Birodalom elfoglalós, űrkalandos, idegen lény által fenyegetett.

A szövetség teljesen szerződéses alapon megy: ha mindenki teljesíti a feltételeket, rendben. Ha bárki is törvényt szeg, a szövetség embargót hirdet. Ezzel komplex gyarmatokat is halálra ítélve akár. A Rocinante aktuális útja is egy ilyen küldetés – de Holden kapitány képtelen egy személy hibája miatt egy egész világot halálra ítélni. Más megoldást keres, majd Naomi oldalán felmond, a hajó parancsnokságát Bobbie kezébe adva. De az időzítés rosszabb nem is lehetne: egy elveszett gyarmat most tér vissza a közösségbe, és legyőzhetetlen hódítóként. Azon az állomáson kezdve, ahol Naomi és Holden is tartózkodtak. Egyiküknek sem fűlik a foga az ilyen rendszerhez, és pár ellenállóval partizánmozgalmat indítanak. Közben Bobbie és Drummer elnök is a visszacsapás lehetőségét keresik, nem is sejtve, hogy feltűnt a színen egy sokkal veszélyesebb ellenfél is.

Corey sorozata sok sci-fi rajongó kedvence. A könyvek nem véletlenül tartanak a sokadik kötetnél – és hol van még a vége – és a belőle készült sorozat is szép eredményekkel büszkélkedhet. Nekem ez az egyik mumusom, amit nagyon igyekszem megszeretni, és olvasom rendületlenül, de valahogy nem sikerül egymásra hangolódnunk.

Igaz, ez a kötet már jobban tetszett, mint sok korábbi. Talán kicsit megfoghatóbb volt, és ezzel a megszállós szituációval jobban tudtam azonosulni, mint az űrközi cselekkel és hajós trükkökkel. Ez már szinte csak háborús regény, ami ugyanígy működne a jelenünkben is, űrhajók nélkül. (Tényleg az űrrel lehet a bajom, mert ebben lényegesen kevesebb jelenet szólt a hajókról és azokkal mindenféle cselekről, jobban is éreztem magam a cselekményben.)

Érdekes problémákat vet fel. Két világnézet csap össze, ami igazából három. A megszállók egy jobb világot akarnak felépíteni, csak éppen nincs benne senkinek esélye másnak lenni, vagy ellentmondani a hivatalos rendszernek. Aztán van a szövetség, ami látszólag demokratikusabb, szabályosabb rendszer, de ez messze nem jelent igazságot is. Itt sincs az egyénnek nagy mozgástere, mert szabályokkal gúzsba kötik. Végül, Holden elve, aki mindkettőből merít és mégsem. Nála is vannak szabályok, korábban ő volt hajója parancsnoka, és irányítania kellett. De ő mindig arra törekedett, hogy az emberek elfogadják egymást. Lehetnek mások, csak az a lényeg, hogy tudjanak együtt élni és nem bántva egymást. Nála nem fontos a győzelem és a hatalom, míg a másik két rendszernek az alapja az.

Az ember akaratlanul is azon gondolkozik, a mi társadalmunk milyen, és hogyan lehetne más. Melyik felelne meg jobban az igényeinknek.

De a rendszeres mélyebb tartalom mellett ez egy sci-fi kalandregény is, amiben harcolnak, bombákat dobnak le és robbantanak, trükköznek. Messze nem egy Pierce Brown sci-fi akció, de nem is olyan elvont, mint egy Simmons.

A stílusa a műfajban korrekt. Elég mesélős, máskor kellően tudományos. Hiteles. Komplex világot épít a szerző, amihez megint hozzátesz egy kicsit. Már kezdek érezni benne egy nagyobb, epikus csata kezdetét is, de a kibontás még odébb van.

Továbbra sem lett ez a kedvenc sci-fi sorozatom – messze van attól – de lassanként megbarátkozom vele. Ez a rész még tetszett is valamennyire.

Perszepolisz felemelkedése - Mint sci-fi: 80% önállóan is erős történet, de a sorozatba is jól illik. Tartalmas, komplex.

Szubjektíven: 50% nem tudom miért, de nem tud igazán tetszeni most sem. Nem fogott meg.