Mesét átírós, tragikus, kreatív.

Eleonóra hercegnő a nagynénje naplóit adja kiadóhoz, melyből kiderül, a húga szellemi fogyatékos volt, akit ő tanított be a bálra, és érte el, hogy a neki kiszemelt erőszakos herceg inkább a mostohatestvérét vegye el. (Hagyaték) Piroska a farkassal történtek után nagyszájú, életrevaló lánnyá serdült, aki idővel férjhez is akart menni. De csak nem akart összejönni, hiába próbált ki minden trükköt. (A szófogadó kislány) Hófehérke a herceg hű hitvese, akinek mindenben a kedvére akar tenni. Vak a jelekre: a szagokra, a törpék viselkedésére, míg saját szemével nem látja, mi tetszett meg benne egykor kedvesének. (Ő és én) Az egykori sztár szoprán máig fájlalja, hogy nem volt mersze elmenni a hegedűművésszel, maradt anyjával, sztár lett, de most se családja, se senkije. (Búcsúária)

Nem fogok hazudni, sejtettem, hogy egy ilyen kötet koncepciója nem az lesz, hogy mindenki boldogan élt, amíg meg nem halt. Valami olyasmit vártam, mint a Vadregény. (Tudjátok, a musical, amiből film is készült, amiben bizony Hamupipőke megszökik a herceg elől, és amiben kiderült, nincs happy end a történetek végén.) Jó, annyira azért mese párti vagyok, hogy inkább arra számítottam, kapnak a nyakukba valami nehézséget, nem mindenki, de sokan azonban leküzdik és legalább részben happy end lesz.

Erre elkezdtem olvasni, és minden mesével egyre nőtt a hitetlenkedésem. Alice vénasszony, akinek már a memóriája is kihagy, és Csodaország egy a sok téveszme között, amikben lebeg. Dorothy mindent szürkének lát Kansesben, és bár Ózból annyira haza akart jönni, itt folyton visszavágyik oda, és megkeseríti a lánya életét, akit anyja miatt minden gyerek gúnyol és piszkál. Hófehérke hercege inkább hasonlít Kékszakállra, mint Once upon a time Davidére. Nem is tudom, melyik volt az a pont, ahol elegem lett. Jó, tudom. A Csipkerózsikánál – ahol a lány életre keltésének az ára a herceg élete, mindene. Talán modern köntösbe, agykutatással és autóbaleset miatti kómával, de miért kell az egyik életéért a másiknak mindent feladni?

Bár az elegem se lett jó kifejezés. Mert rengeteg ötlet van ebben a kötetben, és egy-némelyik mese maivá tétele kifejezetten ötletes. Csak éppen nem tetszik, hogy ennyire negatív és tragikus minden. Vagy még annál is jobban. Komolyan mondom, még az a legvidámabb sztori, amiben a herceg nekrofil, és Hófehérkét igyekszik minél halottasabb állapotba tartani. (Megjegyezném, a nekrofil herceg már Neil Gaiman eszébe is jutott, sokkal korábban, és sokkal mesésebb, horror mesében.)

Nagyon színes különben a kötet, történetekben és hangokban is. Az egyik mesét teljesen maivá tették, másik megmaradt mesevilágban, de mindegyik tragikus. Az egyiknek a hangjában akad valami az eredeti mese lírájából, de akad olyan is, amelyet trágárnak nevezni enyhe kifejezés lenne. De akad olyan is, az egyik Hamupipőke (abból kettő van), amely szinte valóságshow kereteket és nyelvezetet kap, LOL.

Döbbenetes az is, milyen szerzőket nyertek meg ehhez a kötethez. Sokukra rá se ismertem volna, ha nincsenek kiírva, ebben annyira merész lehetett mindenki. És bizony sok a reakció a mi valóságunkra, mesébe csavartan. Legyen az a menekült helyzet, vagy a nők helyzete.

Gyereknek nem adnám kezébe, még nekem is nagyon illúzióromboló élmény volt. Emésztem.

És boldogan éltek? Mint mesekönyv: 70% felnőtteknek, hozzáteszem. Ötletes, de kegyetlen is. Változatos.

Szubjektíven: 50% egy-egy ötletet díjaztam, de egy boldog se legyen benne… kiakasztó.