Vidéki, csoportos, bosszúállós, változós.

Anglia, egy vidéki földbirtok. A föld a gazdáé, de a földjén emberek tucatjai élnek, akik gazdálkodnak neki, és ezért cserébe ellátják őket. Minden évben nagy ünnep az aratásé, amelyet záró ünnepséggel is felköszöntenek és királynőt választanak. A jövevényeket nem szeretik, féltik a munkájukat. De most egy új család érkezik, egy nő és két férfi. Az asszony akaratlanul is felkelti a figyelmet a más szépségével, a drága kendőjével. Mivel éhesek, elkapnak egy csirkét, megsütik, megeszik. A férfiakat ezért kalodába zárják, az asszonyt brutálisan megnyírják, aki el is szökik. Boszorkányüldözésbe kezdenek a helyiek. Ezzel foglalkoznak a fenyegető jövő helyett: a birtok örököse, az új, fiatal gazda birkákat akar tartani, és megszüntetni a vetést, vele együtt az ő megélhetésüket.

Ez egy olyan könyv, aminek még a tartalmát is nehéz összefoglalni, mert ugyan van cselekménye és szereplői, de sokkal fontosabb mindaz, ami ezek mögött van. Ez egy olyan könyv, amit megél az ember és pörgeti magában, átformálja magának, nem csak szórakoztatónak érezve elolvassa, aztán lép tovább. Ez mélyebb.

Amit több eszköz bevezetésével ér el a szerző. Ennek egyike a nyelv. Az utolsó aratás lírai szöveg próza létére. Ritmikája van, ami elringat a történetbe. Kedvem lenne egy dalhoz is hasonlítani, vagy versenyműhöz, aminek minden tétele más hangulatot hordoz. Benne van a föld szeretete, egy mély hűség csendes szonátája. Benne van egy tempós, de feszes örömünnep, az elvégzett munka boldogsága. De van benne egy szinte hamis félhang is, egy folyamatosan feszültséggel teli vibrátó, egy felszín alatti fenyegetés, ami aztán ki is tör majd. Nem a cselekményekkel ad hangulatot a szerző, sikerül kifejezni magával a szöveggel is.

A cselekmény is mélyebb tartalommal bír. Már szinte mitikus, pedig teljesen hiteles, elképzelhető és egyszerű esetet rögzít. Az utolsó aratást, mert jövőre jönnek a birkák. Egyszerre van benne ünneplés, fájdalom, veszteség és az a düh, ami kitör, és az ártatlanok szenvednek majd tőle. Nem véletlen a boszorkányos motívum sem, nekem beidézte a helyzet Salem világát is, ahogy az emberi tudatalatti olyan dolgokat hitet el, amiket a racionális elme könnyeden félresöpörhetne.

A karakterek kevés vonással rendelkeznek, inkább őstípusok, mint emberek. Az újító gazda, az új embertípus, akinek már nem a közösség és a munka az érték, hanem a haszon. A pénz mindenek felett. Az öreg és hű szolga, aki nem beszél sokat, de aki felfogja, hogy most egy eddigi világ hal meg. Egy világ, amit vissza fognak sírni, mert a szolgáknak rosszabb lesz. Pedig ők nem tettek semmit, mintha büntetésben lennének ok nélkül. Crace remekül le is vezeti, ahogy ez a férfi, aki tisztességgel végigdolgozta az életét, aki jó volt, eljut arra a szintre, hogy vesszen minden, pusztítson meg mindent a tűz. Az asszony, aki a kísértés, önakaratán kívül.

Visszatérő motívum a hazugság, a bosszú és a tűz. Crace egy változó világot mutat, és az új születésének feltétele a régi halála. A rendből káosz lesz az újabb rend előtt. Jobb lesz? Nem tudni, biztosan nem mindenkinek. A folyamat pedig fájdalmas.

Kicsit Steinbeck hatását kerestem benne, de ez egy másfajta történet. Nekem tetszett.

Az utolsó aratás - Mint szépirodalom: 80% lírai, tartalmas, gondolkoztató. Egy letűnt korról, az örök emberről.

Szubjektíven: 75% látszólag egyszerű, de sokkal többet találtam benne. Agymozgató volt!