Kalandos, más világos, trónért harcolós, varázsos.

A gyerekek és a mágus segítségével a törvényes örökös végre trónra kerülhet: Legrandes herceg szervezi újjá az országot, keresteti az apját, és készül a trónra ülni. Tanácsadói arra kérik, végezzen a gonosz húgával, de a herceg erre képtelen. Amiből meg is lesz a baj: a börtönben Shamala alkut köt egy gonosz lénnyel, elszabadítja a sötétséget, legyőzi a bátyját és királynővé emelkedik, aki egy sötét varázsra készül. Legrandes újra harcolni kényszerül a jobb világért. Közben az emberi világba is látogató érkezik, aki a gyerekeket és Karhan mágust is visszavinné – akiről kiderül, hogy Berria és Baru apja, akinek szerelme és születendő gyermeke van odaát. Egy különös, menekülő kínai kislánnyal belevágnak az újabb kalandba, egy újabb mágikus harcba.

Már emlegettem, hogy mennyire kockázatos egy sorozat kiadása, ami nem olyan sikertörténet, mint Brown Langdon történetei vagy a Harry Potter. Ennek egyik példája lehetne a Five sorozat, aminek a 2. része a Shamala bosszúja. Többszörösen is jó mintapéldának: a Scolar kiadta az első részt, annak zárt a vége – csak egy kis szál van a továbbgördítésre. Jóval később kihozták a második részt is, de annyira nem volt rá kereslet, hogy hiába a nyitott vég és a folytatás, a Five harmadik része már 3 éve nem jött ki. (Ha tippelhetek, már nem is fog.)

Nem is tudom, miért olvastam így is el. Főleg, hogy az első rész nem hagyott bennem szép emlékeket. Kellett megtalálnom akciósan alig pár forintért ezt a részt… mert most bosszant, hogy lezáratlan a történet.

Mert most már ott tartok, hogy a történet felét még szeretni is tudom. A mese rész, a száműzött Legrandes herceggel és a gonosz húgával, varázslatokkal még tetszett is. Olyan, mint egy mese, legfeljebb kicsit több fantasy elemmel. Mivel a gyerekek most a saját világukban vannak a kötet nagy részében, kiélvezhettem a mese részt.

Mert engem a gyerekek, az Ötök idegesítenek. Még most sem értem, mitől olyan különlegesek és miért ők a megmentők. Hősnek mondják őket, de semmit nem csinálnak, amiért ezt a jelzőt adnám nekik. Sztereotípiák szerint kapnak tulajdonságokat: pl. van köztük az okos. Megjegyzem, most ennek semmi jelét nem adták. Csak idegesítő gyerekek.

A cselekmény, a történések szempontjából is érdektelen, ami a gyerekekkel történik. Hétköznapokat, unalmat kaptak a saját világukban, alig vártam, hogy ugorjunk a mesevilágba, ahol sorra jöttek a tündérmesék fordulatai!

Ugyan a világépítés sem tökéletes, túl sok és értelmetlenül használt lény és varázslat van, olyan országokat és népeket vezet be egyik pillanatról a másikra szerző, ami a semmiből jött. De az ismerős mesei fordulatok tetszettek ebben a mesében is annyira, hogy ezt hajlandó voltam elnézni. A mesében a meseszereplők is emészthetőbbek, mint az idegesítő kölykök.

Stílusában is kettős: a fantasy, a mese szerethető. A gyerekes részek reálisabbak akarnak lenni, de ettől szürkébbnek is éreztem őket. De az is simán lehet, hogy annyira utáltam az Ötöket, hogy már mindenbe képes vagyok belekötni.

A vége hiánya fájó – csak annak ajánlható, akit nem zavar, hogy nincs meg a vége!

Shamala bosszúja - Mint fantasy: 55% a mesevilág működik, a szereplők beleillenek, mesélős. A reális idegen.

Szubjektíven: 50% a fele, a mese tetszett. De nagyon lezáratlan, a gyerekek irritáltak.