Fülszöveg: 

Belle nem mindennapi lány: okos, találékony, és mindenekelőtt nyughatatlan. Arra vágyik, hogy végleg maga mögött hagyhassa a vidéki falvacskát, ahol felnőtt. Fel akarja fedezni a világot, holott az édesapja még attól is vonakodik, hogy a kis házikójukat elhagyja, mert azt reméli, hátha Belle anyja egyszer csak visszatér – az anya, akire Belle alig emlékszik. Belle történetesen egy félelmetes, dühös szörnyeteg foglya is. És jelenleg ez a legfőbb gondja.
Ám amikor Belle megérinti a Szörnyeteg elvarázsolt rózsáját, hirtelen érdekes képek villannak fel előtte – képek az édesanyjáról, akiről azt hitte, hogy soha többé nem fogja már látni. De, ami még furcsább, hogy az anyja nem más, mint maga a gyönyörű Varázslónő, aki valaha megátkozta a Szörnyeteget, a kastélyát és annak minden lakóját. A megdöbbent és összezavarodott Belle-nek és a Szörnyetegnek össze kell fognia, hogy megfejtsék a családjukat érintő sötét rejtélyt, amely huszonegy éve tart már.

Szerintem: 

A nagy része tetszett. Már azt hittem, van ebben a sorozatban egy

újabb klassz rész, aztán elolvastam a végét is. Fogtam is a fejem – mi van?

A történet meg lett duplázva. Ebben a részben nem csak egy elemet változtatnak az eredeti mesén – amikor Belle a tiltás ellenére bemegy a Szörnyeteg szárnyába, megérinti a rózsát, most az nem csak egy szirmot veszít, de egyenesen elporlad. Az átok megtörhetetlenné válik. Innentől is megvannak az ismerős elemek, csak ez azért módosít pár eseményen a Disney meséhez képest.

A másik, hogy Belle anyjának történetét is megismerjük. A Szörnyeteg királysága a mágikus lények menedéke volt – egészen a herceg szüleinek uralkodásáig, amikor megkezdődött a mások üldöztetése, közel álltak egy népírtáshoz. Rosalind a legnagyobb élő varázslónő volt, aki Belle is anyja is volt egyben. Ő harcolt a népéért, és erre van visszavezetve pl. hogy miért átkozza el egy vétségért a még kisfiú herceget az egész udvartartással, vagy miért nem tudja senki, hogy az erdőben van egy kastély és benne egy szörnyeteg. Magyarázat van arra is, miért tűnt el az asszony.

Sokáig az a szál tetszett jobban. Csak. Amint említettem, a vége. Mindkettő nem tetszésem Rosalind miatt alakul így. Az egyik, hogy az asszonynak az elmegyógyintézetből való szabadulása után már nincs annyi mágiája, hogy teljesen visszafordítsa az átkot. Szörnyeteg kérésére a népét menti meg: a bútorok megint emberek lehetnek, de a Szörnyeteg marad az ijesztő alakjában. Ezt még úgy ahogy le is nyelném, arra már megtanulta a leckét, hogy nem a külső számít. Ezzel mutatja meg igazán, hogy megváltozott. A többiekért áldozatot tud hozni. Ha Braswell mesésebben ír, ezzel kiérdemelhette volna az emberi alakot. De Braswell kalandozni akarja küldeni Belle oldalán – ki a világba, hogy megtalálják a mágikusokat, a kastélyban otthont és biztonságot kínáljanak nekik. És itt annyira megkérdezném tőlük, hogy ezt mégis hogyan képzelik? A regény a modern korba van ágyazva, az ipari forradalom kezdetére. Hogy lenne képes a páros bejárni Európát és Amerikát? Szörnyeteg feltűnik valahol, aztán már szörnynek is látják és levadásszák. Hogy utazgatna és járná be a világot az elvarázsolt alakjában? Ez az egyik gond.

A másik, hogy addig nem volt a regény szájbarágós. Könnyen bele lehetett látni, hogy a mágiával érintett személyek üldöztetése és bántalmazása a rasszizmusra érzékenyíti az olvasókat. Több ponton nekem a náci zsidóüldözéseket juttatta eszembe, amilyen történeteket kaptunk Rosalind szálán.
Nekem éppen az tetszett, hogy ezt mesébe csomagolta. Belerejtette a cselekménybe. A végére meg kapunk egy nagyon szájbarágós monológot, ami teljesen leveszi a mágikus feltétet a történetről. Ki van mondva, hogy a mások megbélyegzése – legyenek azok más bőrszínűek, cigányok, stb. – rossz. Ott már egy az egyben a mi korunkra van szabva és az a mai gyereknek üzenet. Borzalmasan szájbarágós.

A szereplők olyanok, ahogy a meséből megismertük őket. Talán Gaston, akit sikerült az írónőnek még rosszabbnak ábrázolni. Most már nem csupán egy hiú szépfiú, aki a legszebb lányt akarja feleségnek, hanem buta is. A mesének ő a főgonosza – itt a rasszizmus szál miatt fölé emelték az elmegyógyintézet vezetőjét. Aki mágikusnak született, és arra tette fel az életét, hogy ezt kiírtja az emberekből. Saját magát pl. agyműtötte, noha szerintem neki volt az egyik legjobb képessége. Látta a jövőt. Gaston csak egy bábu a táblán, messze nem a legnagyobb veszélyforrás.

Az új szereplő, Rosalind kapcsán meg furcsa a nézőpontváltás. Sokáig ő a hős, akinek drukkolni kell, akinek az elbeszélő szimpátiát is megszavaz. A végére meg sokan felróják neki a tetteit és van, ahol egyenesen a főgonosszal rokonítják, amiket ő tett. Arra biztosan jó példa, hogy egy ügy elvakult követőjeként, ha jó is a szándékod, mérgezni fogsz. Csak egy nézőpontod lesz, és észre sem veszed, hogyan teszed ugyanazt, mint aki ellen harcolsz. Csak, hogy az elbeszélő is ennyire vált – amit pozitívnak mutat be megtörténtekor, a végére rásüti az elítélést, zavaró.

Sokáig működött jól. A múlt és a jelen párhuzamos elbeszélésével, a mesét nagyon visszaadó hangulatával és jeleneteivel. Nagyon mesélős is volt, néha talán túlzottan is, már a regényszerűség ellenében.
Csak a végére annyira példázat, annyira áthallós akar lenni, hogy az nem áll jól neki.

Sajnos, pont a végére sikerült jókorát csalódni benne és elment tőle a kedvem. Mindig jobban kijön, ha a gyenge kezdés fejlődik felfelé, de ez zuhanórepülés volt.

Idézet: 

A könyvek szinte mindent el tudnak mondani, amit az emberiség tud. Vagy amit az emberiség elképzel – tette hozzá egy pillanattal később.

– Ez nem a sötét középkor!
– Minden kornak megvan a maga sötétsége – mondta Lévi halkan.