Maffiás, hatalmi harcos, ármányos.

A keresztapa, vagyis Patrick Benoit az egyik legnagyobb francia bűnszervezet mindenható ura. A saját lányát is kész volt a céljai érdekében felhasználni: mikor tudomást szerzett róla, hogy egy helyi gróf fia igazából egy amerikai maffia klán fejének fia, parancsba adta a 30 éves, szexi nőnek, hogy csábítsa el a 17 éves kamaszt és szüljön gyereket. A terv megvalósult, de mindenki nyomorult lett tőle. A házaspárrá váló fiatalok harcolni kezdtek egymással a hatalomért, a fiú apja sose jelentkezett. A frigyből született fiú, JB közben felnőtt, és 20-21 évesen késznek érzi magát, hogy jelentkezzen az örökségéért. Jó barátjával és szerelmével egy hatalmi játszmába kezdenek, melynek célja, hogy JB átvegye a nagyapja szervezetét. Nem is sejti, hogy távolról az apai nagyapja is rajta tartja a szemét, mint lehetséges örökösön.

Egyszer volt, hol nem volt, hogy a maffia történetek virágkorukat élték. Nem kellett hozzá több, csak egy film, ami örökre rajta hagyta a bélyegét a műfajon. Ki ne emlékezne a Corleone névre? Vagy a lófejre az ébredő mágnás mellett. Valahol viccesnek is érzem, hogy az utóbbi években a romantikus zsáner vette birtokba a maffia történeteket (pl. Borsa Brown). De most megérkezett Vito Santorino egy újabb történettel, amely a klasszikus hagyományokat eleveníti fel modernebb köntösben.

A főhőse Jean-Batiste, vagyis JB, aki tudja is magáról, hogy milyen örökös. Sok múlik azon, hogy az olvasó milyen kötődést képes kialakítani az ő személyével, hiszen ő lesz a sorozat központi alakja. Csak éppen nem egyszerű azonosulni a helyzetével.

Szenvedtem azzal, hogy tudom-e kedvelni. Egyrészről, vannak jó tulajdonságai, ami miatt simán a regénysorozat központi alakja lehet. Okos, ravasz, a barátaihoz hű, kemény figura. Nagyon tud manipulálni, folyamatosan meglepi az olvasót, mennyivel mások előtt jár gondolkozásban. Csak éppen mindezt egy rossz cél érdekében használ. Át akarja venni a nagyapjai szervezeteit. Ezért aztán semmi sem lesz drága, és nekem nagyon kellett keresni, hogy egy ennyire gátlástalan, fondorlatos figura miért lenne jó. Valahogy nem éreztem olyan célnak a maffia vezérévé válni, amiért drukkolni akarok. Sokkal jobban tudtam azonosulni és szorítani neki, amikor a barátait mentette meg, vagy valami emberit tett. De a hatalomhoz vezető út nem éppen ilyen emberi lépésekből áll.

Nem csak JB miatt voltak ilyen bajaim. A Corleone család is tett nagyon mocskos dolgokat, de ott megvolt a család szentsége. Itt már ezt is felülírja a hatalomért folyó játszma. Tulajdonképpen mindenki ellensége mindenkinek, és kész a hátba támadásra, amikor lehetőségük adódik rá. A végén már szinte röhejesnek éreztem, amikor Patrick egy olyan gyilkosságért leckézteti az unokáját, amit már ő is tervbe vett. Egy biztos pont tűnik, JB és a legjobb barátja, a szerelme hármasa, de ki tudja, mit tesz majd velük az a hatalom, amihez JB egyre közelebb kerül.

Santorino pörgeti a cselekményt, és nem hagy unatkozni. Annak is tetszeni fog a kötet, aki az akciójelenetekért rajong, de a konspirációk és ármányok szeretőinek is van muníciója.

A stílusa jól megy az ábrázolt környezethez. Néhol nyers, durvább, de azért stílusos.

Van folytatása, várom is, merre haladnak majd tovább az események.

Santorino: A keresztapa örökében – Hérault urai - Mint akció: 75% a történet ármányos oldala, a karakterek erősek, de klisékből építkezik.

Szubjektíven: 70% szórakoztató regény, bírtam a hatalmi játékot, de hol a hős? Nem lelem.