Fülszöveg: 

Amikor Breen Kelly egy nyári írországi utazással az ismeretlenbe ugrik, hogy megkeresse az apját, nem is sejti, hogy egy másik világba – Talamh-be – vezető kapura bukkan, ahol varázslatot, családot és egy olyan sorsot talál, amely minden álmát felülmúlja…
Breent a családja és a barátai többsége szeretettel fogadja, de van egy, aki korántsem szívélyes. Odran, a nagyapja, a számkivetett isten Talamh elpusztítására készül, és ezért mindenkinek össze kell fognia, hogy legyőzze a sötétség erőit. Lesz veszteség és gyász, árulás és vérontás. De mindezeken keresztül Breen Siobhan Kelly megteszi a következő lépést azon az úton, hogy azzá váljon, akinek született.

Szerintem: 

Az a fajta középső rész, ami csak azért született meg, hogy a nyitány és a zárás között is legyen valami. Ettől kicsit feleslegesnek is érzem, és

nagyon fájlalom, hogy alig haladt a cselekmény.

Tulajdonképpen annyi az egésznek a tartalma, hogy Breen elkötelezi magát az apja szülőföldjének és megkezdi a kiképzését, hogy harcossá válhasson. Fizikai harcot, mágiát tanul, míg egyensúlyozni próbál azzal is, hogy most alkalmas-e az idő arra, hogy szerelmes legyen.
Egyszerűen unalmas, ahogy szenvelegnek és néha van egy álom, ami után merengenek, hogy mi lesz az ellenfelük következő lépése. Az sem segített, hogy az átkeveredett barát kapott egy szerelmi szálat, ami teljesen feleslegesen vette el az oldalszámot.

A vége az egyetlen, ami haladt valamerre. Volt csata, volt árulás, volt veszteség. Meg öröm is, mert eljegyzés is történt, ha még nem is a főszereplőké, de jó barátnőé – testvéré igen. Nem jó az arány – közel 500 oldal és az utolsó 50-100, ami ér valamit? Mert annyira unalmas, ahogy ismétli Breen önbizalomépítését. Ahogy a főszereplő páros nem akar engedni az érzelmeinek, mégiscsak egymás ágyában kötnek ki és egyre komolyabban veszik a köztük levő szálakat, ha ezt egyikük sem meri még megfogalmazni.

A világot, a mágiát alig fejleszti valamit a szerző. A szerelmi szálak, barátságok érdeklik, így meg ilyen téren sincs haladás. Pedig az árulás miatt a hatalmi rendszerben is van mozgás, de számít az? Nem. Az van belőle kihangsúlyozva, hogy a szerető, aki rádöbbent, hogy már soha nem lesz a kiszemelt férfi felesége és mást választanak helyette, mindenkit elárulva, bosszúból a sötét oldalára áll. Hatalmat akar mindenképpen, és a fény nem adja meg, jöhet a sötét. Emlegettem már, hogy ez a sorozat mennyire hajaz a Kiválasztott krónikájára. Nos, a szerelmi szál ezzel másolja azt. Ahogy ott is volt két páros, akik összecsaptak, itt is összeáll a két páros, akik majd háborúznak a világért a 3. részben.

Ha már itt tartunk, azért elég röhejes, leírva, hogyan alakulnak a párok. A kidobott szerető bosszúból összejön a férfit tőle elvevő nő nagyapjával. Ha megszületik a baba, akivel a végére terhes, akkor kvázi Breen mostoha-nagyanyja lesz? A volt szeretőjének meg mi is? Grandmother-in-law? Ha nem lehetek a feleséged, leszek a nagyanyád… Minél jobban belegondolok, annál rosszabb a kép.

A konfliktusok változatlanok. A szereplők is. Még csak azt sem lehet mondani, hogy van, aki most romlik meg - az árulóvá váló Shana. Eddig is sötét volt, az érdekei és önimádata vezette – csak most már nem játssza meg magát. Írom úgy, hogy most már a belső valója szerint cselekszik, a személyisége nem változott. Ilyen volt, már ilyennek is látni.

Túl van írva, időhúzó, önismétlő. Néha valami hangulat megvillan benne, de nem ez a jellemző. Nem volt élvezetes olvasni, bár az is igaz, hogy legalább nem obszcén. Untam, de ki nem akadtam rajta.

Nem vagyok biztos benne, hogy a trilógia egészében van-e annyi cselekmény, hogy egy normális regényre elég legyen. Majd a vége eldönti. Jelenleg az a fix, hogy ez egy felesleges 2. rész, aminek csak a vége ért valamit.

Idézet: 

Nem hiszem, hogy a szerelemnek van időmérője. Gyorsan vagy lassan, vagy bárhol a kettő között, egyszerűen csak megtörténik.