Szombat, van kedvetek játszani?

A SztoriKocka lényege, hogy dobni kell a kockákkal. A kapott képeket történetbe kell foglalni. A képek: 

A könnyebbség kedvéért ki is írom, miket látunk: agy - értetlen arc - ejtőernyő - dobókocka - börtönajtó ráccsal - lakat - kulcs - nyílvessző - rácsokon kileső szörny - repülőgép - mérleg - fa.

Egy regényekkel, történekkel foglalkozó blogon mi más lenne a feladat, mint írni belőlük egy sztorit! Kreatívkodjatok, hajrá! Egyet én is írok, és ha van kedvetek, hozzászólásban szívesen látom az újabb sztorikat!

Rossz dobás

Hello. Ha ezeket a sorokat olvasod, részvétem. Rossz helyzetben vagy, és nem vagyok biztos benne, hogy tudok neked segíteni. Annyit tehetek, hogy elmesélem a történetem. Hátha nagyobb szerencséd lesz, mint nekem volt.

Hogy ki vagyok? Bocs, sose szerettem magamról mesélni. Főleg nem írásban, és egy vadidegennek. De most megteszem, mert attól tartok, ha nem írok, ha nem mesélek, végleg elvesztem magam. Így se vagyok biztos benne, hogy nem egy diliházban lenne-e a helyem. Visszatérve, rám. A nevem nem fontos. Egy voltam a tucatnyi szerencsétlen flótásból, akiket szerencsejáték függőnek neveznek. Az én játékom a kocka volt. Imádtam az elefántcsont kockák érintését a bőrömön: hűvös, mint egy titokzatos szerető bőre az éjszakában. Ahogy a markomba zártam őket, majd a pohárba ejtettem őket a gurításhoz, az jobb volt, mint a szex. Azért a pillanatért éltem, a kockák perdülése előtti csendes feszültségért. Amikor sistergett az elektromosságtól a levegő, és én voltam benne a villámszóró isten kockákkal a kezemben.

Azon a bizonyos napon nyerésre álltam. Sorozatban, komoly ezresek voltak előttem. Ilyenkor leállni? Lehetetlen! Az istenek halhatatlanok, és aznap én voltam az asztal ura. Így eshetett meg, hogy az se zavart, ki ült le velem szembe. Pedig hallottam már a hírét: nem ismert kegyelmet. Azért hívták Zúzónak, mert az adósai csontját előszeretettel szabta kisebbre egy kalapács segítségével. Már dobtam egy hatost meg egy ötöst, így ott volt az én 11-em a Zúzó 3 dobásból összehozott 13 pontjával szemben. Ha nem egyest dobok, nyerek.

Mosolyogtam, ahogy gurítottam. Nem is néztem az asztalra, minek? Így az tűnt csak fel, hogy a Zúzó pengevékony ajkai Joker vigyorba torzulnak. Lenéztem. Az Isten aláhullt. 1. Ilyen nincs. Ilyen van. 1.

El tudod képzelni. Minden oda, és nem elég. Zúzónak tartoztam. És nem volt kedvem megvárni, amíg egy reggel kalapáccsal kíván nekem szép napot.

Annyi tartalékom volt, hogy bevásároljam magam egy teherszállító gépre. Bármire felültem volna, csak most jussak egészben vissza a jó öreg Angliába. Lehet, hogy csempészett gyíkokkal kellett megosztanom a rakteret, de sokkal inkább ez, mint a Zúzónak elmagyarázni, hogy akkor se tudnék neki fizetni, ha eladnám a fél vesém. (Belőle kinézem, hogy tényleg keresett volna vevőt nem csak az egyik vesémre.) Repülőgépre fel, viszont nem látásra, Szingapúr!

A repülőgépről ki se tudtam nézni, így nem tudtam merre járunk, amikor a gép dobálni kezdett. Egyik percben még alszom a fejem mellett egy kaméleonnal, a másikban már a púpot fogom a homlokomon, míg a ketrecek dőlnek mellettem és rám. Észbe se kaptam, amikor egy ideges kis ázsiai ejtőernyőt nyomott a kezembe, és izgatottan karattyolni kezdett. Csak lestem rá. Mi van? Naná, hogy kifogtam a csempészt, akinek annyi az angol tudása, hogy Cash és Now.

