Nyomozós, templomot kirablós, szektás, klasszikusokat megidéző.

Egy író meghívja magához régi barátját, aki abban reménykedik, egy új könyvet lesz majd alkalma elolvasni. De a szöveg nagyon más, mint amit a sci-fi szerzőtől megszokott. Egy rablás a 100 évvel korábbi Kölnben, a templomban? Nem érti. Aztán megtudja a történetet, hogy egy őse most megtalált, elrejtett iratait dolgozta fel, hiszen maga Sherlock Holmes volt az, aki a kölni eseten dolgozott teljes titokban, és az ő őse volt az, aki megőrizte Watson feljegyzéseit az esetről. Amiben egy banda sátánista szertartáshoz elrabolta a kölni dóm szent ereklyéit, amiben a Holmes – Watson páros egy cirkuszba is beépült, amiben egy jezsuita atya csinos unokahúgával és a dóm iratait tanulmányozó Jones doktorral Holmes felvette a harcot a renddel, akik öltek is volna a sikerért.

Egyszer tényleg érdemes lenni utánanézni, melyik az a karakter, az a történet, ami a legtöbb feldolgozást kapta. Biztos tarolna Shakespeare is, vagy az olyan mesék, mint a Szépség és a Szörnyeteg. De az is nyilvánvalónak tűnik, hogy Sherlock Holmes is listás lenne. Írnak mindenféle Sherlock történetet napjainkban is, és filmeken is rengeteg változata él. (A gnómot bár tudnám feledni, de létezik Sherlock Gnomes is.)

A német Stefan Winges is írt Sherlock Holmes regényt, és minő meglepő módon, ő egy német kalandot talált ki neki. De legalább stílusosan tette…

Igaz, eleinte az agyamra ment az a stílus, amiben Holmes és Watson kommunikáltak egymással. Olyan mű barátságosnak tűnt, hogy azon is gondolkodtam, hogy ez paródia akar-e lenni. De ahogy megszokta a szemem és fülem, már inkább korjellegzetességnek láttam, amikor ennyivel körülményesebben és szívélyesebben beszéltek egymással az emberek.

A cselekmény kellően mozgalmas, ha szárazabban is van elbeszélve – és direkt nem az elmesélve igét használom. Mert bármennyire sajnálom is, ez nem egy élvezettel végigmesélt történet. Érezni benne, a szerző mennyire Holmes rajongó maga is, mennyire szereti a nyomozót és kalandjait, de stílusában megmarad egy realistább, szárazabb világnál, aminek megvan a maga haszna, de nem sodor magával. Hitelesebb, de nem szórakoztatóbb.

A nyomozásban benne van mindaz, amit egy Holmes történetben elvárhatunk. Hajsza, álruhák, éles megfigyelések, olyan következtetések levonása, amire csak Sherlock Holmes lehet képes. Egy-egy ponton azonban elvesztett, a fent említett szárazsága miatt. Tipikusnak, egyszerűnek éreztem, holott nem az, csak úgy van elmondva.

A karakterek között a régi ismerősök a megszokott arcuk mutatják. Az új szereplők az izgalmasabbak, de ők kevesebb vonással bírnak. Sablonosak. Ebben a történetben fontos a cselekmény és a világépítés, a szereplők nem annyira.

Amit viszont kifejezetten élveztem, az utalásai. Nagyon sok van az egyéb Sherlock Holmes karakterekre és történetekre, de akad benne valami egészen más is, ami csak a végén esett le. Komolyan kísértésbe is estem, hogy lelőjem ezt a poént. De beérem egy utalással: dr. Jones amerikai, majd hazatér Amerikába az itt megismert és megszeretett nővel, aki a felesége is lesz, és kettejüknek lesz egy Henry nevű fia, aki apjához hasonlóan a történelem szerelmese.

Nem a legjobb Sherlock adaptáció, de korrekt. És a végén az a plus poén a fiatalúrral…

A negyedik király - Mint krimi: 70% eredeti történet, sok utalással, érezhetően Sherlock Holmes rajongással teli.

Szubjektíven: 75% utalásait élveztem, a krimit kicsit száraznak találtam, stílusát erőltetettnek.