Fülszöveg: 

A laconiai birodalom válságban van az uralkodó, Winston Duarte eltűnése után. Ráadásul feléledt az ősi ellenség is, amely elpusztította a kapuépítőket, és a világmindenség így újra veszélybe kerül.

Az Adro halott rendszerében Elvi Okoye egy tudományos küldetés élén bármi áron igyekszik kideríteni, kik, vagy mik lehettek a kapuépítők, és mi semmisíthette meg őket, még ha ezzel menthetetlenül be is sározza magát.

A kíméletlen Aliana Tanaka ezredes parancsot kap, hogy bármi áron kerítse elő az eltűnt uralkodót.

A Rocinante fedélzetén pedig James Holden és legénysége minden erejét beveti azért, hogy az idáig vezető események romjaiból új jövőt kovácsoljanak az emberiség számára, miközben nem is sejtik, hogy a megállíthatatlan Tanaka csak egy lépéssel jár mögöttük.

De vajon sikerülhet-e az, ami a történelem során még soha: a túlélés érdekében egyesítheti-e az emberiség az erőit a felfoghatatlanul idegen ellenségekkel szemben?

Szerintem: 

Ezt sem gondoltam volna, de ez a történet megáll a

maga lábán. Végig küzdöttem ezzel a sorozattal, és az sem segített, hogy a tévésorozatot nem nézem, a könyvek meg annyi különbséggel jöttek ki, hogy nehezemre esik felidézni, mi történt eddig. Ok, azért olyan szereplőket, mint Holden és Naomi megjegyeztem, de hogy illenek össze a darabkák?

Itt viszont kaptam egy kerek történetet, amit simán értettem úgy, hogy nincsenek éles emlékeim a korábbi részekről. Annyi igaz, hogy olyasmiket tudok korábbról, hogy került ide és miért dolgozik Elvi Okoye, de minden annyira meg van támogatva ebben a történetben, hogy nem érzem előismerethez kötöttnek. El van mesélve, Tanakának miért kell levadásznia Duartét, hogy a Rocinante hogyan lett a lázadás vezérhajója, stb. Vannak a most történteknek előzményei, de a most történetek is saját jogon egész kalandok.

Ha valamit ki kell belőle emelnem kedvencként, az Tanaka ügyködése és ahogy a Roci legénysége erre reagál. Simán olvastam volna még, milyen trükköket és hogyan igyekszik bevetni az ezredes asszony.
Sajnos, a nagyobb téma, ami a habarcs minden korábbival kapcsolatban, az emberiség megmentése annyira nem fogott meg. Kevésbé kalandos, és a megoldás sem mondhatni, hogy tetszett volna. 9 kötet után többet vártam volna annál, hogy egy ember feláldozza magát, lezárja a kapukat, megment mindenkit, de az emberek elvesztik a csillagközi utazás képességét. Gyorsan lezajlik, egyszerű és annyira tipikus, hogy melyik szereplő marad ott.

A szereplőket most sem szerettem meg jobban. Pedig Corey helyenként még azt is kiemeli, hogy ki mennyit változott, fejlődött a kezdetek óta. Sok jó ember van benne, vagy olyan gátlástalanok, mint Tanaka – de ha 8 rész alatt nem nőttek hozzám, a 9. sem változtatott ezen.
A konfliktusok tiszták, és már oldalt sem lehet váltogatni, ez a végjáték. Legalább szerencsére nem tisztán fekete-fehérek a jellemek, ad a szerző gyengeségeket, emberi vétségeket mindenkinek, vagy éppen egy-egy negatív szereplőnek is lehet egy-egy jó pillanata.

Morális üzenetet nem bányásznék ki belőle. Legfeljebb annyit emelnék ki, hogy összességében reményteli a végszó. A kapuk zárása nem jelenti az emberi civilizáció végét, és a zárásban látjuk, hogy az ember találékony. Rájönnek arra, hogyan jussanak vissza a csillagokhoz.

Ezt a részt könnyebben is olvastam, mint a korábbiakat. Pedig nem gondolom, hogy annyival pörgősebb lenne. De elég változatos is, lényegre törő is, és nincs tele érzelgősséggel. Sci-fi, férfiasabb is, mint egy romantikus történet lenne. Nem véletlenül olyan rövidre zártak a történet romantikus kapcsolatai is.

Nem tudom, lesz-e erőm egyszer egészben végigolvasni mind, mert azért sejtem, hogy ha minden cselekményszál szépen sorban jönne, lennének olyan összefüggések, amelyekről így lemaradtam. Pár helyen emlékszem, hogy jutottunk ide, de bőven van olyasmi, amit fel lehetne újra fedeznem. Ami most biztos, hogy a vége tetszett, és kellemes hangulatban köszönhettem el a sorozattól.

Idézet: 

Ha a mennyországba kerülök, kerüljek oda azért, mert gyerekeket és kutyákat kényeztettem