Fülszöveg: 

Kedves Evan Hansen! A mai nap csodálatos lesz, mert… Egy levél, amit soha senkinek nem lett volna szabad elolvasnia… Ez a levél egy, a fiukat gyászoló család közelébe sodorja a végzős Evan Hansent, esélyt adva arra, amire mindig is vágyott: tartozni valahová. Csupán meg kell tartania magának egy hazugságot: hogy a híresen balhés Connor Murphy titkon a legjobb barátja volt.

Evant hirtelen már nem kezelik láthatatlanként. Connor szülei, akik befogadták őt gyönyörű otthonukba a város túlsó végén, a saját fiukként szeretik, és kétségbeesetten próbálnak minél többet megtudni tőle a rejtélyes Connorról. Evan egyre inkább a család életének részévé válik. A fiú tudja, hogy nincs rendjén, amit tesz, de ha közben másoknak segít vele, annyira rossz sem lehet…

Többé már nem függve a bénító szorongástól, az új Evannek célja van. Önbizalommal tele, népszerű srácként minden napja csodálatos. Egészen addig, amíg már fenyegető veszélyt jelent a lelepleződés, és Evan szembekerül a legnagyobb akadállyal: saját magával.

Szerintem: 

Magány, depresszió, öngyilkosság. Sokkal inkább erről szól ez a történet, mint elsőre látszik. Vagy, akár, mint másodjára.

Mert Connor Murphy meghalt – ez egy dolog benne. Látszólag ez a

fő haláleset. A különös fiú, aki nem találta a helyét, aki erőszakosnak tűnt, akivel a családja sem tudott mit kezdeni. Akit meg kell gyászolni, de hogyan?
Egy nála talált levél miatt azt hiszik, a hasonlóan láthatatlan és különc Evan Hansen a barátja volt. Evan pedig próbálná tisztázni a helyzetet, hogy Connornál a saját magának írt levele volt a terápiájára, de nem képes elmondani. Helyette bekerül a hazugságok körébe, mintha tényleg ő lett volna Connor bizalmasa. Evan hirtelen népszerű lesz, célt kap és jótékonykodhat, esélye lesz a lánynál, aki rég tetszik neki, de eddig szóba sem mert állni vele. Zoe éppen Connor húga volt.

Első ránézésre ez annak a története, ahogy a hazugság egyre nagyobbra nő és egy ponton Evan már nem tudja folytatni. Az igazság elmondása, a hazugságok bevallása és a következményekkel való együttélés a záró akkord. Egy tini történet, hazugságokkal és egy halvány szerelmi szállal.

Csak éppen mégsem így érzem igaznak. Az én olvasatomban Evan ugyanannyira szenvedő fél, mint Connor volt. Ő is ott van azon a mezsgyén, ahonnan már könnyebbnek tűnik véget vetni mindennek, mint szenvedni tovább, láthatóan cél nélkül. Neki sincs senkije, az apja elhagyta és az anyjával nem találja a hangot. A terápia semmit nem ér. Egy lebegő, üres térben rekedt, ahol csak ábrándozik arról, milyen lenne valamiféle kapcsolatot kialakítani másokkal. Az egyetlen, akit barátjának nevezhet, olyanokat mond neki, hogy 'említsd meg anyádnak, hogy beszélgetünk és barátok vagyunk, akkor ezt-azt megengednek a szüleim' és hasonlók. Iszonyat depresszív a világképe, foglalkoztatja a halál és a kötet legnagyobb halál monológja, vagy arról szöveg, hogy mindegy minden, mert mindenképpen a halál a vége – az övé.
Connor halálán túl sokkal inkább szólt nekem ez a könyv arról, hogy mi kell ahhoz, hogy Evan Hansen életben maradjon, és ő ne legyen öngyilkos.

A kötet számomra legfontosabb üzenete, hogy nem vagy egyedül. Ahogy egy ponton, ha hazugságból indult is, de Evan meg tudja szólítani a tömeget, és megértik, hogy mennyien magányosak. Hogy mennyire nem tudják megfogalmazni, segítséget kérni, csak szenvednek. Pedig nem kellene így lennie. Ki lehet mondani, segítséget lehet kérni, és észre lehet venni, hogy mások is küzdenek ezzel.
Éreztem benne az elmagányosodó társadalom tünetét, és talán még kicsit azt is, hogy nem kellene így lennie.

Ennek alátámasztásának érzem, hogy a kötetbe bekerült Connor szelleme, aki nem lépett azonnal tovább, hanem a lelke figyeli, mi történik. Aki átértékelheti, mi és hogyan történt vele. Aki a végén ott lesz Evan mellett, és annak a legsötétebb percében mellette lesz. Ott lesz neki, nem hagyja egyedül és ezzel meg is menti. Mert ez a gyógyszer – nem vagy egyedül.

Érdekes különben az is, hogy egy musicalt miképpen ültetnek át regénybe. Szövegtani szempontból. Azért ez a történet nem úgy musical, mint Az operaház fantomja, amiben minden interakció dal is. Inkább Mamma Mia!, ahol a szöveges részek mellett vannak a dalbetétek. (A film, amennyire levettem a musical leforgatott verziója, nincs nagy eltérés a kettő között.) Meg lehetett volna úgy is oldani, hogy teljesen szöveges lesz, se dalok és rímek. Mégis, úgy döntöttek, hogy beemelnek a dalokból is részeket. Ami leginkább feltűnt, Zoe és a szülei dala, amikor a Connorral kapcsolatos gyásszal küzdenek. A nem rekviem. De Evan beszéde, amit majd felkapnak, az is rokon a dallal. Én feleslegesnek éreztem a forma megtartását, különösebben nem adott a történethez.

Nem olyan történet, amiben van jó vagy rossz. Sok-sok szenvedő ember van, akik valamiféle feloldást, továbblépést keresnek. Lélektani oldalról van megfogva, és mindenkiben az a lehangsúlyosabb, hogy miképpen szenved és mit kezd ezzel.
Nem tudnám azt mondani, hogy lett volna kedvencem, vagy olyan, akit egy kicsit jobban szerethettem volna a többieknél. Talán azért is, mert én inkább olvastam a magány korrajzának, mint egyéni drámák sorának.

Nem is tudom. Már a musical kapcsán se értettem, miért lett ez akkora siker. Ugyanezt érzem a regény kapcsán is. Az a valami, ami a borító szerint majd könnyekig meghat, nekem kimaradt. Inkább csak elszomorít, hogy billiónyi ember van és mégiscsak egyedül vagyunk a tömegben.

Idézet: 

Ez az élet rendje. Megszületsz, egyre csak öregebb és betegebb leszel, és mindegy, mennyi és milyen erőfeszítést teszel, a vége ugyanaz. Halál. Minden egyes alkalommal. Megismétlem: rosszabb, rosszabb, rosszabb, majd halál.