Minden napra egy könyv

Minden napra egy könyv

GameDay

SztoriKocka

2018. augusztus 25. - BBerni86

9 kép, amiből írj egy sztorit! Játékra fel!20180822_104032.jpg

A kockákon az alábbiak láthatóak segítségként: szerzetes – korsó sör – palack alján folyadékkal – táska – dühös arc – korona – rák – amőba – szemüveg – holló – halálfej – tömött zacskó.

Én mesét írtam belőlük, íme: A Béla álma

Egyszer volt, hol nem volt, de leginkább Budapesten, egy lepukkadt laborban volt egy tudós. Rendben, ne szépítsünk a dolgokon! Egy kibukott biológus, aki mégis nagy tudósnak tartotta magát, ez volt a Béla. Annyi szerencséje volt, hogy miután az egyetemen nem tudtak mit kezdeni a fiúval, egy rokon megsajnálta, és átengedte neki a patikája feletti lakást. Legalább utcára ne kerüljön a szerencsétlen, ha már a kollégiumba nem mehet vissza… Béla eleinte sajnálta magát, miért nem ismerik fel a zsenialitását? De aztán felfedezte a patika laborját, ahol nagybátyja a gyógyszereket pancsolta. Amikor nem volt nyitva a patika, övé volt a terep. Béla el is határozta, hogy innen váltja meg a világot, csak egy jó terv kell hozzá! Egy kutatási téma, olyan, amilyen még senki eszébe nem jutott!

De hiába tolta fel sokadszorra is a feje búbjára a szemüvegét, vagy törölgette meg a nagy gondolkozásban bepárosodott lencséket, csak nem akart jönni a nagy ötlet. Mégis, mit kutasson? Egy olyan zseni, mint ő, nem érheti be akármivel!

Leült az asztal mellé, elnehezült fejét a tenyerébe fektette, és szinte elfeküdt ültében. A szeme az üvegeken járt, amelyekbe a nagybátyja szerei voltak. Tenyésszen ki valami állatot? Csinálja meg a Jurassic Parkot, csak élőben? Ezért gondolatban a fejére is koppintott. Ugyan zsenialitása határtalan, de elég nehéz lenne ebben a laborban, és dinoszaurusz minta nélkül ráadásul, dinókat klónoznia. Bármennyire is jó lenne látni, mit szólna az undok prof, ha egy pórázon vezetett kis T-Rexszel állítana be hozzá. Ez? Hiszen ez csak Rexi, az új házőrzőm!

De a szomorú valóság az, hogy itt legfeljebb amőbákat nevelgethet. Amikkel meg mire megy? Semmire! Nem elég, hogy kicsapták, ezért még ki is nevetnék! Nem, vetette is el az ötletét, nem fog amőbákkal játszadozni! Kell lennie egy jobb megoldásnak.

Az vajon milyen kísérlet lenne, ha ezeket az orvosságos palackokat sorba rakná, mint a tekében a bábukat, aztán valamivel ledöntené őket? Lehet, hogy a kidőlő folyadékok valami jó kis keverékké állnának össze, ő meg kapna közben egy villámcsapást, és máris megszületett a magyar Flash! Ő lehetne a magyar Bosszúálló! Filmszerep, karrier, sok pénz… de szép is lenne!

Rakosgatta is a palackokat, de az egyik valahogy különös volt. Bíbor színű üvegből volt, és egyáltalán nem olyan volt a formája, mint egy köptetőnek. Sokkal jobban emlékezette egy drága parfümre, mint szegények olcsó orvosságára. Kihúzta a dugót, beleszagolt. Érdekes, nem érzett semmit. Pedig érezte, hogy nem üres. Ahogy kicsit rázta, érezte az aljában a folyadékot. Mi lehet ez?

Béla ma kalandornak érezte magát a nagy felfedezés küszöbén, így felhajtotta az egészet. Ha szerencséje lesz, betép egy cseppet és jön majd az isteni ötlet. Mérget meg csak nem gyárt az anyja bátyja…

Béla még pakolgatta kicsit a palackokat, de mielőtt kereshetett volna egy labdát, amivel ledönti őket, ő dőlt ki. Az asztal melletti székre huppant, és olyan nehéz lett hirtelen a feje. A szeme le akart ragadni, és nem érdekelte, hogy Béla cseppet sem vágyik alvásra. Elaludt.

