Gyászolós, továbblépős, rejtélyes.

Aimee kislánykora óta James párja volt. Amint a fiúék a városba költöztek, legjobb barátok lettek. Kamaszként szerelemmé mélyült a kapcsolat, ami mindkettejük számára az igazi volt. Most az esküvő van soron, a közös család. De James egy mexikói üzleti úton eltűnik, egy hajóbalesetben odaveszik, és az esküvő napjára így a temetés esik. Aimee majd belepusztul a gyászba, amin nem segít, hogy egy idegen nő azt állítja, James él. Mivel halottlátó, Aimee nem hisz neki. Gyászol, majd próbál továbblépni. Kávézót nyit, és egyre közelebb kerül hozzá a tehetséges fotós Ian, aki a kávézóba is besegít, és több akar lenni, mint barát. Aimee lassan beengedi a szívébe, de ehhez végleg el kell engednie Jamest. A nyom után ered, amit a halottlátó Lacy adott neki, és nagyon másra talál, mint amit remélt.

Nem egyszer fejtegettem már, hogy jobban szeretem a férfias thrillereket és sztorikat, mint a nőiesen érzelgőseket. Esetleg, egy-egy női thriller tudja úgy kombinálni a kettőt, hogy az nekem is tud tetszeni. Előzetesen azt reméltem, Lonsdale könyve is ilyen lesz. Női szempontból közelít, de különben korrekt thriller rejtélyesen eltűnt vőlegénnyel.

De nem, egész máson van a hangsúly. (Miért is nem kapcsolt be a vészjelzőm attól, hogy a Könyvmolyképző az Aranypöttyös sorozatba tette? Ha thriller lenne, más lenne a színe.) Nem James halálának rejtélye, hanem Aimee gyásza és gyógyulása a hangsúlyos.

Ha számosítani akarom, a regény utolsó hatoda volt kicsit thrillerre emlékeztető, amúgy egy női regény. Azért nem szerelmes regény, de nem is igazán dráma. Valahol a kettő között.

Ebből kifolyólag nem is történik benne sok minden. Nekem kevés is volt a cselekmény. Aimee nyit egy kávézót, és ott van vele Ian. Ezzel össze is foglaltam a történet nagyját. Mert arra mennek el a hosszú oldalak és fejezetek, hogy Aimee mit érez. Mennyire fáj James halála, milyen a hiánya és hogyan kezd el gyógyulni. Amikor attól szenved, hogy fontos lesz Ian is, de ezt árulásnak érzi. Abszolút karakterközpontú regény, amiben minden érzelmeken és érzéseken keresztül van megfogva.

Nekem jobban tetszett volna, ha nem csak Aimee szemszöge van meg. Értem, ő a főszereplő, ő a fókusz, de érdekes lett volna az is, a többiek hogyan élik meg a dolgokat. Például Ian, aki beleszeret egy olyan nőbe, aki nem tud szabadulni a halott kedvestől. Vagy Carlos, aki nem árulom el kicsoda, mert ő a csavar a regényben.

Ha tetszene nekem az ilyen regény, ami ennyire érzésekről szól, akkor jónak tartanám. De cselekményszeretőként nekem ez nem volt az igazi. Arról nem is beszélve, mennyire nem voltam kibékülve a történet végével. Nem kell feltétlen mindenkinek happy end, de ahogy az utolsó fejezet után elképzeltem, mi lesz most, mindenkit komolyan tudtam sajnálni. Tulajdonképpen annak az utolsó fejezetnek a történései mindenki életét megtörhetik.

Igazán egyik szereplőt se tudtam közel érezni magamhoz, mert túl jónak érzem őket. Egyetlen karakter van, akinek legalább rossz tulajdonsága van. De belőle a végére már szinte mitikus, gonosz, bosszúálló figura lesz. Amennyire a többiek rendesek meg tisztességesek, ő annyira elromlott. (Az ő szemszöge sincs benne, kár.)

Nem ezt vártam. Nem az én műfajom, akinek az ilyen tetszik, nekik nagyon korrekt lesz.

Minden, amit eltitkoltunk - Mint női: 70% érzelmi oldalról megfogott történet, minimális rejtéllyel, szimpatikus hősökkel.

Szubjektíven: 40% nekem nagyon női és érzelmes, a rejtélyt hiányoltam, a vége nem tetszett.