és Jamie története is jól alakul. Beismerik, hogy vonzódnak egymáshoz. Megegyeznek, barátok lesznek extrákkal. A szex is jó, de David pokoli bűntudattal küzd, pánikrohama lesz és menekülőre fogja. Szakít a lánnyal, de aztán be tudja látni, hogy ez már beteges gyász. Elmegy terapeutához, és 1 évvel később már együtt is élő, fix párt alkotnak.

Cole: Végjáték

Minden mögött az állt, hogy Finley neje komolyan beteg lett. A legjobb kezelések egy vagyonba kerültek, teljesen eladósodtak. Még kezdő rendőrként a társa az őket híressé tevő ügyből nem csak a drogot mentette ki, de a pénzt is. Csak azt nem adta le. Finley akkor egy dollárt se kért, de most kellett a pénz. Kérte a részét, és egy gyilkos fegyver is volt nála az egykori társa ellen. Dulakodni kezdtek, a férfi meghalt. Próbálta öngyilkosságnak beállítani.

Baxter és Wolf csak egy éjjelt töltött együtt, de a nő terhes maradt. Ennek ellenére a vőlegényével maradna – aki steril, vagyis a baba tuti Wolftól van. Akkor gondolja meg magát, amikor rájön, a Finlay holmija közt talált szerelmes levél Wolf üzenete, neki. Pár hónappal később a fiukat közösen nevelő párként látjuk őket.

Ünneplő, merénylőt megállító, szuperhősös.

40 éve szabadult el a Fekete Lap vírus. Az emberiség sorsa megváltozott: akire hat a vírus, megváltozik. Egyes ászok lesznek, olyan emberek, akik szuper képességekkel rendelkeznek. Mások testükben változnak, állatiasabbak és a társadalom szélére kerülnek, ők a jokerek. Ám minden évben, az évfordulón hatalmas bulit tartanak. Az idei évforduló azonban más, mint a többi. Egy gonosztevő ezt a napot használja fel, hogy minden ellenségével leszámolhasson. A legnagyobb hősök ellen küldi a bérgyilkosait, hogy senki ne akadályozhassa meg a terveit. Balszerencséjére azonban vannak páran, akik időben feleszmélnek, és az útjába állnak. Lehet, hogy egy emberségére ráébredt bérgyilkos, egy tolvajlány és az ősellensége olyan szálakat indítanak be, melyek más irányba terelik a Fekete Lap napján történteket.

Amit érdemes az elején elmesélni: a Wild Cards történetek nem egy-egy írónak a munkái. Írócsoportok dolgoznak össze, hogy egy-egy kötet létrejöjjön. Több évtizede készülnek a részek, ez az egyik korábbi kötet – eredetileg 1987-ben jelent meg, magyarul viszont most kezdtek csak megjelenni, hogy készül a tévésorozat belőle és a szerkesztői és írói feladatokat is ellátó George R. R. Martin a Trónok harcával az írói panteonba költözött.

Amit másodszor fontos kiemelni: alapvetően úgy vannak megírva, hogy bármikor be lehessen kapcsolódni, és mindenki értse, mi történik és kikkel. Ezért lehetséges az, hogy a Libri két sorozatot is futtat a Wild Cards könyvekből. Az egyik vonalat képviseli ez a sorozat, ha úgy tetszik a múlt, az első generáció ászainak története. A másik sorozatba pedig már az ő leszármazattaik és az új kor hősei kapnak helyet. De ami ennél fontosabb, a világ és a karakterek megértésének fontos elemei minden részben, ebben is rögzítve vannak. Az első részben pl. hosszasan ismerkedtünk Rakéta Kölyökkel. De most elmondják a történetet – nem olyan részletesen, nagyon leegyszerűsítve, de az kitűnik belőle, hogy miért ünneplik a Fekete Lap napját, és mi ez az ünnep.

A rész története mondhatni klasszikus szuperhős történet. Van egy főgonosz, az Asztronómus, aki erre a napra időzíti a terveit. Vannak az ászok, akik majd keresztbe tesznek neki. Mivel regény, belefér, hogy több szálon induljanak az események, látszólag összefüggések nélkül, de a végére minden a helyére kerül és a nagyon más történetszálak is megkapják az összekötéseket, hogy minden egy nagy történet része lehessen.

