Rablós, pénz elrejtős, költekezős, lebukós.

Az Államok történetének második legnagyobb zsákmányát a Loomis kirablásakor szerezték a bűnözők. 17 millió dollárt vittek el egyetlen éjszaka alatt. Az FBI és a nyomozó egységek azonnal megkezdték a nyomozást, és pár hónappal később az elkövetők már bíróság előtt álltak, a pénz is megkerült, noha könnyen meg is úszhatták volna. De a nyomozati szerveket idézve: nem éppen ők voltak a legfényesebb körték a lámpán. Olyan hibákat vétettek, hogy az a csoda, nem buktak le sokkal előbb. Elhagyták a részben ellopott biztonsági felvételeket. Őrült költekezésbe kezdett a rablók egyik fele, míg a saját részére váró bűntárs meggyilkolását is megszervezték. David, Kelly és Steve – egy ötletük volt, milliókat szereztek belőle, és mind börtönbe kötöttek ki, amit csakis saját ostobaságuknak köszönhettek.

Akkora blődség ez a sztori, hogy az szinte érdekesebb benne, mint az irdatlan összeg, amit sikerült elrabolniuk. De azt is mondhatnám, hogy a legnagyobb ötletek gyakran azok, amelyek annyira egyszerűek, hogy senki nem is gondol rájuk.

A Loomis kirablása is mennyi volt? Elég volt egyetlen bizalmi állásban levő dolgozó, aki bevállalta, hogy mindenki tudni fogja, hogy ő az elkövető. Így munka után szépen kipakolta a raktárt és lelépett. Tényleg, annyi volt csak a trükk, hogy nem zavarta, hogy mindenki tudni fogja, ő tette. Pofonegyszerű.

A poén az, ami utána történt. Ebben a történetben ostoba emberek és balekok tucatjai szerepelnek. Nem akarom kigyűjteni, ki mennyire szellemileg gyenge és milyen blődségeket tesz, de azért párat elmesélek, példaképpen. David egy nő kedvéért ment bele ebbe az egészbe. Kelly hitegette, hogy együtt elszöknek és szereti – egy csók volt a maximum, amit engedett a férfinak, aki 17 milliót rabolt a kedvéért és feladta az egész életét. David annyira naiv volt, hogy a teljes összeget hátrahagyta, egy kisebb összeggel elrepült Mexikóba, és tényleg elhitte, hogy jön majd a nő is meg a pénz is. Steve, aki mindenkinek a lelkére kötötte, hogy csak óvatosan lehet költeni, megtartotta az összeg szinte egészét, és azonnal őrült vásárlásba kezdett. Új ház, autók, ékszerek és mindenféle holmi. Mégis, mit gondolt, senkinek sem tűnik fel, hogy az örökké vesztes kis csóró hirtelen milliomos lett? A bérgyilkosos szálat el se mesélem, az már annyira mindennek a teteje.

A történet maga tehát lekötött. Nagyon tragikomikusnak éreztem. Valahol érdekes, hogy csúnyán mondva, mennyire ostobák az emberek. De pont ez az ostobaság, ami nekem egy ponton túl már komolyan bosszantó volt. Hogy lehet valaki ennyire idióta? A sztoriból különben, azonos címmel film is készült, amit ezért nem bírok elviselni. Annyira buták benne a karakterek, hogy az már nem is simán fáj, szenvedek tőle.

De, mint dokumentumregény, megállja a helyét, Jeff Diamant nagyon korrekt munkát végzett. Összeszedi a tényeket, idéz sokféle dokumentumból, miközben megszólaltatta a szereplőket is, interjúzott. A kötetet regényszerűen írta meg, csak egy-egy ponton köszön vissza az újságírói, cikkszerű technika. Ez inkább elbeszélés, mint a tényszerű adatok gyűjteménye.

Tanulság az lehet mindenkinek, hogy az emberi ostobaság és naivitás az esetek többségében katasztrófához vezet, mert a szerencse egyszer el fog fogyni. És akkor annyi.

Diamant: Lángelmék – Mint dokumentumregény: 80% korrekten követi az eseményeket, szereplőket. Olvasmányos.

Szubjektíven: 65% a könyv jó, de ezek a buta, önző emberek annyira az agyamra mennek…