Fülszöveg: 

Hogyan oldhatja meg az ember a problémáit? Tehet úgy, mint Jean-Jacques, aki ki sem mozdul a szobájából, és hogy ne kelljen gondolkodnia, szörnyekre lövöldöz a számítógépen. Vagy mint Gabin, aki fülhallgatóval a fülén az éjszakáit a The Walking Dead zombijainak társaságában tölti. Elmehet – ahogy Fréderique – egy jósnőhöz, tőle várva útmutatást, esetleg csapot-papot otthagyva elmenekülhet a nehézségek elől, mint Jérôme.

De tehet úgy is, mint Ella, Margaux, Solo és még sokan mások, és felkeresheti Sauveur Saint-Yves klinikai szakpszichológust, hogy a segítségével nézzen szembe az élettel.
És Sauveur minden erejével és tudásával igyekszik is segíteni, pedig neki sem könnyű, ő is küzd a saját gondjaival, múltjával, időhiányával. Igyekszik segíteni, még akkor is, ha néha kétségbe vonja a mestersége értelmét, hasznát, vagy úgy érzi, a világ súlya szinte agyonnyomja. De folytatja, mert az a filozófiája, hogy egy terapeutának ki kell tartania, és bíznia kell. Bízni a pácienseiben, az életben és az ajtókban, amelyek időről időre kinyílnak.

Egy biztos: bármi történjék is, a Murlins utca 12. ajtaja mindenki előtt nyitva áll.

Szerintem: 

Sauveur ebben a részben megfogalmazta, mi az, amivel már pár kötete küzdök és ebben a részben is felmerült bennem. Csak ennyire velősen

nem sikerült megfogalmaznom. Sokakat rég kezel, pl. Margaux és a húga egy éve járnak már hozzá. De segített nekik valamit? Nem mindig érzem úgy, hogy igen.
A másik, a hitvallása: ott lenni nekik és reménykedni. Néha annyira szeretném, ha tudna valamit tenni a szerencsétlen betegeiért, nem csak hallgatna és reménykedne, hogy jobban lesznek…

Időnként sikerül neki, szerencsére. Így még kitartok és ha lesz magyarul 5. rész, elolvasom azt is. Egyelőre azonban a 4. évad.

Murail tovább bővíti a kört ebben a regényben. Avagy, újabb betegeket ismerhetünk meg. Érkezik többek között Jean-Jacques, aki lassan már ki sem lép a szobájából. Az anyja akkor már komolyan kétségbe esett, amikor a fia egy bilit is kért, hogy még wc-re se kelljen kijárnia. Ez különben pont az egyik olyan eset, ahol érzem, hogy a lélekdoki tényleg tud segíteni és nem csak hallgat. Remek húzás volt az a filozófiai est, ahova sikeresen elküldi, ahol megvillan valami, amin gondolkodhat, ami felé tarthat a fiatalember. De nekik különben is vannak jó beszélgetéseik.

A részben talán az övék a számomra is legtöbbet mondó rész. Amikor konkrétan beszélnek is arról, hogy mi van a szobába zárkózás mögött. Hogy miképpen függ ez össze halállal és az élet elkerülésével/nem élésével. Meg sem próbálom visszaadni, az egy remekül megírt rész, a könyvön túl a mindennapokra is nagyon át tudom húzni.

Megvannak a visszatérő páciensei is. A kedvencem továbbra is Samuel, aki hivatalosan már nem a betege, de szerencsére még visszatérő szereplő. Nagyon érdekel mi lesz azzal a fiúval és a nem kicsit problémás szüleivel. Az anyja megint nagyot húzott és brutális, mit össze nem beszél a gyereknek és majdnem lenullázza újra. Most simán kitalál egy motorost, aki a fiú 'igazi apja', nem a zongorista, akivel végre egy normálisabb ember lépne a fiú életébe. Azt a nőt kellene kezelésre küldeni, olyan komolyan árt és ártana továbbra is a gyerekének. Neki különben tudott segíteni megint a doki, szerencsére.

Talán azért, hogy kezelhetőbb legyen, elkezdett Murail szálakat is összevonni. Vagyis, egyes betegek kapcsolatba kerülnek egymással, és ugyanazt a problémát lehet velük körbejárni. Az még szinte aranyos is, ahogy Margaux és Samuel útjai összefutnak. Nekik is tudok drukkolni.

Sokakat végig tudnék elemezni, mert Murail nagy tehetséggel egyre több szereplőt mozgat érdemben és ahhoz képest minimális lapszámon. Még 300 oldal sincs, írtam már egy csomót és a szereplők több mint feléről szó sem esett még. Építkeznek, kihívásokat küzdenek le, szenvednek és próbálnak jobban élni.

Sok a párbeszéd és a főszereplő sokat gondolkodik magában is. Most vannak nagy megállapításai, az egyik legnagyobb az, amikor magában össze tudja foglalni, ki mitől fél, mi miatt bünteti magát és hogyan. És most ezt képes a saját életére is belátni és végre elindulni egy irányba, ami egyre inkább egy nagyon patchwork család, de nekik ez működik.

Szeretem a szereplőit, sokakkal együtt tudok érezni és még mindig megvan az érzetem, hogy minden baj és szenvedés ellenére ez egy erősítő olvasmány. Mert azért ott van benne a remény, a boldog és teljes pillanatok, amik a nehézségeken is átvisznek.

Van benne tere az egyéni nyelvhasználatnak – pl. Jovo. De ez nem jelenti azt, hogy egy színvonal alá esne. Ez nem akaszt meg, gondosan szerkesztett és igényes. Helyenként meg kifejezetten költői és meg tud találni egy-egy gondolattal, sorral. Kevesebb vers beidézést mondjuk nem bánnék, ebben a kötetben az kissé sok volt.

Az ítélet: időnként küzdünk egymással, de attól még szeretem ezt a sorozatot. A szereplőit is, és érdekel mi lesz még velük. Ahol tartanak, még bőven lehet évadokat írni róluk…

Idézet: 

– Nem könnyű, ugye, az izécsalád? – kérdezte gondterhelt arccal.
– De ők tehetnek róla! – nyöszörögte Alice, képtelen volt konkrétabban fogalmazni.
Sauveur bólintva helyeselt.
– Igen, a fiúk. Tudod, a fiúk kicsit egyszerű lények. Nem kell tőlük többet várni, mint amennyit adni képesek. Nem sejtik, hogy a szíved olyan, mint a hullámvasút, hol fent van, hol lent, hogy valamit gondolsz, de az ellenkezőjét mondod, ezért van az, hogy senki nem ért meg.
– Ez a kamaszkor? – kérdezte Alice azzal a reménnyel hogy a serdülőkorral majd ennek is vége szakad.
– Mm… nem, ez Alice – felelte neki Sauveur. – Egy bonyolult teremtés. Megértőbbnek kéne lenned vele.
Alice elmosolyodott a könnyek és a haja dupla függönye mogott.
– Szóval, amikor ki van borulva, te rámosolyogsz – bíztatta Sauveur. – Meg aztán, ne figyeld magad szüntelen, ne nézd magad túl közelről. A sok szelfitől végül kancsal lesz az ember. Nézz messzebbre, Alice! Az emberi szemnek szüksége van arra, hogy a csillagokat vagy a horizontot nézve pihenjen. Nézz messzire… Jó éjt!