Mivel a szerzők a hősöket osztották el egymás közt, így nagyon sok hang fér meg egymás mellett. A hősök adják át a fókuszt egymásnak, így a sok nézőpontból áll majd össze az egész. Nagyon sokféle karakter és képesség kerül benne elő, a sokszínűség miatt bőven van választék, hogy olyat találjunk, akivel szimpatizálhatunk. A végén egy szedet tartalmazza is, melyik hős melyik szerzőnek a munkája. (Nekem különben nem Martin alkotta karakterek voltak a legszimpatikusabbak.)

Az mindenképpen kiemelendő, mennyire jól összeáll az egész. Ha nem tudjuk az előzményeket, hogy mennyire sokkezes a megalkotása, nem tűnne fel.

Fordulatos, és változatos is. Vannak olyan képességek, amelyek eredetiek és ötletesek ebben a történetben. Mások nem ennyire újak, de a karakterek nem simán fekete-fehérek. A képességek ellenére csak emberek, hibáznak vagy éppen vezekelnek, és a végére akár a főgonoszt is meg lehet sajnálni a teljes története ismeretében. Ha zsánerbe akarom sorolni, az urban fantasy mellett kötök ki, de sok más stílus is színesíti. Tolvaj történettől kezdve krimin át romantikáig van itt minden. Igaz, a romantika kapcsán megjegyzem, hogy az is megkapja azt a plusz helyi színt, ami a sorozat sajátja. Nem egy nyálas, csepegő sztori. Nagyon nem.

Várom már a tévésorozatot is, de díjaznám azt is, ha szép sorban jönnének a regények is.

Martin (szerk.): A Fekete Lap napja - Mint urban fantasy: 85% fordulatos cselekmény, gondosan felépített világ, kalandos sztori.

Szubjektíven: 75% lett egy-két kedvenc szereplőm, szeretem a világát, jó a nyelvezete.

Világokat járó, családot egyesítő, üzenetre válaszoló.

Joshua megöregedett, és elmagányosodott. Egykori felesége halott, a fia pedig nem akar hallani az apjáról. Egészen másképpen gondolkodnak a világról. A férfi így egy világok közti útra indul, de bajba kerül. A fia érkezik a megmentésére, és az apa-fia páros kap egy esélyt, hogy begyógyítsák a múlt sebeit. A békülést egy szörnyeteg zavarja meg, amely elragadja Joshua fiát. Ő egy itt megismert troll segítségével indul a gyermeke megmentésére, hogy aztán egy újabb kozmikus kalandba is belerángassák. Egy különös üzenet terjed a világban: kérve a csatlakozásra az embereket. Joshua is az expedíció tagja lesz, akik válaszolnak a hívásra, és a választ keresik arra, ki és mibe akarja bevonni az emberiséget.

Egy hosszú sorozat végére értünk ezzel a kötettel, és most sem vagyok okosabb, mint az első rész végén. Annyira szerettem volna, ha azt írhatom, hogy legalább ezért a részért megérte átrágni magam 5 vaskos köteten, de hazudnék. Annyira nem az én stílusom, annyira nem tudtam vele mit kezdeni, hogy semmivel nem lenne rosszabb, ha kihagytam volna ezt a sorozatot az életemből.

Ami pozitív, és ezt hangsúlyoznám, hogy most valamivel több kalandot sikerült a szerzőpárosnak a cselekménybe tennie. Amikor a szörny feltűnik, elragadja Joshua fiát, majd megindul a mentőakció, az már tudott tetszeni. Nem azt mondom, hogy kalandregényes vagy nagyon izgalmas lett volna, de végre lett cselekmény, egy érthető cél és tettek sora, ami elvezetett a megoldáshoz.

Sajnos, ez csak egy kis része az egésznek, és a többi nagyon hidegen tudott hagyni. Tudom, sokakat érdekel, van-e más értelmes élet is az univerzumban. Nekem ez viszont nem érdekes, és itt sem hozott lázba, kihez kellene csatlakozni. Ahogy az a kérdés sem foglalkoztat, hogy mit rejt az univerzum sötétje a Naprendszeren kívül. Űrhajós történetből nekem az olyan tetszik, mint A marsi vagy a Vének háborúja.

