Gyászolós, baráti társaságos, kamaszos.

Egy közösségben rövid idő alatt három kamasz veszett oda. Sasha súlyos beteg volt. Octavia autóbalesetet szenvedett. Bram pedig nehezen viselte, ahogy a felvállalt nemi identitása miatt neki estek. Öngyilkosság vagy valaki besegített a tehetséges sportolónak? Sose derül már ki. Akiket hátrahagytak, komolyan szenvednek. Tavia legjobb barátnője, Autumn szenved a lány nélkül, és egyre nagyobb a bűntudata, amiért Tavia bátyja, Dante egyre több barátnál. Logan első szerelme Bram volt, akin sose sikerült igazán túllépnie, most már a dalírás sem megy. Shay ikre nélkül félnek érzi magát. Összeköti őket egy zenekar is, de most egymásnak is képtelenek segítenek. Szenvednek, gyászolnak, de lassanként elkezdenek új célokat találni, és rájönnek, hogyan kapaszkodhatnak egymásba.

És én még azt hittem, van esélyem egy jó, kamaszos fájdalmas regényre. Amiben lesz zene is, de fájdalom is, meg finoman szerelmi szálak is. Fájdalmas, gyászolós, de valahova tart. Sokat vártam a zenei szálaktól is.

Ehhez képest mit kaptam?

Hatalmas arányeltolódást. Ebben a sztoriban majdnem minden a fájdalomról és a gyászról szól. Minden kiemelt szereplő megkapja a maga fejezeteit, ami azzal van tele, hogyan szenvednek. Nem mindegyik nyavalygás, de a nagy többség az. Sokáig azt sem értettem, hogyan kapcsolódnak össze egymással, annyira nem értek össze a köreik.

Idővel ezeket a kapcsokat össze tudtam rakni – egy zenekar révén sokan ismerik egymást. De ez egy újabb gondot okozott a logikában: tulajdonképpen van három nagyon fiatalon meghalt kamasz, egy időben. Mégis, mennyi esély van arra, hogy egy kisvárosban három ennyire fiatal ugyanakkor hal meg teljesen más ok miatt? Ok, nem lehetetlen. De nem is valószínű.

Nagyon hiányzott a cselekmény. Úgy éreztem végig, hogy nem történik semmi, csak a szereplők szenvednek. Bőgnek, fáj nekik, régi videókat néznek. Még a gyógyulás szakasza is nagyon eseménymentes, itt szinte nincs is cselekmény.

A karakterek meg nem elég erősek, hogy elvigyék cselekmény nélkül is a könyvet a hátukon. Még aki szimpatikus lehetett volna, az is annyi kesergő, sajnálattal teli részt kap, hogy komolyan elkezdtem mindenkit megutálni.

És nem hiszem el, hogy ezt én mondom, de még egy normális szerelmi szálat is hiányoltam! Most komolyan, mire fel kellett több pár esetében is a balladai homály? Jerome és Shay esetében fájlalom legjobban, mert még ők lehettek volna nekem a legszimpatikusabbak, de olyan hirtelen az egész, hogy nem tudtam ezzel sem mit kezdeni.

Ha kicsit félre tudom tenni, mennyire nem tetszett nekem ez az egész, kettőt tudok kiemelni, ami menti a menthetőt:

• a gyászfolyamatot maximálisan leképezi. Vannak feldolgozási tippek is benne, a gyászcsoport még valamennyire érdekes is volt. Megérteti, hogy ilyenkor a fájdalom teljesen normális, és meg is kell élni, hogy tovább lehessen lépni.
• a szálak a végére, ha nehezen is, de összeértek. Legalább a szerkezet működik.

Ez azonban nem változtat azon, hogy nagyon nem tetszett a kötet. Már szinte utáltam.

Ami utánad maradt - Mint ifjúsági: 40% a gyászfolyamat körbejárása, összeérő szálak, nagyon sok érzelem.

Szubjektíven: 10% egy nyavalygásgyűjtemény. Persze, a gyász fáj, de ennyire átszenvedni…