Fülszöveg: 

Adam egy meglehetősen átlagos tinédzser, leszámítva, hogy paranoid skizofréniájával próbál ellavírozni a középiskolai életben.

Hallucinációi sok különféle karaktert jelenítenek meg a jótól (a gyönyörű Rebecca) a rosszon (feldühödött maffiafőnök) át az egyszerűen csak furáig (az illedelmes meztelen fickó).

Egy kísérleti gyógyszer azzal kecsegteti Adamet, hogy végre képes lehet elrejteni a világ elől a betegségét. Miután találkozik Mayával, egy végtelenül intelligens lánnyal, még inkább azon van, hogy az a normális, remek srác lehessen, akinek Maya hiszi.

De ahogy a csodagyógyszer kudarcot vall, Adam nem tudja, meddig lesz még képes megőrizni a titkát álmai nője előtt.

Szerintem: 

Amivel rendszeresen szenvedek – ha előbb látom a filmet, mint olvastam a könyvet, nagyon nehezen vonatkoztatok el. Nem is a regényről, inkább a filmmel való összevetésről lenne kedvem írni.

Azért visszafogom magam. Beérem azzal, hogy

a regényben sokkal alaposabb a betegség vonal. Jobban meg lehetett írni, mint képben lejátszani, mi zajlik Adam fejében és gondolataiban. Egy nagy belső monológ az egész, pontosabban a napló, amit a fiú a terápiájára ír. Mert beszélni ott nem hajlandó, inkább írja ezeket a szövegeket. Ettől függetlenül mesélős jellege van, szóbeli. Mintha Adam mesélne a napjairól, gondolatairól és kommentelné az eseményeket.

Amit viszont szokás szerint nehezen viselek, amikor a könyvben megírt szereplő és a színész, aki játszotta, nem nagyon passzol össze. Adam még csak hagyján, bár Charlie Plummer nem éppen egy vézna égimeszelő. Taylor Russell az, aki nagyon nem olyan Maya, mint a regénybeli. A kanadai színésznő félvér, és nem picike. A regénybéli Maya dél-amerikai gyökerekkel rendelkezik és a szerző egy kolibrihez hasonlítja. Picike és folyton mozgásban van. Russell alakítása és magassága meg nagyon nem ilyen. A maga módján mindkettőben megtaláltam a szerethető vonást, mindkettőben megvolt az empátia, amivel Adam felé fordul a történetben. De akkor is…

Ok, ahogy írtam elengedem. Maradjunk a regénynél.
Aminek az lenne a lényege, hogy érzékenyítsen a pszichés betegség felé is. Van is benne egy nagyszabású monológ, ami ennek a stigmájáról szól. A rákkal összevetve. Sikerül átéreztetni, de meg is van írva benne, hogy a pszichés betegtől félnek. A rákost sajnálják, segítik, a skizofrén Adam meg azzal szembesül, hogy pl. a mostoha-nagyanyja legszívesebben kitenné, hogy a történet során születő kistestvért ne veszélyeztesse és rondán bánik vele. A regény egyértelművé teszi, hogy ez betegség, amivel együtt kell élni. Nem könnyű, de nem lehetetlen, csak empátia kell hozzá a környezet részéről is.

Walton igyekezett fiatalosan, közvetlenül átadni mindezt, miközben egy kamasz kész lelki tárát bontja ki. Van szerelembe esés, szexuális felfedezés, kapcsolat a szülökkel, iskolai zaklatás, küzdelem a saját képzeteivel. Ez is jobban, részletesebben meg van írva, mint amit a filmbe be tudtak tenni. Kifejezetten tetszett az, ahogy eljátszottak azzal, hogy a képzetek miatt milyen gondjai vannak Adamnek, míg pl. annyira jó memóriája van, hogy az már szinte fotografikus.

Ne egy szórakoztató regény, de nem is kell annak lennie. Korrekt ifjúsági, mindenféle kamasz történettel, amit sötétebbé és mélyebbé tesz, hogy Adam pszichés betegséggel küzd. És hogy jobb-e, mint a film? Nem tudom, más. Ez a komolyabb.

Idézet: 

Látja? A kaja minden gondot megold.
Mármint a jó kaja.