Igen, Baxter és Pratchett kézben tartják a regényvilágát, és egy lépéssel megint tágították. A szereplőket, a világ szabályait is megtartották. Logikus, érthető – bár előismeret kell hozzá, mert minden kötettel tágítottak egy kicsit rajta, és akkor lehet érteni az újabb és újabb ötleteket az új részben, ha a világ szabályaival tisztában vagyunk korábbról.

A stílusa is olyan, mint az előző 4 része. Kényelmes, leíró és lassú. Annyira vártam végig, hogy kezdjen el felpörögni, legyen valami nagyon cél, ami felé haladunk. Vagy legalább lenne szebb a szöveg, nem olyan tudományoshoz közelítő, ami nem nyújt szórakozást nekem. De ahogy eddig sem, most sem kaptam ezt meg.

Jobban el tudtam volna ezt fogadni, ha a végére tartogattak volna egy nagy durranást. Egy látványos lezárást, valami olyan tanulságot, hogy értsem, mi volt a sorozat célja. Ilyen azonban nem volt, pont olyan stílusú zárást kapott ez a rész is, mint a korábbi 4. Még csak azt sem merem biztosan leírni, hogy ez a zárlat. Mert ok, Joshua története lezárul, már annyira öreg, hogy rá már nem lehet építeni. De a végén ott az unokája, aki természetes ugró. Simán lehetne vele haladni tovább, bár nem tudom, a kozmosz után mi lenne a következő lépés. (Az ott különben mi a végén? A baba lépett át valamerre és a nagyapja kereste meg, viszi haza, vagy a családja hagyta el? Azt azért nem hiszem.)

A végére is egy pozitív részt hagytam. A karakterfejlődés. Eddig idegesített, hogy mennyire hanyag volt Joshua a családjával. Szerette őket, de nem tudott velük lenni, valami mindig fontosabb volt. Most, öregkorára ismeri fel, mennyi mindent kihagyott és próbál javítani a dolgokon. Ezt díjaztam.

Annak meg felettébb örülök, hogy ennek a sorozatnak a végére értem. Jöhet majd a Dűne…

Pratchett & Baxter: A Hosszú Kozmosz - Mint sci-fi: 50% egy újabb lépést tesz hozzá a világhoz, kicsivel több kalanddal, mint eddig.

Szubjektíven: 45% bár Joshua útja, amikor a fiát igyekszik menteni, tetszett, a többi a szokott.

Vannak olyan sikeres karakterek, akikről a szerzőik nem mondanak le, és csak írják és írják a történeteket.

Vajon hány kalandnál tartanak az alábbi figurák? (Magyar megjelenések, nem az angol. Az még nagyobb szám lenne...)

1: Lee Chilrd: Jack Reacher

2: Preston & Child: Pendergast

3: Steve Berry: Cotton Malone

4: Bear Grylls: Beck Granger

Megoldás: Tovább!

Nyomozós, korrupciós, kapcsolati káoszos.

William ’Wolf’ Fawkes visszatér a városba, és feladja magát. Van egy ügy, amit el kell rendeznie. Egykori társa és nagyon jó barátja halott – az ügyet lezárták, mint öngyilkosság. Wolf tudja, hogy Finlay soha nem hagyta volna egyedül a feleségét. Alkut köt: az utóbbi másfél évet egy hírhedt bűnvezér elleni bizonyítékok gyűjtésével töltötte, átad mindent és nagy fogáshoz segíti az őrsöt, ha a büntetését mérséklik, és csak azután kell ülnie a maradék időt, ha Finlay gyilkosát megtalálja. Kevesen hisznek neki, köztük van Finlay egykori társa és jó barátja, a rendőrfőnök. Wolf az ügybe ássa magát, és a múlt szennyes titkaira bukkan, miközben Emily Baxter nyomozó is az ügybe keveredik, és a két ember kap egy esélyt, hogy tisztázzák, mi is van pontosan közöttük.

A Rongybaba sorozat eddig kifejezetten jól állt a tetszési indexemen. A popcorn véres thriller kifejezést is e szerzőtől kölcsönzöm, aki egyik előszavában írt arról abszolút értelmesen, hogy olyan véres esetekről ír, amelyek még szórakoztatóak. Nem nyomasztóak és valósak, hanem popcorn véresek. Amiért ezt felemlegetem, hogy most is ezt vártam tőle. Okos és merész sorozatgyilkost, popcorn véres esetet.