  • Béla testvér, ébredj, már várnak rád! – érezte, hogy valaki a vállát is megbökte.

De semmi kedve nem volt felkelni. Olyan jól elaludt! De aztán valami mocorogni kezdett a tudata szélén. Béla testvér? Éppenséggel nem lépett be semmi szervezetbe, ahol a tagok testvérezték volna egymást, és ha jól tudta, se anyjának se apjának nem akaródzott egy másik gyereket is összehozni Béla után. Akkor mégis ki hívja a testvérének?

Hiába akarta már leállítani az agyát, és visszakapcsolni alvásba, már egyszerűen nem ment. És egyre több mindent érzett furcsának. Valami szúrta a bőrét, mindenütt – még akkor sem viszketett ennyire, amikor bezuhant egy bokor csalánba, mely ezen felül még a szúnyogok kedvelt gyülekezési helye is volt. És természetesen azonnal le is csaptak a zsenge Béla húsra. Ha már vakarózott, a szemét is kinyithatja.

Be is csukta azonnal. Mégis, ki viccel ilyesmivel? Esküdni mert volna, hogy valami csuhás állt mellette.

  • Megébredtél, Béla testvér? – ismét a vállon bökés.

Béla már taktikusan lesett ki a félig nyitott szemhéja alól – komolyan akadt olyan ismerőse, aki képes volt ezért a poénért csuhát húzni? Senki nem jutott eszébe. Látta a kerek képét az idegennek, a rá szegeződő barnás szempárt, de semmi emléket nem idézett fel benne. És ez a viszketés, ez valami őrjítő!

Saját magára is rálesett, de a látvány olyan sokként érte, hogy azonnal felült és visítani kezdett. Mit keres rajta egy ugyanolyan koszos, barna csuha, mint a mellette álló színészen? Kezd túl sok lenni a jóból!

Béla ki tudja meddig visított volna, ha a csuhás fel nem pofozza.

  • Bocsásd meg, testvérem – tette hozzá azonnal.

Béla nagyon nem volt megbocsátó kedvében. Felpattant, és ki akart menekülni az utcára. Kiugrik akár az ablakon is, csak ki innen!

De a szoba. Ez nem az ő szobája. Nem is a patika. Ez egy cella? A döbbenettől megmerevedett, és csak a falat tapogatta. Igazinak tűnt. Képtelen volt felfogni.

Béla a napot egyre hihetetlenebbnek, és álomnak érezte. Összeállt a fejében, nagy nehezen. Béla testvér, csuhában, egy középkori cellában. Mégis, mennyire tépett be? Túl valóságos volt minden. Az apát, aki a Bibliát olvastatta vele. A csuha anyagának durvasága. Hogy odakint nem látott semmit, csak a budai hegyeket. A durva az, tényleg csak a puszta hegyeket látta. Se egy villanyoszlop, se egy autó, de még csak egy turista se lézengett sehol. Azt már minősíteni se akarta, hogy az idegesítő csuhások befogták a kertjükbe dolgozni. De nem ám szerszámokat kapott, még egy fűnyíró se volt sehol, húzkodhatta a gazt a saját két kezével. Aztán meg végig kellett velük ülnie egy reménytelenül hosszú misét, amiből a semminél is kevesebbet értett, hála a nem létező latin tudásának. Akkor egyszer lett hálás, amikor a cellájában visszazuhanhatott aludni: ideje volt már az ébredésnek!

De amint kinyitotta a szemét hajnalban, a megszokott budapesti miliő helyett újra a szegényes cella fogadta. Úgy tűnt, Béla nem mehet haza. Béla szerzetes lett – amit nem akart elhinni, de úgy tűnt, kénytelen lesz elfogadni.

Már az öngyilkosság is megfordult a fejében, amikor Miklós atya kivitte a tavukhoz. Az első gondolata a láttán az volt, hogy elég mély ahhoz, hogy beleölje magát? De aztán felötlött benne, hogy milyen jó lett volna egy ilyen zavartalan kis tó kísérletezni megboldogult egyetemista évei alatt. Lehetnek halai, mindenféle vízi állatai, akiket olyan zavartalan környezetbe figyelhet meg, melyet legfeljebb a dzsungelkutatók érezhetnek a magukénak.

