Kamaszos, fájdalmas, családos.

Gabi most volt 15 és olyan fájdalmat cipel magával, ami lassan élete minden területét megkeseríti. Nagyon szerette a nagyapját, aki meghalt – és van egy titok a halálával kapcsolatban, ami megmérgezi a lányt. Folyton veszekszik az anyjával. Titkolózik a legjobb barátnője, Amira előtt. Figyelmen kívül hagyja, hogy a fiú, aki tetszik neki, viszonozná az érdeklődését. Menekülni akar, de hogyan? Az első sebet véletlenül szerzi, de megnyugtatja. Ettől kezdve Gabi egyre messzebb megy. A karmolásokat vágások követik, és egyre több rejtegetett sebhely. Ő maga is érzi, hogy nem jó úton jár. Próbál neten segítséget találni. A barátai is látják a bajt, kérhetne tőlük is segítséget, csak el kellene kezdenie beszélni.

Magyarul ez a harmadik Ainsworth történet. Talán eddig ebbe láttam a legtöbb fantáziát is, ha még mindig nem olyan ifjúsági regény, amelyet a legszívesebben olvasok. Ahhoz túl sok benne a direkt drámapedagógia.

Pontosabban, végig azt éreztem a történetben, hogy ez csak egy szituációs játék. Nem valós, csak egy helyzetgyakorlat arra, hogy a kapcsán megbeszéljük a magunk sötét démonait. Nem a cselekmény, a szereplők vagy a történet a lényeg, hanem a téma. Az önsebzés. Mintha a könyv csak azért lenne, hogy utána egy olvasókörön kibeszéljük magunkat, meg tudjuk szólítani azt, aki magáról nem, de Gabi helyzetébe képzelve magát meg tud nyílni.

Abban egyetértek, hogy kellenek ilyen könyvek, van értelmük. De ez akkor lenne az igazi, ha irodalmi élmény is lenne mellette, egy elgondolkoztató és szórakoztató sztori, ami megindítja a párbeszédet is. (A Massza pl. ilyen volt.)

Arra azért Ainsworth is odafigyel, hogy kamaszos szálakat meghagyjon. A szülőkkel való konfliktus kifejezetten ilyen – az anyjával való bonyolult kapcsolat jól sikerült. A közös vásárlás jelenete, vagy a reggeli dühkitörés kifejezetten hiteles lett. Ugyanezt a szerelmi szálra nem tudom elmondani, de szerencsére az nem is kap nagy hangsúlyt. Mellékszál, nagyon is. (Az már csak a személyes bajom, hogy nem hiszem el, hogy 17 éves srácok 15 éves lányokkal akarnak járni.) De a helyzetek többsége átérezhető, elsősorban a család kapcsán.

Még akkor is, ha a dráma túl van tolva. A bűntudat, ami miatt a lány így kifordul magából, túlzottnak érzem. Természetesen nem leszek poén gyilkos, de tipikusan olyasmit talált ki az írónő, amibe bele lehet magyarázni, hogy ilyen traumát okoz, de igazából mégse a súlyos kategória. Ahhoz sokkal durvábbnak kellene lennie, ez kicsit se az.

A szereplők különben kedvesek, helyesek. Itt nincsenek rosszfiúk vagy ellenségek. Mindenki segíteni akar, csak a kommunikáció megakad. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy egy-egy figura megszerethető.

De ezen a gondolaton haladva is arra lyukadok ki, hogy túl erős a regényben a nevelő szándék. A karakterek olyanok, hogy mindenki lehetne a mentsvár, akinek a lány megnyílik. Komplex jelenetek vannak arra kihegyezve, hogy beszélhetne a vágás helyett. Végig tolja az írónő, hogy azt kellene. Az lenne a megoldás. Kimondani mi a baj, és hagyni, hogy az idő begyógyítsa a sebeket. Csak ahhoz meg kell szólalni!

Megbeszélésre remek, vannak értékei, de a témában vannak jobbak is.

Sebek - Mint ifjúsági: 70% problémafelvetésre készült, átérezhető a cselekménye és a karakterei.

Szubjektíven: 55% túl erőszakosnak éreztem a beszéltetni akarást, ha a szándék jó is. Nevel.