Elég legyen annyi, hogy nem éppen elegánsan ejtőernyőztem le az ismeretlenbe, miután a csempészem felfogta, hogy egy szavát se értem, és rám csatolta az ernyőt, majd szó szerint kidobott. Próbáltam arra gondolni, hogy lehetne rosszabb is. A kezembe nyomhatott volna egy ketrecet is benne valami csúszómászóval, aki sokkot kapott volna a sikolyomtól, majd belefulladt volna a hányásomba.

Az érkezésem se volt szebb. Tudtam, hogy be kell húzni a lábam. Már felkészültem az óceánba való érkezésre, amikor valami végigkarcolta az arcom, és egyszer csak megálltam. A lábam hiába húztam fel, csak lógott a semmibe. Először csak azt fogtam fel, hogy vérzik az arcom. Kiakadtam. Ha valamire vigyáztam, az arcom volt az. Ha egy-egy adósság miatt kaptam is pár öklöst, inkább bevállaltam a gyomrom szétverését, csak az arcomnak ne legyen baja! Most meg valami megvágott! A fejemhez nyúltam, és csak néztem az ujjaim végén a vérem. Ma már tudom, szerencsém volt. Akkor legszívesebben elbőgtem volna magam.

Jó, bevallom. El is bőgtem magam, fennakadva egy fán.

Nem tudom, meddig lógtam ott. Elég ideig ahhoz, hogy lenyugodjak. Kicsit szétnéztem, egy erdő volt köröttem. Megismertem egy vulkáni kúpot is tőlem keletre. Egy sziget, egy erdő, egy vulkán, meg én. Most aztán sajnáltam, hogy nem figyeltem jobban az öcsémre, aki rá volt kattanva Bear Grylls könyveire. Mit tenne most BG? Van egy tippem, hogy nem lógatná a lábát a megmentőre várva.

Pár újabb kék-zöld foltot összeszedve, de csonttörés nélkül a földre érkeztem. Pokolian sajnáltam magam, és egyre zavarosabb ötleteim lettek. Korgott a gyomrom, mindenem fájt, és egyedül voltam. Kereshetnék bogyókat enni, de az én hozzáértésemmel, ugyanolyan jóízűen falnám be a mérgezőt is, mint az ehetőt. A vadászat meg... kösz, nem. Sokkal valószínűbb, hogy engem enne meg a zsákmányom, mint én őt. Engem meg kell menteni, és pont! Csak vannak itt valahol emberek...

Tudod, mondják, vigyázz, mit kívánsz, mert teljesül. Voltak emberek a szigeten rajtam kívül is.

Először a nyílvesszőt láttam meg, ami a lábam előtt csapódott a földbe. Bolond módon még örültem is neki: alig sétálok 5 percet és máris megmentenek! Itt vagyok, emberek, nem bántok senkit, gyertek, mentsetek ki innen!

A következő emlékem, hogy egy ki akarom nyitni a szemem, fel akarok ülni, de annyira fáj a fejem, hogy visszazuhanok. Köhögtem, de valahogy életre keltettem magam. Körülnéztem. Amit azonnal kiszúrtam, de nem értettem, azok a rácsok. Egy kapuban, jó erősen bemélyesztve a sziklafalba. Most komolyan egy barlangba vagyok zárva? Kint süt a nap, ott a szabadság, engem meg bedugtak egy barlangba? Valahogy talpra álltam. és oda botorkáltam. Sziklát tapintottam végig, ez tényleg egy barlang. Kínomba röhögtem.

Egy lakattal volt zárva a rács. Már meg se lepett. Ha egyszer elkezdesz rossz számokat dobni, nincs megállás a mélypontig. A lakat zárva, kulcsom nincs. Lehet ez a nap még jobb?

Megsúgom, lehetett.

Hirtelen egy hangot hallottam. Férfi, mély, parancsoló. És egy szavát se értettem. Levontam a következtetést, ha legközelebb nagy kockázást tervezek, nem megyek Monacónál messzebb.

- Egy szavát se értem! Angol vagyok! - kiabáltam, mint egy eszelős.

Majd újra az a nagy csend. Mi van, ha ő meg angolul nem tud?

