Varázslatos, összeesküvős, hatalomátvevős.

Az élet visszaállt a rendes kerekvágásba: a lányok tanulnak, Finnian tovább szervezi az Akadémia hatalma elleni lázadást. Ám ekkor váratlan támadás történik, és az eltűnt Isis lesz az, akit bűnbaknak akarnak beállítani. Pedig a lány fogságban van, de ezt csak a barátai hiszik el. Furia elhatározza, hogy nem csak visszahozza a barátnőjét, de az ártatlanságát is bizonyítja, bármilyen mélyre is kell merülnie a könyvmágia világába. Nem is sejti, hogy a háttérben egy ősi titok és egy hatalmi összeesküvés szálai is egyre jobban összekeverednek: a könyvmágia ősanyja visszatérni készül, miközben az Akadémia három vezető családja harcot vív a hatalomért és egyre piszkosabb eszközökhöz nyúlnak.

Jó régen volt, hogy a Varázskönyv sorozat első része megjelent. Gondot is okozott, hogy hamar előszedjem róla az emlékeim. Ugyan látszólag erre nem is volt szükségem: az egy zárt történet volt, ebben a részben egy új veszi kezdetét. De azért van pár dolog, ami miatt jobb lett volna egy frissebb emlék.

Egyrészt, a világot vázolja nekünk Kai Meyer, újra, de a szereplőket nem építi fel a semmiből. Ők haladnak tovább az útjukon, és a mostani tetteik, a jellemük az előző részben formálódott. Vannak is olyan elemek, a képességeiket is illetően, amelyeket ott ismertünk meg, itt meg csak használja őket a szerző. Ha csak homályosan derengenek olyanok, mint a könyvből kiesés, vagy a lélekkönyv, akkor eleinte nehéz megérteni a cselekményt.

A cselekmény, ami szintén egy jó csavart hordoz magában. Kalandos, a kamaszok sorra kerülnek szembe a nehézségekkel, de közben valami más bontakozik ki a háttérben, ami már mutatja, hogy a sorozat fejlődik. Egy hatalmi játszma, az Akadémia uralásáért. Ez már meghaladja a gyerekkönyv besorolást, és egy YA minőségét hozza. Főleg, ha eljutunk a regény végére, ami remekül visszacsatol az első részhez. Nem akarom a poént lelőni, de a szerző összehozza a két könyv cselekményét, és egy ütős zárlat lehetőségét veti fel a következő kötetre. Mert biztosan nem ez a sorozat vége: nagyon nyitott a vége, és Meyer elhúzta azokat a szálakat, melyeken mehet majd tovább a cselekmény.

A karakterek könnyen megszerethetőek, és a szerzőnek van még ötlete, hogyan bonyolítsa a jellemüket tovább. A kedvenceim korábbról Finnian és Cat, nekik is jut épp elég nehéz helyzet ebben a részben. Finnian megtanulja, hogy a cél nem mindig szentesíti az eszközt és Cat kénytelen szembenézni azzal, honnan származik.

Nehéz is megragadni, miért nem szerettem mégsem ezt a kötetet. Nem vártam irodalmi mélységet belőle, gyerekkönyv. Ahhoz elég korrekt a nyelvezete, hogy szórakoztató legyen. A cselekményében vannak ötletek, és tetszett az is, ahogy szereplők tudnak kiesni a történetekből, így olyan karakterek is a cselekmény része lehetnek, mint a Kincses szigetből ismerős Jim – az már más kérdés, hogy a mai gyerekek mennyire olvassák még a Kincses szigetet. Talán most kedvet kapnak hozzá? Vannak kedvenc szereplőim. És mégis, valamiért nem az én sorozatom ez. Bár könnyen lehet, hogy csak túl régen olvastam az első részt, és nehezen állt rá vissza az agyam.

Könyvet szerető gyerekeknek ajánlható, olyasmi különben, mint a Tintaszív volt.

Meyer: A sötétség oldalai – Mint gyerekkönyv: 75% egyedi világa van, nő a cselekmény és a szereplői is, ötletes.

Szubjektíven: 30% nehéz megmagyarázni, miért nem tetszik. Valami irritál benne, de mi?