Kamaszos, kísérletes, beszélgetős.

Egy egyetemi pszichológia kísérletet akarnak lefolytatni, melyben azt vizsgálják, hogy két idegen szerelembe esésébe hogyan lehet segíteni. Erre sétál be a 18 éves Hildy, akit a pszichológia érdekel, és a továbbtanulásban jól jöhet neki az élmény. Erre jelentkezik Paul (19), akinek a pénzen van a hangsúly. Le kell ülniük egymással szembe, és az előre megírt, megkapott 36 kérdést kell feltenniük és megválaszolniuk egymásnak. Elsőre nagyon nem szimpatikusak egymásnak: Paul durva és komolytalan, míg Hildy a pénzes jó kislány. De ahogy a kérdések egyre személyesebbek, elkezdenek lehullani az álarcok és valami tényleg alakulni kezd közöttük. Nem csak a románc, de a súlyos titkaiktól való szabadulás is.

Hiszitek vagy sem, de tényleg léteznek hasonló terápiák, ha nem is az a komplex céljuk, hogy a felek szerelembe essenek egymással. A sima kapcsolatépítésben is azt tanítják, hogy azzal építünk bizalmat és mélyebb kapcsolatot, ha meg merünk mutatni igazi részeket is magunkból. Kapcsolatépítési tréningen – jó helyekre járok, nem mondom, most biztos sárgultok az irigységtől – azt tanították, a személyes kis anekdoták fogják a bizalmat felépíteni még főnök – beosztott kapcsolatban is.

Ezért érdeklődve néztem, mi az a 36 kérdés, amit ebben a regényben a szereplők meg kell, hogy válaszoljanak. És amiket fent írtam, pont azt játsszák velük végig. Ha komolyan veszik őket, akkor kénytelenek megnézni, és valóban megmutatni magukat a másiknak. Szerintetek melyik kérdésből fogsz többet megtudni az első randin: a szokott mi a kedvenc színed? Vagy inkább az itt olvasott: mikor sírtál utoljára mások előtt és mikor magadban? Na, melyik árul el többet a beszélgetőtársadról?

Szóval, az alapötlet nekem tetszett. Ahogy Hildy, én is bírom a pszichológiát és a kísérleteket. De mint regénytől, több elvárásom volt, mint amit itt kaptam. Az ötletet értékelem, azt is, ahogy a két fiatal elkezd megnyílni, és a 36 kérdés végére eljutnak addig, hogy életük legnagyobb titkát is meg tudják osztani azzal, aki pár órával korábban csak egy idegen volt.

Amivel bajom volt, az egyrészt a formátum. Amikor beszélgetnek, a klasszikus regényformátum elveszik. Olyan, mintha egy drámát olvastam volna.

Hildy: Te ezt az egészet nem veszed komolyan.

Paul: Nem volt benne a feltételekben, hogyan kell válaszolnom.

Ilyen, szóval értitek. És ez nem jött be. Főleg, ahogy időnként visszavált, amikor a két főszereplő nem egymással beszél, amikor pl. Hildy hazamegy, és a barátaival beszél.

Kettes gondom, hogy a vége nekem nagyon mese. Azt aláírom, hogy lehet kapcsolatot építeni ilyen módszerrel, és azt teljesen el tudtam volna fogadni, ha Hildy és Paul nagyon jó barátok lesznek a végére, akik között megvan a szikra is, amiből majd szerelem lehetne. De az, hogy amint végigérnek a 36 kérdésen, csókcsatába fullad, nekem hiteltelen. Így mese lett habbal, amit nem díjaztam.

A drámai részei működnek, még a karakterek személyisége is korrekt. Érdekes is csak abból megismerni a szereplőket, amiket egymással beszélnek. De furcsa is egyben.

A vége és a formátum nagyon idegesített, hiába értékelem az alapötletét.

36 kérdés, amitől rád kattantam - Mint ifjúsági: 60% az alapötlet érdekes, a drámák is működnek, de a tipikus vége sok.

Szubjektíven: 30% nem szerettem a színdarabos formátumot és a végét sem.