Halál utáni életet kutatós, hétköznapos.

Jim Byrd meghal. A szíve feladta, leállt. A szerencséje, hogy az orvosok újra tudták indítani a szívét, és csak klinikai halál volt igazi helyett. Felgyógyulva, egy szívritmus-szabályozóval a testében Jim a halálon és a túlvilágon kezd el merengeni. Abban a pár percen miért nem tapasztalt meg semmit? Akaratlanul is szellemes történeteket kezd el keresni, és válaszokat igyekszik találni. Ebben az időszakban fut össze első szerelmével, Annie-vel. A nő már özvegy, egy kiskamasz lány édesanyja. A kapcsolatuk hamar szerelembe fordul, és család lesznek. Jim lassan a nejét és apját is bevonja a kutatásba, de valami egészen más vár rájuk az út végén, mint amire számítottak. Talán jobb lett volna nem bolygatni a témát?

Ezzel a regénnyel most bajba vagyok. Annyira mást vártam, hogy még le vagyok döbbenve azon, mennyire mást kaptam. Kevésbé sci-fit, több kalandot és horrort vártam. Helyette ez a már szinte filozofikus regény jutott. Nem is tudom, talán King hasonló témájú regénye kényeztetett el, abban több érték volt.

De nézzük kicsit konkrétabban!

A cselekmény szinte a nullával egyenlő. Annyira semmilyenek az események, hogy nem tudom elképzelni, milyen formátumba lehetett volna szórakoztató. Filmen, színházban bealudna rajta az ember. Regénybe is annyira unalmas, hogy az már szinte leírhatatlan. Ha nagyon akarom, négy mondatba összefoglalom az egészet. Nekem ez kevés!

A témaválasztás. Abban van ötlet. Szerintem nincs olyan ember, akit ne érdekelne, mi vár minket a túloldalon. A halál utáni ismeretlen zóna. King ötlete a halálra kaput nyitni akaró pappal legalább merész volt, ha nem is voltam oda a Lovecraft világát idéző túlvilágáért. De itt? Ad valami választ, aztán visszakozik. Nekem nagyon olyan volt ez a vége, hogy el is kellene hinni, meg nem is. Bizonyosság nincs. Az életben tényleg nincs, de regényben szerettem volna valami konkrétabbat.

A szereplők – vagy unalmasak, vagy már szinte ellenszenvesek voltak a számomra. Jim olyan semmilyen. Ha jellemeznem kellene, nem tudom, három jelzőt találnék-e rá. Egy átlagember, átlag gondokkal, akit egy személyes élmény miatt érdekelni kezd a túlvilág. Hűséges, normakövető, semmiben sem érdekes karakter. Unalmas. Mellette Annie a másik főszereplő, akit meg nehezen viseltem el. Az elején, amikor dugdossa a barátját a lánya elől, komolyan az agyamra is ment. Minek hagyja, hogy nála aludjon, ha aztán reggel elő se bukkanhat, csak lopva kisurranhat, amíg a nő sétáltatja a gyerekét? (Igen, egy kiskamaszt úgy sétáltat, mint mások a kutyájukat.) Jó, gonosz kezdek lenni, de nekem nem volt szimpatikus a nő. Nincs rá különösebb okom, egyszerűen csak nem bírtam.

A szerkezetet flashback elemekkel igyekszik feldobni a szerző, de szerintem annyira széttöri a múltbeli eseményeket, hogy funkciójukat vesztik. Így csak arra jók, hogy a jelen eseményeit lelassítsák. Nem mintha a csigatempó nagyon fékezésre szorulna…

Zárásul talán csak annyit, hogy a regény jövőbeli vízió legalább érdekesek voltak. Akár a valóságban is megeshet, hogy a hologram technika ilyen irányba megy el.

Talán bennem is van a hiba, de én ezt most nagyon untam. Visszasírom Robinsont…

Pierce: Holtvágány - Mint sci-fi: 35% minimális cselekmény, sok elmélkedés, halvány szereplők.

Szubjektíven: 10% untam, se a szereplők, se a történet nem tudott lekötni. Mi a lényege?