Fülszöveg:
Amszterdam, 1669 – Rembrandt kora. A városban óriási a felzúdulás, mivel rövid időn belül két derék polgár is bestiális gyilkosságot követett el. Az eseményekkel mindkét alkalommal összefüggésbe került egy festmény is, egy ártalmatlannak látszó családi portré, amely mintha Rembrandt keze nyomát idézné, ha nem valami ragyogó, átható szín uralná az alkotást…
Szerintem:
Nincs is jobb, mint egy művészettel és gyilkossággal együtt foglalkozó krimi. Itt még a környezet is
történelmi, ami adott egy pluszt neki. Ez kivált nekem annyit, ami miatt esetleg kissé bele tudok kötni a regénybe.
A főszereplő, Cornelis fiatal festő, egykor Rembrandt tanítványa volt. Amikor Amszterdamban különös halálesetek történnek, a fiatalember akaratlanul is az események közepén találja magát és úgy kezdi alakítani az életét, hogy rájöhessen, mi folyik körötte. Visszamegy a mesterhez, a rejtélyes képek nyomába ered, amelyek Rembrandt képeire emlékeztetik, csak nagyon nem stimmel a színük. Az a furcsa kék, olyat a mester nem használ. Társa és szerelme Rembrandt leánya lesz, akivel majd új életet is kezdenek együtt, amikor szembesülnek a rettenetes valósággal, amit nem lehet kimondani sem.
A történet izgalmas részét igazából az adja, hogy mi történik és vajon miért. Gyilkos – öngyilkosság, furcsa halálok és csak a kép tűnik közös pontnak. Ki festette, miért van ilyen hatása? Jól el van találva az a félig misztikus hangulat, hogy egy színnek, egy képnek miképpen lehet ilyen hatása.
Az egyik legerőteljesebb jelenet nem véletlenül az, amikor Cornelis is szembesül a képpel, majd le kell küzdenie magában a hatását.
Maga a krimi, a nyomozás folyamata kevésbé izgalmas. Nem professzionális nyomozás, az eseménybe belekeveredő ember mondhatni szerencsés szerencsétlenkedéseit kapjuk. Viszont, neki van meg az olyan háttere és nyitottsága, hogy meg tudja fejteni a rejtélyt. El is varrja a szerző szépen a szálakat és megnyugtatóan le is zár minden életutat. Talán ezért is választotta azt a formát, mintha egy visszaemlékezést olvasnánk, amit a saját korban nem, de az utókorban meg lehet jelentetni. A történelmi regények szeretik az ilyen formát, hitelesít.
Ahogy az is egy ismerős trükk, ha már itt tartunk, hogy nem a történelmi személy a központi főszereplő. Hanem egy olyan, fiktív személy, aki köze áll hozzá, sokat tud róla és ha nem is lesz történelmi, jelen esetben művészettörténeti szereplő, annak tanúja és egyfajta hiteles szemtanúként beszámol az eseményekről.
Pont olyan arányba tett bele érzelmi vonalat a szerző, ami egy ilyen regényben elfért. Cornelis nem egy lángoló hősszerelmes, inkább Cornelia teszi meg felé a lépéseket, de az szépen benne van, hogy a fiatalember számára hogyan lesz egyre fontosabb a lány. Ők nem édelegnek, kb. az apa szeme elől rejtőzködve tartják fenn a viszonyuk, de közben összeillesztik az életük, és Cornelis már csak arra eszmél fel, hogy a jövője csak akkor kerek, ha a lány is benne van.
Ha azt nézem, mivel tudok kötekedni, azért van benne valami összecsapottság és gyorsaság. Kurta-furcsán megoldódik minden, és Cornelis nagyon sok szerencsét is kap menet közben. A cselekmény akad erőltetettség, csak kifejezem valahogy.
A stílusa sem ad olyan pluszt, amire azt mondanám, ez szépen meg van írva. Értelmes, nem akasztott meg, lineáris. Abszolút olvasható, csak nem jobb az átlagnál.
Az ötletét, a korszakot és a művészet – őrület – nyomozás triászt kifejezetten szerettem, így annak ellenére kellemes olvasmánynak találtam, hogy jobb krimik is a kezembe szoktak akadni.
Idézet:
Az olyan időkben, mint a mostaniak, amikor mindenütt háború és viszály dúl, az emberi léleknek sürgetőbb szüksége volt a felüdülésre, amit egy csodálatos festmény vagy pompás falikép megcsodálása nyújthat, mint valaha.