Béla hirtelen már nem vágyott a halálra, talált valami jobbat. Egy játszóteret a biológusi álmainak. És ha a tényeknél maradunk, nem jönnek be a kísérletei, még mindig gyakorolhatja benne a levegő nélküli merülést.

Hogy ne szaporítsam feleslegesen tovább a szót, életében először Bélának valami bejött. Talán, mert itt nem sok választása volt: gondozhatta a tavat és lakóit, vagy belebolondulhatott a kolostor csendes, imákkal teli életébe. Béla fáradhatatlannak bizonyult, és egyre több mindene lett. Halak tömkelege, néhány madara, vízi növények, időszakos vendégként még pár gólya is kijárt a kerti tóhoz. A büszkesége azonban a rákjai voltak. Maga tenyésztette helyi fajokból, egy ismeretlen, új állatfaj! És mivel a felfedezőé a névadás joga, Béla immár nem csak testvér, rákká is lett. Béla rák, mely pillanatok alatt híresült el a környéken. Volt, aki már csak azért járt ki a szerzetesekhez, hogy ebből az ínyenc csemegéből egy keveset ehessen.

Azon az őszi napon Béla a vízparton üldögélt, és azon törte a fejét, hogyan hagyhatná hátra a kutatási eredményeit az utókornak. Itt nehezebb volt papírhoz jutni, mint otthon a Fekete Pénteken elsőként betódulni az áruházakba. Arról nem is beszélve, hogy még mindig nem tudott rendesen tollal írni. Igaz, most már tudott rajta nevetni. Ennek is toll a neve, az otthoni golyósnak is, mégis, mennyire más a kettő!

  • Elnézést, kedves barát! – szólította meg egy kedélyes hang hirtelen.

Béla hátrafordult, és egy utazó parasztot fedezett fel a háta mögött. Már jól ismerte a fehér, vászon inges, mezítlábas népeket. Gyakran jöttek Budára a vásárba. Nem rémlett neki, hogy ma vásárnap lett volna, de itt összefolytak a napok, akár lehetett is.

  • Igen, kedves bátyám? – állt is fel, hogy őrizze a csuha tekintélyét. – Miben segíthetek neked?
  • Nagy az én bajom, kedves barát. A vásárra érkeztem, de egy bitang tolvaj mindenemtől megfosztott, örülhetek, hogy az életem meghagyta. Remélhetem-e, hogy estére szállást adsz nekem?

Béla együtt tudott érezni a nyomorultakkal. Ő aztán tudta, milyen az otthontól távol, amikor semmid nincs, és minden idegen. Beinvitálta a parasztot magával.

Még vacsorát is készített neki. Fogott 2 rákot, elkészítette, ahogy csak ő tudta, és még egy kis sör is került mellé. Közben gondolkozott neki, miért ismerős a paraszt arca, főleg a termetes orra, de aztán nem foglalkozott ezzel többet. Jól esett beszélgetni arról, mi történik a városban. Nem mintha Béla be lett volna zárva, de a szerzetesek csak bizonyos napokon mehettek ki, és akkor sem a vásárba nézelődni. Másnap reggel a paraszt mindent illően megköszönt, és nagyon törte a fejét, mit adhatna a barátnak búcsúzóul. Béla leintette.

  • Éppen elég nekem, hogy ízlett a Béla rák.
  • Jobban nem ettem még, barát, soha.
  • Ez a köszönete, kedves bátyám.

Majd mindketten mentek a maguk dolgára.

Alig telt el egy hét, amikor Henrik, a halastóra irigy barát hatalmas vigyorral a képén közelítette meg Bélát. A nyomában két királyi őr érkezett, messziről látszott zubbonyukon a híres holló, a Hunyadi család címeréből.

  • Ő lesz az, Béla barát.

Minden magyarázat nélkül, fogták szegény Bélát, és vitték magukkal. Hiába volt minden kérdés és sirám, menni kellett.

Meg sem álltak a királyi várig, ott is a trónterembe cipelték magukkal. Béla utolsó gondolata az volt, legalább látja a budai várat, ahogy egy budapesti sem soha. Hát, nagyon más volt, mint ahogy a XXI. században festett. És ebben még király is lakott.