- Üdvözlöm, mr. Angol! - akcentussal, de végre érthetően szólt a hang. Visszhangzott, de embert nem láttam. Tuti, van egy hangszóró valahol, de képtelen voltam meglátni. - Rég volt olyan vendégem, akit nem én hoztam el szerény hajlékomba. Remélem, elégedett a szállással!

Arra gondoltam, csodás. Zúzó után egy újabb őrült kezei közé kerültem. Drága, jó Zúzó! Akkor már sejtettem, visszasírom még, amikor a kalapácsod volt a legnagyobb félelmem.

- Igazán lakályos, köszönöm - fröcsögtem. - Mondja, van ehhez a rácshoz kulcs?

- Akad. De ki kell érdemelni, mr. Angol!

- Hogyan?

A barlang mélyéről valami zajt hallottam. Megrezzentem. Oda se akartam nézni, a rácsokhoz húzódtam közelebb. A fény felé, el a sötétségtől. És füleltem, mit akar tőlem a hang.

- Van egy mérlegem. Ott bent megtalálja. Ha a jobb oldala nehezebb lesz a balnál, a jutalma egy kulcs lesz. Csak egy szabály van. Csak olyan súlyt tehet rá, amilyen anyag már rajta van.

Remek. Cseppet se volt rejtélyes és vészjósló.

Maradtam a rács mellett, és nem akaródzott elindulni. Az a sötétség... minden idegszálam tiltakozott a gondolat ellen, hogy magam mögött hagyjam a kinti világ közelségét. És még valami zavart. Egy érzés. A tarkómon felálltak a pihék. Mintha figyelnének. Odabentről, a sötétből.

Nem indultam el. Maradtam a rácsnál, és törtem a fejem. Nem jutottam semmire, de a fáradtság egy idő után eluralkodott rajtam. Elaludtam, mély, álom nélküli öntudatlanságba zuhantam.

Másnap volt már, vagy még aznap, amikor megébredtem, nem tudom. Kint sütött a nap, éreztem a melegét annak ellenére, hogy a barlang mélyéről a hideg kúszott fel a bőrömön. Rám tört a vacogás, ahogy felfogtam, mi is történt velem. Még mindig be voltam zárva. Egyre éhesebb lettem, és vizelnem is kellett volna. De mégis, hova? Próbáltam visszatartani.

Ahogy a sziklákat néztem, a szemem megakadt valami máson. Volt ott valami, nem messze tőlem. Valami, ami nem élettelen kő. Puhább. Vörösebb. Odavonszoltam magam. Egy újjal böktem meg. Ismerős érzés volt, nyers hús. Nedves, nyálkás érzés a bőrömön.  Akkor még otthagytam. Mellette egy tálkába víz. Kicsit mocskos ugyan, de hálásan ittam ki. Másnap már nem bírtam a gyomrom korgását. Darabokra szaggattam a körmeimmel azt a vörös cafatot, majd gondolkodás nélkül nyeltem. Aztán kihánytam az egészet. Arra már az egyik sarokba ideiglenes WC-t is kineveztem, olyan mindegy volt, mennyire gyűlik köröttem a saját mocskom. Szívesen mondanám, hogy kitartottam, és rendet tettem, és becsülettel éheztem, míg ittam a másnap reggelre is feltűnő koszos, hideg vizemet. Elborzasszalak?

Az emberek is csak állatok. Ott tanultam meg, a barlangban, a rács mellett. Ahova már gondolkodás nélkül vizeltem, és ürítettem. Elsőnek furcsa volt papír nélkül - kínomba az amúgy is szakadt, koszos ingem neveztem ki törlésre. A szag fojtogatott elsőre, aztán megszoktam. Bűzlöttem magam is. És voltam annyira éhes is, hogy a hányásom is megettem újra. Majd újra, amikor megint kihánytam. Harmadszorra már bent maradt.

Egy hét után már alig voltam ember. Ettem, ami reggelre a sziklán várt. Gyűlt a szemét köröttem, magam is egyre nagyobb mocsok lettem. És az álmaim... a kockákkal álmodtam. Pörögtek, és mindig vesztettem. Néha megébredtem lázas képekből. Éreztem, hogy az éjszaka sötétjében valaki mellettem van. Nem a hang gazdája, akiről többet nem hallottam. Néha megérintett. Hideg volt a bőre. Érdes. Hallottam, ahogy nyugodtan veszi mellettem a levegőt. Éreztem a szagát is. Állatias, orrfacsaró, alig emberi. Tudtam, hogy tudja, hogy nem alszom. De nem szólt hozzám, én se hozzá. Egy idő után már félni se féltem. Ha bántani akart volna, már megtehette volna. Helyette etetett, és beérte azzal, hogy esténként közbe-közbe a hajam simogatta.

