Fülszöveg:
Az 1855-ös vonatrablást a kortársak „a század bűntényének, a modern kor legszenzációsabb akciójának” kiáltották ki. Pedig első pillantásra nem látszik különösebben nagyszabású bűncselekménynek. Az ellopott pénzösszeg – tizenkétezer font aranyrudakban – nagy volt, de nem példa nélkül álló; az adott időszakban tucatnyi rablás történt, amely ennél nagyobb zsákmányt hozott. A Viktória korabeli Anglia megdöbbenését történelmi okok magyarázzák. A Nagy Vonatrablás azért váltott ki akkora felháborodást, mert arra a következtetésre késztette a józanul gondolkodó embereket, hogy a fejlődésnek talán mégsem szükségszerű velejárója a bűnözés felszámolása, az előrehaladó idővel együtt nem lesz jobb az ember! A Nagy Vonatrablás meglepetésekkel tarkított perének anyaga fennmaradt – az összes elkövető részletes vallomásával egyetemben; ezen alapul Michael Crichton méltán világsikert aratott, meghökkentő fordulatokban gazdag regénye, melyben ez a több mint agyafúrtan kitervelt, s ha lehet ezt mondani, végtelenül elegánsan végbevitt bűntény olyan életszerűen jelenik meg előttünk, méghozzá – még nyelvhasználatában is – következetesen a Viktória korabeli angol társadalomba ágyazódva, hogy az az illúziónk támad, mintha magunk is szemtanúi lettünk volna az eseményeknek..
Szerintem:
Nem éppen tipikusan az a Crichton-regény, ami a szerzőről eszembe szokott jutni. A tudományos fantasztikum, szörnyű víziók előbb beugranak, mint történelmi témák. Bár, van történelmi időutazós regénye is, de akkor is…
A nagy vonatrablásban Crichton összeszed mindent, amit
az 1963-ban véghez vitt rablásról tudni lehet. Annyira széles palettával fest, hogy a korszak hangulatától a vállalkozás lehetetlen voltáig és némileg a hatásokat is megragadja. Nem is nagyon hiszem, hogy ebben a témában jobban el lehetne merülni, mint ezzel a regénnyel.
Mert azért regény, jelenetekbe helyezi a szereplőit, megváltoztat neveket, de Crichton realisztikus, már szinte helyzetelemző naplót idéző stílusa elviszi az egészet a dokumentarista stílus felé. Vannak is kiszólások, hogy szemtanúk/újsághírek, stb. szerint. Ezzel növelve van a hitelesség és ha ma akarnék címkét akasztani a regényre, látatlanban rátenném, hogy ez bizony true crime történet. Crichton elhiteti az egészet, és nagyban a stílusával. Bevenném, hogy pontosan így történt a nagy vonatrablás.
A cselekmény egészen onnan indul, hogy Pierce-ben felmerül az ötlet egy beszélgetés során, egészen addig, hogy melyik résztvevőnek mi lett a későbbi sorsa. A zsákmány meg soha nem került elő, ahogy a börtönből megszökött értelmi szerző sem. De itt az igazán izgalmas az, hogyan rakták össze a bűntényt. Nem is maga a vonatrablás tölti ki a történetet: mit kellett megfigyelni, milyen társakra volt szükség, hogyan gyűjtötték össze a széfhez szükséges kulcsokat. Hát igen, a kulcsok megszerzése sokkal nagyobb rész a történetben, mint a vonat kirablása.
Crichton nem egy megrögzött bűnözőt ad el nekünk, hanem egy ötletembert, aki éppen azt találja ki, hogy ő megvalósítja a lehetetlent. Mert azért is figyel fel az esetre, mert egy sikertelen rablás elmesélése közben megjegyzi a beszélgető, hogy azt a vonatot lehetetlen kirabolni. Pierce nem így gondolja, és bizonyítja is. Elmés, ötletes, talpraesett figura, akinek még drukkolni is tud az ember. Nem néztem bele előre a regényből készült filmbe, de most azért rákerestem a szereposztásra. Sean Connery volt Pierce, és nagyon el is tudom képzelni a szerepben, ahogy Donald Sutherland Agarjával ügyködnek a felmerő nehézségek leküzdésén.
Nem egy látványos heist movie, maga a rablás tényleg elég semmilyennek néz ki. De itt élvezetes az odavezető út, rendkívül hitelesnek hat a sztori – bár a dokumentumregényes hatás miatt kicsit nehezebb olvasni – és cinkos érzetet keltett bennem a sztori.
