Életképes, politikai, bulváros, emlékezős, jövő keresős.

Brüsszel mindennapjai. A városban egyszer-egyszer feltűnik egy malac, amit felkap a média. Próbálják nyomon érni, még szavazást is tartanak, mi legyen a neve. Közben a ciprusi görög származású Fenia a munkája és a szerelem miatt töpreng. Kultúrával foglalkozik, aminek semmi jövője nincs. Nem jelentős tárca. A szerelemben rég nem hisz, most mégis az lenne? A rendőrség egy gyilkos nyomában jár, aki rég elrepült már másfelé. Terrorista vagy bérgyilkos – egyik küldetés követi a másikat. A holocaust túlélő Vriend egy utolsó beszédre készül, egy utolsó esély arra, hogy tanítson valamit a világnak. Martin egy programot készít elő, gyűjti az adatokat és résztvevőket, de nehezen öltenek testet a tervek.

Ez a regény nyerte a német könyvdíjat 2017-ben. Érdekes, mennyire felvállalják a németek a múltat, és mennyire nem engedik feledni. Ami valahol jó dolog, akkor lehet jövőt építeni, ha a múlt és annak tanulságai velünk élnek. Azért nyeltem egy nagyot, amikor a regényben felmerül a gondolat, hogy kellene az EU-nak egy igazi főváros. Egy olyan helyen, ami történelmi súllyal bír, de egyik nemzetnek sem nagyvárosa. Építsünk új fővárost! Van tippetek, mi rá a javaslat? Auschwitz. Igen, ettől nyeltem egy nagyot. Azért ez meredek, ha az elvből valamit értek is. De nem állna a számra, hogy az EU polgára vagyok, és a fővárosunk Auschwitz. Nekem ez morbid lenne.

De ezen túl, miért is nyerhette meg ez a regény a könyvdíjat? Korrekt kortárs regény, ami nagyon a mai világra reflektál. Kiemel embereket, élethelyzeteket, és lazán összefűzi őket. Vannak azok a filmek, amelyekben látszólag idegenek történetei futnak, de egy-egy kis ponton találkoznak. Ez e történet szerkesztési elve is. Egymás mellett élünk, néha megérintjük egymás életét, néha észre sem vesszük, és mindenki rohan tovább.

Én jobban cselekményközpontú vagyok, így nekem nem kis kihívás volt ezt a mozaikos rendszert magamévá tenni. Igazából ez a regény nem szól semmiről. Nincs egyetlen olyan összefüggő cselekményszála sem, amit ki lehetne emelni. Nem is tudom azt mondani sem, hogy tetszett, ha a maga műfajában nagyon jó is, amit a szerző megalkotott. Nekem ez nem tetszik és pont.

A mondandóján is törtem a fejem. Kerestem benne, hátha valami az európai tudatról? Az Unióról? A világról? De nincsen olyan szentencia, amit ide olyan könnyen kiemelnék. Benyomások vannak, gondolatok. Töredékesek ezek is, mint a cselekmény. Szinte minden fontos karakter kapcsán van egy-egy gondolat, amit lehet emészteni, és valamit kivenni belőle magunknak. De ezek nem egyetemesek és emberiek, kicsit inkább az egyén gyűjtései.

A nyelvezete is prezentálja azt a sokféleséget, ami a történetben megjelenik. A szereplők több nemzetből jöttek, és több nyelvet is használnak. Menasse nyelve irodalmi, ami tele van több nyelv kifejezéseivel. Multikulturális nyelvében is.

Nekem gond az is, hogy nem volt olyan szereplő, akinek drukkoltam volna, akivel együtt érezhettem volna. Hogyan is tehettem volna, amikor nincs olyan cselekmény, aminek a kapcsán célokat, konfliktusokat tudnék kiemelni?

Kortárs regénynek szerintem korrekt, csak éppen ez nagyon nem az én műfajom.

A főváros - Mint kortárs: 75% elgondolkoztató tükör, összetett szerkezet, erős karakterábrázolások.

Szubjektíven: 20% egy-egy gondolata megfog, jó nyelvezet, de nagyon kellene cselekmény!