De egy nap nem volt ott a sziklán se a vizem, se a húscafat. Felfogtam, be kell mennem a barlangba. Arra már elég fásult voltam hozzá. Bevonszoltam magam.

Talán 5 percet bandukoltam lefelé, a sziklákra támaszkodva és egyre mélyebb sötétben, amikor észleltem a fényt. Mentem felé. Az utolsó résznél kúszni kellett, egy lyukon préseltem be magam a terembe. Egy hete nem ment volna, de már eleget fogytam, és befértem.

A mérleg volt középen. Embernyi nagyságú, két hatalmas serpenyővel a két oldalán. Nem illett ide, a barlangba vájt terembe, lámpafénybe. A rozsdás, régi eszköz egy középkori várba kellett volna álljon. Közelebb mentem. Belenéztem.

Már tudod, mit láttam benne? Az anyagot, amivel fel kell tölteni, hogy a pokol kapujának kulcsát megnyerd. Élőben nem láttam még korábban, de elég Walking dead részt láttam a régi életemben, hogy a jellegzetes, barázdált formája elárulja. Elsőre nem fogtam fel, csak néztem. Még az ujjam is belenyomtam. Vajon te is így tettél? Meglepően puha, nem igaz? Én annak találtam. Már bele se borzadtam, csak kellett egy kis idő, míg elhittem. Agyak voltak benne. Régebbi és frissebb agyak, melyek egyelőre meg se ingatták a földre szegezett, súlyos másik serpenyőt.

Ő akkor lépett először úgy elém, hogy láttam is. Saját magam groteszk képe. Egy ember, aki már nem is ember. Szakálla, haja, mocskosan és kócosan a mellét verte. Ruhát már nem viselt, csak a saját szőrét. Sűrű volt neki, és fekete. Még inkább attól, hogy a bőre falfehéren villogott. Szinte láttam alatta a kék ereket, a csontokat. Férfi volt egykor, már csak a szeme árulkodott erről. Nézett rám, megszállottan.

Majd lefeküdt, a fejét egy kövön pihentetve. Onnan is nézett rám.

- Kérlek - nyökögte. Reszelős, fáradt hangja volt.

Ma már úgy hiszem, nagyon hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy megszólalt.

Engem kért. Mint egy áldozati bárány az oltáron. A feje a hideg kövön, a teste és lelke a végsőkig elgyötörve. Ott volt mellette az a fejsze is. Várt rám. Neki már elege volt.

Én még élni akartam.

Szinte látom most magam előtt az arcod. Ahogy rosszallóan, hitetlenkedve felhúzod a szemöldököd és még nem akarod elhinni. Ahogy mondtam az elején, ha ezeket a sorokat olvasod, részvétem. Nem hiszem, hogy tudok neked segíteni. Csak elmondom a történetem.

Nem te vagy az első látogatóm. A hang két hetente hoz nekem egy hozzád hasonlót. Én nem etetem meg őket, hagyom, hogy bejöjjenek, és meglátják a mérleget, meg a történetem, amit írogatok. A hang kedves, néha meglep ezzel-azzal. Ezt a füzetet és a tollakat is tőle kaptam.

Még mindig kockákkal álmodom, és újra játszom is. Csak most nem elefánt csontokból van a kockám. Van 13 pontod három dobásból. Én eddig kettőt dobtam, a pontjaim száma 11. Még egyet dobok. Ha 1 lesz, te nyersz. Minden más esetben én, és akkor fogom a baltám, hogy az agyad a serpenyőbe kerüljön. Úgy sejtem, már nem kell sok, hogy végre elnyerjem a szabadság kulcsát.

Készen állsz, dobhatok? Mennyire érzed szerencsésnek magad? Utoljára Zúzó ellen volt rossz dobásom, de talán szerencsésebb vagy nálam.

Minden jót kívánva: a barlang szörnye, aki a rácsai mögül rád veti pillantását.