Ehhez képest egy hagyományos krimit kaptam, amiről olyan filmek ugrottak be, mint a Beavatás vagy a Gengszterzsaruk. Az egész sokkal nyomasztóbb, reálisabb és ezzel együtt szürkébb is. Még csak egy kiemelkedő sorozatgyilkos sincs benne, hanem egy régmúltban, visszaélésekkel és korrupcióval kapcsolatos ügyet kapunk. Olyat, amit akár el is hihetnénk, amiben nincs meg az a popcorn zamat.

Cole ezt is korrekten megírta, jó volt. A csalódásom a fentiek miatt lehetett – egész egyszerűen nem ezt vártam ebben a sorozatban.

Magánéleti szinten viszont megkaptuk pótlólag a hiányzó szórakoztató faktort. Wolf és Emily között elég komoly kérdések feszülnek, sok minden vár kimondásra és megélésre. Bennem most tudatosult, hogy ez a trilógia az ő kettejük közös története is. Nem akarom előre elmesélni, de eddig nem is vettem észre, milyen szerelmi történet van kettejük között. Itt kaptam nem egy plusz infót, és gondolkodom is, érdemes lenne újraolvasni ezeknek az ismeretében. Lehet, más élmény lenne.

(Romantikus regény így sem lenne, de azt nem is bánom.)

Cole jó abban is, hogy úgy összefűzze a regényeit, ezt is, hogy attól még az adott történet önmagában is értelmes maradjon. Pontosan lehet érteni annak is, akinek a Rongybaba vagy a Bábu nem hív elő emlékeket az agyából. Ez az ügy megáll a lábán, és azt gyorstalpalóban megkapjuk, hogy az egyes karakterek között milyen kapcsolat van. Viszont, szívesen tesz bele utalásokat, gyakran poénokat is, amelyek akkor ütnek, ha ez valóban a 3. rész, amit elolvasunk tőle és ebből a sorozatból.

Díjaztam azt is, hogy érzem a fejlődést egyes karakterek esetében. Wolf keményen dolgozott azon, hogy visszajöhessen. A képességei, a makacssága a régi, de most sokkal jobb csapatjátékos. Annak ellenére, hogy most már nem hivatásos rendőr, külső tanácsadóként tud dolgozni Finlay ügyén, inkább marad a szabályok mentén, mint korábban.

Ha tanulságot nem is fogok levonni belőle, azért a témájának sajnos még mindig van aktualitása. A rendőri szakma nincs túlfizetve, és megbecsülés szempontjából is hátul kullog. Ez persze nem magyarázat a korrupcióra, de segít megérteni, jó emberek is miért léphetnek a rossz útra. Itt erre van egy jó példa.

Zárásul: nem biztos, hogy végleg elköszönünk a szereplőktől. Ez a trilógia lezárult, de Cole nyitva hagyta a lehetőséget, hogy még ír róluk vagy a mellékszereplőkről.

Cole: Végjáték - Mint krimi: 80% érzelmileg fejlődő hős, több szálon vezetett történet, klasszikus rendőr téma.

Szubjektíven: 65% Wolf szimpatikus hős, de a sztoritól többet vártam. Ez csak szimpla ügy.

Cím: Édes magnóliák

Szerző: Sherryl Woods – ijesztő, miket írt eddig. Romantikus füzeteket, jó sok meg is jelent tőle magyarul is.

Műfaj: csajos, dramedy

Cselekmény: Maddie élete felfordul, amikor a férje elhagyja egy jóval fiatalabb nőért. Az asszonynak újra munkába kell állnia – egy fogadót kezd el vezetni – és megbirkóznia fia gondjaival is. A helyzetet nehezíti, hogy elkezd beleesni fia baseball edzőjébe.

Várható megjelenés: jelenleg őszi, novemberi megjelenés van meghirdetve

Miért várós?

• Mert mindent inkább olvasnék előbb, mint megnézném – ebből pedig van Netflix sorozat.
• Kisvárosi, napfényes sztori jöhetne több is. Szívek szállodája óta hiánycikk.
• A sorozat elég megosztó lett, vajon milyen az eredeti?
• Bírnám, ha magasabb színvonala lenne, mint egy nyálregény füzetnek.