Térdre is zuhant, felnézni sem mert. Mégis, mit mondhatna egy igazi királynak? Melyik is ül éppen a trónon? Sajnálatos módon Bélát soha nem érdekelte a történelem. Annyit azért felfogott, hogy az Árpádoknak már annyi. A Habsburgok? Vagy az még később lesz? Bele sem akart gondolni.

  • Kedves Béla barátom, ideje viszonoznom a vendéglátást!

Erre már csak felnézett a Béla, és nem hitt a szemének. A mezítlábas paraszt ült a trónon, szélesen vigyorgott a nagy orra alatt. Most volt kényelmes cipellője, úri ruhája, és ami legkevésbé fért a Béla fejébe, egy korona a feje tetején. Korona, nagy orr, hollók, álruha – Béla álla meg leesett.

  • Mátyás király – mondta ki, míg újfent térdre esett.

Ezt se hinné el neki senki otthon.

Még maga sem hitte, hogy Mátyás királlyal vacsorál, aki nagyon dicsérte a Béla rákot. Irult-pirult zavarában, amikor jutalmat kérhetett. Hirtelen nem is jutott más eszébe, csak elegendő papír és tinta, hogy tovább dolgozhasson. Mátyás intésére batyu telt a drága papírral, és még egy erszényt is kapott hozzá útravalónak. Helyes, tömött zacskó volt, tömve körmöci aranytallérral.

  • Hogy méltón nevelhesd a rákokat, Béla barát. Barátja vagyok a hasznos tudósoknak.

Béla jobban örült a királyi dicséretnek, mint a vagyonnak. A múltba kellett visszamennie, hogy valaki – és micsoda valaki – tudósnak elismerje.

A kolostorban is nagy volt az öröm Béla sikere miatt. Az aranynak hála jó életük lesz, és a rákok is híressé teszik majd őket. Csak egy volt, aki majd felrobbant a dühtől. Ám arra ügyelt, hogy dühtől torzult, vicsorító arcát senki meg ne lássa. Henrik fel nem foghatta, miért ért a királynak két kis rák egy zacskónyi aranyat. Neki kellett volna gazdaggá lennie, nem a Bélának, aki naphosszat a tóparton ücsörög!

Gondolta, ez a mutatvány menni fog neki is. Volt egy masszív hátizsákja, régen azzal érkezett a kolostorba. Kiosont vele a tóhoz az éjjel, és elkezdett rákokat fogni. Ha egy rák zacskó aranyat ér, egy zsáknyiért mennyit kaphat? Nem zavarta, hogy a rákok csíptek és menekülni akartak. Fogta őket, és még az éjjel, hátán a lopott portékával, Budára indult.

Soha nem ért fel. Messze sem jutott, a tó mellett találtak rá a holttestére. Béla még meg is siratta: hát nem látta a tó mellé kitett táblát? Maga festett rá halálfejet, méregjelet. Ezek a népek még nem hallottak a foguról, a japán halról, de Bélának az volt a rák mintája. Erősen mérgező volt, elég volt pár csípés és tapintás, csak a hozzáértő mester keze alatt lett belőle ínyencfalat. Béla az volt, Henrik nem. Megfizetett érte.

Attól kezdve még többet ült a tóparton. Egyik este különösen csíptek a szúnyogok, Béla meg igyekezett csapkodni őket. Az egyik az arcára szállt, és Béla sikeresen adott egy pofont magának.

  • Ez fájt – állapította meg.

És ahogy felemelte a fejét, a patikát látta maga előtt. Az asztallapról emelte a fejét, egy nagyon mély álomból. Kóválygott is rendesen, de ahogy kétszer-háromszor megrázta magát, újra önmaga volt, és az álma egyre távolodott. Míg elkezdte összepakolni az üvegeket, eszébe jutott, bocsánatot kellene kérnie a professzortól, talán visszavennék az egyetemre. És az amőbák helyett foglalkozhatna rákokkal. Valami azt súgta neki, jól tudna velük dolgozni. Még talán egy új, veszélyes, de ízletes fajt is összehozhatna. A Mátyás rákot. Lehetne Béla is, de melyik tudós nevezi el magáról a főművét? Jobb lenne a Mátyás.

A bejegyzés trackback címe:

https://regenyvilag.blog.hu/api/trackback/id/tr9914196201

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása