Kalandos, felemelkedős, vallásos, küzdős.

Egyiptomot veszély fenyegeti: a fáraó halott, és kérdéses, ki léphetne a helyébe. A fia, Dzsószer jó utód lehetne, de nincs minden tanácsadó meggyőződve erről, a férfi új gondolatai miatt. Míg a herceg a próbákat állja ki sorra, egy parasztivadék, Imhotep egyre feljebb emelkedik a tehetsége révén. Kőfaragónak, ácsnak, írnoknak és orvosnak is kitanul, míg egyre komolyabb feladatokat bíznak rá. A királyi udvar embere lesz, ahol a papnő Neferet személyében az igaz szerelmet is megtalálja. Egy lélekfaló, a Vörös Árny Egyiptom bukásán dolgozik, sorra rontja meg az embereket, csak Imhotep és Dzsószer áll az útjában. Így miközben az első piramis megszületik, a két hősnek a sötét erőkkel is fel kell vennie a harcot.

Ha valaki az ókorról keres történelmi regényt, és elsősorban Egyiptom érdekli, biztosan nem tudja kikerülni Christian Jacq munkásságát. Megénekelte a kiemelkedő fáraókat, és odafigyelt arra, hogy regényei kalandosak, de tartalmasak is legyenek, Egyiptom nagyságát társadalmában, hitében, művészetében is megjelenítse.

A legfrissebb magyarul megjelent kötet az eredetileg 2010-es Imhotep. Ami remek lehetőséget nyújt arra, hogy az ókor egyik kiemelkedő alakjában többet kezdjünk el látni, mint a múmiát. (Bár, ha belegondolok, annak a figurának is az igazi Imhotep volt az alapja. A papság vezére, a sok tekintetben kiemelkedő Imhotep. Csak az eredeti nem a fáraó ágyasára vetett szemet, és vált árulóvá.)

Jacq a regényt nagyon ütősen kezdi, egy kis varázzsal is játszó kalandregénybe érezhetjük magunkat. A hercegnek lehetetlennek tűnő próbákat kell kiállnia, miközben egy sötét árny el akarja veszejteni. Közben a tehetség felemelkedik, és ketten szövetségre lépnek. Mindkét férfi tettei, fejlődése kalandosan van megírva. Jacq a legjobb mesélő stílusát mutatja a kötet első felében, és sodor végig a köteten. Talán kicsit szenvtelen a hangja, a nagy érzelmeket is szinte sután tálalja (Imhotep nagy szerelmét, pl.), de olyan kihívásokat és feladatokat állít a szereplők elé, hogy a cselekmény el fog tudni sodorni.

Jól kibontja a szereplőit, és vannak kifejezetten összetett jellemek is a kötetben. Imhotep és Dzsószer egyértelműen a jó bajnokai, ahogy a Vörös Árny a megtestesült gonosz. De a közéjük tett alakok nagyon emberiek, és Jacq ügyesen árnyalja őket. Kifejezetten jól sikerült Redzsit hercegnő alakja, akit a végéig nem tudtam eldönteni, hogy kedveljek vagy utáljak.

A regény második fele pedig Egyiptom varázsába, a hitbe visz bele mélyebben. Már nagyobb kihívás olvasni, a kalandok helyét átveszi a misztika és a vallás. Jacq ír annyira jól, hogy ez sem fájdalmas vagy unalmas, de tény, hogy nagyobb olvasói kihívás.

Viszont célja van: így valóban valamit megértet az ókori Egyiptomról, és hiteles képet fest arról, hogyan gondolkodhattak akkor ezek az emberek. Életre kelti a keleti varázst.

Ugyanilyen alapos a piramis építése kapcsán is, ami alapján elképzelhetjük, milyen kihívás volt az első ilyen épületet megalkotni. Még ábrákat is kapunk, Jacq nagyon alapos.

Számomra a kalandregényes rész volt a kedvesebb, de kell mind a kettő, hogy erős történelmi regény legyen a végeredmény. Mert nem csak szórakoztat, de tanít is. Megmutatja a civilizációt, amely ránk hagyományozta a piramisokat.

Imhotep - Mint történelmi: 85% az eleje kalandregényes, a vége szakrális, így ad teljes képet az ókorról.

Szubjektíven: 75% a kalandos részek jobban tetszettek, Jacq jó mesélő, a vallás szárazabb.