Fülszöveg: 

Juliette rövid hivatali ideje Észak-Amerika főparancsnokaként katasztrófába torkollott. Ráadásul támogatás és útmutatás helyett Warner összetörte a szívét, amikor kiderült, hogy sötét titkokat rejtegetett előle a származásával kapcsolatban.
A drámai eseményekkel zárult szimpózium után Juliette-nek szembe kell néznie családjával, megrázó eredettörténetével és a Regeneráció valódi törekvéseivel, miközben gyermekkorának olyan emlékei is felszínre törnek, melyek örökre megváltoztatják kapcsolatát azokkal, akiket igazán szeret.
Vajon elég erős ahhoz, hogy a legkilátástalanabb helyzetben is felülkerekedjen a körülötte egyre csak sűrűsödő sötétségen?

Szerintem: 

Hullámzó ez a sorozat. Vagy, inkább az a pontos, hogy nem tudom eldönteni, miért tetszik az egyik része nagyon, míg a másikkal nagyon szenvedek.

Kb. az új sorozatrészek, azok után, hogy

Juliette megszerezte a vezetést, ez volt az első rész, amit morgás nélkül élveztem. Pedig Mafi a szokott recept szerint ír. Nincs lényeges különbség, és mégis, ez valahogy jobban megfogott, mint a korábbiak.

Bár, egy okot tudok rá. Azt nem tudta átfogni, hogy Juliette Aaron segítségével hogyan irányítja a körzetet, miképpen alakítja a külpolitikát. Az túl nagy terep az írónőnek, egyszerűen nem hittem el és elvérzett a világépítése. Ebben a részben elveszi a nagyobb fórumot, és megint a szereplőkre, az ő kisebb terükre koncentrálunk.

Vagyis, ebben a részben Juliette és Aaron is fogságban vannak. Mindketten szembesülhetnek azzal, hogy szüleik miképpen játszottak és manipuláltak velük. A kettejük közös története is sokkal nagyobb múltra tekint vissza – kisgyerekkoruk óta barátok, majd kamaszkoruk óta többször is egymásba szerettek, csak éppen Paris hobbi szinten töröltette az emlékeiket. Más típusú a szenvedésük is: Juliette megismeri a régi énjét, Ellát. Felfedezi a testvérét, hogy vele mit tettek és az ő emlékeivel is miképpen szórakoztak. Aaron meg a fizikai szenvedést igyekszik túlélni – éheztetik, verik, éppen csak meg nem ölik. De mindketten szökésen dolgoznak mindezek mellett, mindketten hűek magukhoz és a szerelmükhöz. Egy személyesebb, egyszerűbb történet ez, amiben nem veszett el sem Mafi, sem az olvasó.

Harmadikként Kenji csatlakozik a kiemelt szereplőkhöz, aki Nazeera segítségével szintén egy mentőakcióba merül nyakig. Akad némi cselekmény, némi összecsapás, és csak a végére megyünk vissza a nagyobb színtérre. Vagyis, mi a szülők célja gyermekeikkel, mitől kell megmenteni a világot. Elő van készítve, kikkel és milyen fronton kell majd összecsapni a következő részben. Így azért a lelki részek és a nagy felismerések mellett tényleges cselekmény is akadt.

Sok minden értelmet nyert, és jól elhelyezettek a csavarok. Azt ugyan szokni kell, hogy Juliette ezek után Ella lesz, de a rész végére már ráállt az agyam.

Ha még az okokat keresem, bejön az is, hogy most nem sajnáltatja magát senki. Igen, pokoli dolgokon mentek keresztül és ez történik most is. De harcolnak, nem adják fel és nem törnek meg. Nekem szimpatikus, hogy nem szenvednek, hanem összeszedik a legjobbat abból, ami a rendelkezésükre áll. Nem hiányzott az sem, hogy azt méregessék, ki a nagyobb erejű, a különlegesebb vagy a jobb vezető. Nem lett sztárolva senki, csak megtudták, ki mire született és mi ellen lázadhat. Nincs piedesztál.

Az is pozitív, hogy nem szenvednek a szerelemmel sem. Erre a részre már tény, hogy Aaron és Ella egyek, mindig is összetartoztak és nem kell ezen a dráma. Helyette Kenji és Nazeera kerülgethetik egymást kicsit, de szerencsére ez sincs túlragozva.

Tetszett az is, hogy van a kötetnek humora. Mafi gyakran eltalálja, amikor a szereplők ugratják egymást. Már klasszikus, ahogy Aaron és Kenji viszonyulnak egymáshoz és beszólnak egymásnak, de több jópofa rész is akadt a cselekményben. Aaron kissé szarkasztikus, szárazabb humora nekem bejön. Amikor az apja majdnem megölését elemzik a nagyapjával, azon jót mosolyogtam.

A lényeg az, ezt a részt most megint szerettem. Visszatért a hitem a sorozatba, amit az előző rész megtépázott. Majd kiderül, a zárás melyikre hasonlít jobban.

Idézet: 

– Hé! Miért piszkálod? – kérdezem, és mérgesen Kenjire nézek. – Mielőtt Nazeerával ideértetek, azt fejtegetted, hogy Aaron milyen csodálatos, és…
Kenji hirtelen szitkozódni kezd.
– Jóságos ég, J.! – Sötétlő pillantást vet rám. – Mit is mondtam arról, hogy soha senkinek nem említheted meg azt a beszélgetést?
Aaron felül, a tekintetéből tükröződő ingerültséget lassan felváltja a meglepetés.
– Szerinted én csodálatos vagyok? – kérdezi, és színpadiasan a mellkasára szorítja a tenyerét. – Ez olyan édes!
– Soha nem mondtam olyat, hogy csodálatos vagy.
Aaron oldalra billenti a fejét.
– Akkor mit mondtál egészen pontosan?
Kenji elfordul, és nem szól semmit.
Elvigyorodom Kenji háta mögött, és válaszolok helyette:
– Azt mondta, hogy neked minden jól áll, és mindenben jó vagy.
Aaronnak még szélesebbre húzódik a mosolya.

– Nem sok választott el a haláltól, amikor ide hoztalak. Képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor rád találtam csaknem meztelenül, súlyosan dehidratálódva, félig éhen halva, vitaminhiányos állapotban. Három bordád eltörött. És apád vérében úszott a kezed.
– Három törött borda? Azt hittem, csak kettő.
– Három törött borda – erősíti meg Max, és bólint. – És még így is sikerült eltalálnod Paris nyaki verőerét. Szép munka.
Belenézek a szemébe. Max ezt viccesnek találja.
És ekkor megértem.
– Még életben van, ugye? – kérdezem.
Max szélesen elmosolyodik.
– Nagyon is él, igen. Bár te mindent elkövettél, hogy végezz vele.
– Ez lehetetlennek tűnik.
– Mintha kissé ingerült lennél – közli Max.
– Az is vagyok. A puszta létezése sértés a képességeimre nézve.